Mindig úgy érzem, hogy van remény, és megvan a módja a klímaválság visszafordításának – mondja a világhírű fotós

Esther Horvath fotós Magyarországon született, de könnyebb a nyomára akadni a fagyos Északi-sarkon, mint a forró termálfürdőkben. A munkáját, mely főleg a tudósok tevékenységét örökíti meg, a World Press Photo nagy presztízsű fotóriporteri zsűrije is értékelte. A National Geographic magazin az egyik fotóját a 21. század száz legjelentősebb fényképe közé sorolta.

Horvath egyebek mellett a New York Times, a National Geographic, a Geo, a Time, a Stern hasábjain publikálja riportjait. Két éve a történelem eddigi legnagyobb, csaknem egy arktikus éjszakát felölelő, négy hónapig tartó sarkvidéki expedícióját, a MOSAiC-ot dokumentálta. Emellett pedig az Alfred Wegener Sark- és Tengerkutatási Intézetnek is dolgozik.

A NOOR ügynökségnél dolgozó, sok díjjal kitüntetett fotóssal, Kadir Lohuizennel négynapos intenzív fotós kurzust tartott Pozsonyban tizenkét kiválasztott fényképész számára a V4 országaiból a Slovak Press Photo szervezésében.

Esther Horvath az interjúban elmondja, mivel nyerték el tetszését az északi-sarki expedíciók, és azt is, hogy reménytelenséget érez-e az olvadó jéghegyek láttán.

Emlékszik még, milyen érzései voltak az első arktiszi expedíció során?

A legelső expedíció, amin részt vettem, az Északi-sarki-tengeren zajlott 2015-ben. Két hétig voltam az amerikai parti őrség jégtörőjén, ahol tudósokkal dolgoztam együtt. Akkor született meg bennem az az elhatározás, hogy ez az, amit az életben szeretnék csinálni. Hálás és boldog voltam azért, hogy tudósokkal együtt végezhetem ezt a munkát, amiről úgy éreztem, hogy nagyon fontos, és közel is állt hozzám. Ezalatt az időszak alatt gyakorlatilag beleszerettem az Északi-sarki-óceánba, a végtelen jégbe, a szívemet erős érzés töltötte, amely teljesen szétáradt bennem.

Le tudná írni, mivel fogta meg ennyire az Arktisz?

Az arktiszi óceán láttán valami olyasmit érzek, mint egy anya a gyermeke mellett. Ez egy olyan hely a bolygón, amely a klímaválság következtében a leggyorsabban változik. Tekintve, hogy először egy jégtörőn voltam ott, láttam a szépségét, és azt is, milyen gyorsan változik. Fényképészként úgy érzem, hogy informálnom kell ezekről a változásokról, beszélni szeretnék róluk, fel akarom rájuk hívni a figyelmet, mivel éppen most történnek az életünkben. Úgy érzem, hogy küldetésem van.

Miért szeret annyira a sötétben fényképezni?

Azért, mert a sötétben való fényképezés egy érdekfeszítő élmény, vizuális szempontból is. Amikor sötétben fényképezek, mindig úgy érzem, mintha egy filmjelenetben vagy színházban lennék, kulisszákkal és szép fénnyel. A fény pedig érkezhet egy utcai lámpából vagy egy autóból is. A világító pont, amit a sötétben látunk, egyszerűen egy szép képet alkot, ami nagyon vonz.

Voltak olyan pillanatok, amikor fényképezés közben azt érezte, hogy reménytelen ennek az éghajlati problémának a megoldása?

Ilyet soha nem éreztem. Mindig úgy érzem, hogy van remény, és mindig van arra mód, hogy helyrehozzuk. Úgy gondolom, hogy a covid megmutatta, milyen gyorsan tudnak az országok reagálni egy helyzetre egyik percről a másikra. Mi pedig reagálhatnánk hasonlóan, de nem tesszük. Úgy gondolom, hogy ha akarnánk, tudnánk találni megoldást.

Mire fontos odafigyelnie egy fotósnak, aki a klímaváltozással foglalkozik?

Fontos, hogy a tényekre támaszkodjunk, mivel azok magukért beszélnek. A bizonyított tudományos tények valóban érvényesek, és nincs helye a kételkedésnek velük kapcsolatban.

Mit jelent fényképeket készíteni a klímaváltozásról, amely tényeken alapszik?

Tekintve, hogy a sarkköri térségben dolgozom, igyekszem a tudósok munkáját bemutatni.