Marcus Aurelius és Párkány. Hogyan tett csodát a római császár a Garam mentén
- Párkány és környéke a Napunk fókuszában. A szlovákiai magyarok történeteiről és problémáiról írunk, egyenesen a régiókból. Ezeket a dél-szlovákiai sztorikat csak nálunk találod meg.
Párkány és környéke viszonylag korán, már az időszámításunk szerinti második században az írott történelem részévé vált, ugyanis feltehetően ezen a vidéken született meg a dunai háborúk során az Elmélkedések, Marcus Aurelius, a filozófus császár híres műve. Azt sem lehet kizárni, hogy ehhez a vidékhez kapcsolódik az úgynevezett esőcsoda, amit a római Marcus Aurelius-oszlopon is megörökítettek.
„Írtam a quádok földjén, a Garam mentén” – olvashatjuk Marcus Aurelius Elmélkedések című művének magyar fordításában. E rövidke mondatra tekintve számos kérdés merülhet fel az olvasóban: Hogyan került egy római császár a Garam mentére? Kik is azok a quádok? Mi is ez a mű? Lássuk szép sorban.
Hogy kerültek a rómaiak Párkányba?
A Római Birodalom határa már az időszámításunk szerinti 1. évszázadban elérte a Duna vonalát, a germán betörések elleni pannoniai védelmi vonal, a Limes Pannonicus építése pedig a század végére fejeződött be. Ez gyakorlatilag egy 10–20 kilométerenként épült erődítményekből és a bennük állomásozó helyőrségekből álló láncolat volt. Ezek közé tartozott a mai Esztergom területén lévő Solva nevű helyőrség és település is, mellyel szemben, a mai Párkány területén az Anavum nevű hídfőállást hozták létre.
A rómaiak stabilan tartották a megerősített határokat, a szomszédos barbár népekkel sokáig viszonylagos békében éltek, de a helyzet gyökeresen megváltozott, amikor a 2. század közepén a mai Észak-Lengyelország területén élő gótok és szomszédaik, a vandálok dél-délkeleti irányú vándorlásba kezdtek, és egyre inkább rászorították a térségben élő népeket a Római Birodalom határaira. Azt a történészek sem tudják biztosan, hogy mi okozta ezt a népmozgást, egyes feltételezések szerint akár éhínség is állhatott mögötte.
A közrefogott törzsek hiába kérték, hogy áttelepülhessenek Pannónia területére, a rómaiak azonban nem engedték őket a birodalom földjére.
Ilyen körülmények között lett császár 161-ben Marcus Aurelius, aki már uralkodása első évében kénytelen volt a birodalom keleti végein fellázadó parthusok ellen vonulni, és kivonni több légiót a dunai térségből, a forrongó tartományokba vezényelve azokat.
Kihasználva a védelem meggyengülését, az első támadások a dunai határvidéken már 166-167 telén megkezdődtek a longobárdok és obiuszok részéről, majd hamarosan a szintén germán markomannok és a kvádok is bekapcsolódtak a rómaiak elleni háborúskodásba. Utóbbiaknak sikerült áttörniük a limesen, eljutottak Itáliába, sőt, még Aquileia városát is megostromolták.
Ez hatalmas sokk volt a rómaiak számára, ugyanis az i. e. 101-ben lezárult kimber háború óta – több mint 260 éve – nem járt ellenséges hadsereg Itália földjén. Valóban komoly fordulat volt ez, hiszen a birodalom a következő századokban egyre kevésbé bírt ellenállni a különböző barbár törzsek betöréseinek.
A Pannóniába beözönlő germánok kiveréséhez a római légiók Marcus Aurelius és társcsászára, Lucius Verus személyes vezetésével láttak hozzá. Utóbbi a parthusoktól behurcolt pestis következtében 169-ben meghalt, a filozófus császár azonban a következő éveket jórész katonai táborokban töltötte.
Marcus Aurelius háborúi
A markomann- vagy dunai háborúk pontos eseményei nem rekonstruálhatóak, de azt tudjuk, hogy a rómaiak 172-re már támadásba mentek át. Először a kvádok és cotinusok ellen fordultak. Ezen támadások kiindulópontja feltehetően a mai Szőny és Izsa területén lévő Brigetio és Celemantia lehettek.
Mint a Marcus Aurelius művének első könyve végén található megjegyzésből is sejthető, valamikor ebben az időszakban, a kvád törzsek elleni hadjárat idején vethette papírra, illetve diktálhatta le a görög nyelvű Elmélkedések első részeit.
