A kötelező hidzsábtól az iráni vámpírwesternig – filmajánló

Szemtanúk állítása szerint a hatóságok megverték a lányt, aki később belehalt sérüléseibe, a hatóságok ezt tagadják, szerintük Mahsa Amini szívrohamot kapott, és kómába esett. Amini halála óriási tömegeket megmozgató tüntetésekhez vezetett országszerte, a megmozdulásokon már több százan vesztették életüket.

Egészen biztos, hogy nem egy film fog készülni Mahsa Aminiről és a halála által kialakult helyzetről, addig azonban itt van néhány film Iránról, hogy jobban megértsük, mi és miért történik a közel-keleti országban.

My Stolen Revolution

Nahid Persson Sarvestani, 2013

Iránban ugyan diktatórikus rendszer állt fenn, a sah uralkodásának idején sokan teljes életet élhettek, amíg nem bírálták az uralkodót, tudjuk meg a film legelején a narrátortól, aki maga a rendező, Nahid Persson Sarvestani. Az iráni származású rendező 17 évesen baloldali aktivistaként harcolt a demokráciáért és a szólásszabadságért. Ahogy nőtt az ellenzék, úgy erősödött az elnyomás is. A sah uralma végül megbukott, az iszlám vezetés azonban még a sah vezette diktatúránál is rosszabbnak bizonyult. Irán gyökeresen megváltozott.

Nahid Persson Sarvestani 1979-ben hagyta el hazáját, sokan azonban nem voltak ilyen szerencsések. Sarvestani Svédországban telepedett le. Harminc évvel azután, hogy elmenekült Iránból, világszerte olyan nők után kezdett kutatni, akik szülőhazájukban maradtak, átélték a földi poklot, majd a börtönből való szabadulásuk után elmenekültek Iránból.

A felkutatott nők első ránézésre teljesen átlagosnak tűnnek, gyereket nevelnek, háztartást vezetnek, dolgoznak, mindennapi dolgokkal töltik a szabadidejüket. Sarvestani kérésére azonban megnyílnak, és őszintén beszélnek a börtönben töltött időszakról, arról, hogyan „élt” több tucat nő egy apró cellában, hogyan kínozták őket (némelyiküket meg is erőszakolták), vagy arról, milyen volt hallani azokat a lövéseket, amelyek közül az egyik épp a testvérükkel végzett.

Sarvestani dokumentumfilmje egyrészt kendőzetlenül mutatja be az 1979 utáni Iránt, másrészt traumafeldolgozás is a megmenekült nők számára, akik a közös tapasztalatokon keresztül kapcsolódnak egymáshoz. A rendező egy ponton bevallja, bűntudata van, amiért sikerült elmenekülnie, és megúszta a börtönt. Főként, hogy testvérét is bebörtönözték, a fiatal fiú pedig nem került ki élve a fogságból. A több évtizedes bizonytalanságot azonban némiképp lezárja a dokumentumfilm vége, ahol a rendező találkozik egy férfivel, aki a testvér cellatársa volt, és elmeséli a rendezőnek a fiú utolsó perceit.

Persepolis

Marjane Satrapi, Vincent Paronnaud, 2007

A Persepolis Marjane Satrapi iráni származású író azonos című képregényéből készült. A My Stolen Revolution című dokufilmhez hasonlóan itt is az 1979-es iráni forradalom adja a történet alapját, és bár szintén önéletrajzi ihletésű, gyökeresen eltér Nahid Persson Sarvestani alkotásától. A Persepolis egy fekete-fehér animációs coming-of-age dráma, amely informatívan, hitelesen és érthetően foglalja össze és írja le a korabeli Iránt, emellett pedig zseniális humorral operál.

Marjane Satrapi Párizs Orly repülőterén várakozva eleveníti fel emlékeit életéről, egészen gyerekkorától kezdve. Megismerjük a kislány családját, amelynek tagjai felvázolják az aktuális iráni politikai-közéleti helyzetet, és az ország mindennapjaiba is betekintést nyerünk. A Persepolis fontos és jó film ahhoz, hogy közelebb kerüljünk egy távoli és ismeretlen kultúrához, de nem csak arról szól, hogy „miért olyan rossz éppen Iránban az élet”. Ezért tetszett különösen.

Marjane a szemünk előtt nő fel és küzd meg fiatalként olyan dolgokkal, amelyekkel minden fiatalnak szembe kell néznie, szülessen bárhol a világon. Lázadó természete miatt a „problémás” gyerekek közé tartozik az iskolában, szülei Bécsbe küldik, az Iron Maident hallgató kislány persze az osztrák apácákkal sem jön ki túl jól. Próbál barátokat szerezni, beilleszkedni, kísérletezik a szexualitásával, hajléktalanná, majd beteggé válik, egy ponton pedig megszégyenülve visszatér szülőhazájába.