A digitális világban csak illúzió a valódi emberi kapcsolat, mégsem tudunk kitörni belőle
A digitális elmagányosodás problémája egyre égetőbb, és elsősorban azokat érinti, akiknek épp most kellene a legintenzívebben szocializálódniuk. A digitális térben köttetett kapcsolatok ugyanis csak árnyékai a valódi kapcsolatoknak, és sosem helyettesíthetik azokat. A közösségi média pedig csak fokozza a magányt.
Köszönjük, hogy olvasod a cikkeinket. A Napunk csak úgy tud fennmaradni, ha az olvasói előfizetik. Kérjük, támogasd a szerkesztőség munkáját. További cikkeinkért, illetve rövidhírekért látogass el a főoldalunkra is.
A minap beléptem a hatéves lányom szobájába: egy régi, már nem működő laptopom előtt ült, és a kamerának játszott. Megkérdeztem tőle, mit játszik – azt mondta, hogy a követőinek produkálja magát.
Influenszereset játszott – pedig egyébként itthon biztosan nem találkozott a jelenséggel, egyelőre tudatosan távol tartjuk őt és a húgát a digitális világ ezen részétől. Nem tudtam elképzelni, honnan vette mindezt – de az egyértelműen látszott, hogy már az ő életébe is beszivárgott Digitália úgy, hogy szinte észre sem vettük. És így van ezzel világszerte millió és millió gyerek és fiatal felnőtt.
A fiatalok egyre korábban találkoznak a digitális világgal, és a Z és az Alfa generáció részben vagy egészen, de elkerülhetetlenül ebben szocializálódik. S ezzel felüti a fejét egy viszonylag új jelenség: a digitális elmagányosodás is – a magány egy különösen veszélyes fajtája. Egy olyan világban zajlik mindez, ahol a kommunikációs technológia vívmányai annak az illúzióját keltik, hogy nem vagyunk egyedül.
A digitális magányról
A magány sokféle lehet, és sokösszetevős jelenség – ráadásul nem is 21. századi dolog. Ám az Y és a Z generáció fokozottan kitett az elszigeteltségnek – ahogy a digitális kommunikáció egyre nagyobb teret követelt magának, úgy alakította át a szociális interakciókat a társadalomban: azok gyakoriságát, minőségét. Ennek több oka is van, de a leglátványosabb közülük talán az, hogy a középiskola után az irányított szociális interakciók tulajdonképpen eltűnnek az életünkből, magunkra vagyunk utalva.
A társadalmi mobilitás pedig nem segít a kapcsolataink megtartásában. Az addigi közösségek felbomlanak, ahogy a fiatalok szétszélednek különböző egyetemekre, munkahelyekre. A fizikai és földrajzi távolságok növekedése azonban nem az egyetlen összetevő. Az új környezetbe került fiatalok ugyanis nehezebben építenek kapcsolatokat a munkahelyeken – a home office egyre szélesebb körű elterjedése miatt, vagy épp azért, mert az egyetemi aktivitásokhoz sem kell feltétlenül találkozni a digitális kommunikáció egyszerűsége miatt. Magyarán: lehet, hogy hatékonyabban oldjuk meg a feladatokat, de magányosan.
Az pedig, hogy az aktivitásaink digitális térbe költöznek, azt okozza, hogy bár így is tartozhatunk csoportokhoz, közösségekhez, nem a teljes fizikai valónkban ismerjük meg egymást, és kötődünk egymáshoz. S ha nincs fizikai kontaktusunk senkivel, nem kapunk visszajelzéseket magunkról, csak a „digitális perszónánkról”. Ez pedig egy olyan helyzet, amit nem könnyű feldolgozni.
Sok fiatal egy olyan világba kerül, ahol nincsenek társaik, esetleg az olyan emberek, akikkel hasonlóan gondolkodnak, de csak a nevüket, esetleg a hangjukat ismerik, na meg a gondolataik egy részét. S ők is csak fragmentumokat ismernek belőlük, kizárva így az intimitást, a valódi közelséget. Az illúzió megpróbálja ugyan felülírni az ősi társas ösztönt, ám sikertelenül.
A digitális elmagányosodás problémák egészen széles skáláját okozhatja: a depresszió és a pszichés problémák mellett akár a valóságfelfogás torzulásához, vagy épp radikalizálódáshoz vezethet – ahogy vezet is. A pszichológusok és pszichiáterek világszerte arról számolnak be, hogy meredeken emelkedik a depressziós, szorongó páciensek száma, s problémáikat az okozza, hogy nincsenek valós kapcsolataik.
Átköltözés Digitáliába
Nem is olyan régen még azt próbálta kitalálni az emberiség, hogyan használja a digitális technológiát és a számítógépeket. Sherry Turkle szociálpszichológus egy 2011-es TEDx előadásában mesél arról, hogy a hetvenes évek végén egy számítógépekről szóló konferencián még azt is nehezen tartották elképzelhetőnek, hogy a naptárukat vagy a neveket, címeket, telefonszámokat tartalmazó adatbázisukat számítógépen kezeljék, és ne klasszikus noteszben – ceruzával és papíron.
Ehhez képest kevesebb, mint fél évszázad alatt nagyot fordult a világ. Az eMarketer piackutató cég 2019-es kutatása szerint egy átlagember egyetlen nap 3 óra 44 percet tölt az okostelefonjával. S ez még a Covid-időszak előtt történt, mely a kutatók többsége szerint rengeteg alapvető változást okozott a médiahasználati szokásainkban és társas kapcsolatainkban.
A fiataloknál ez a helyzet még drámaibb. Egy 2021 őszén publikált felmérés szerint az amerikai fiatalok napi 4,2 órát töltenek csak a közösségi platformokon – ez még nem foglalja magába az összes online töltött időt. A magyarországi vizsgálatok szerint a Z generáció tagjai hétköznap 6,4-6,7 órát töltenek online, ez pedig hétvégenként naponta akár 10-12 órára is felkúszik.
Teljesen egyértelműen még nem lehet ok-okozati viszonyba állítani a fiatalok elmagányosodásának világszintű jelenségét a digitális technológia túlzott használatával, ám a sejtések szintjén már rég túl vagyunk.
Az elmúlt tíz év kutatásai világosan rámutatnak, hogy a Z generáció (az 1995 és 2009 között születettek) tagjainál egyre nagyobb méreteket ölt az elmagányosodás jelensége – mondja Guld Ádám médiakutató, a Pécsi Tudományegyetem docense.
A Covid erre rátett egy lapáttal – hiszen a távoktatás mélyen belenyúlt a szocializációs folyamatba. Felbontotta az osztályközösségeket, melyeknek egyik fontos szerepe, hogy a fiatalok fizikailag is együtt legyenek, és kialakuljanak azok a közösségi és érzelmi kompetenciák, amelyek aztán a felnőtt élethez, a munkához, és a felnőtt szociális kapcsolatok kialakulásához szükségesek.
A fiatalok magánya persze nem új jelenség, a fokozott magányérzet pedig természetes okokra is visszavezethető: az ember személyisége 16 és 24 éves kora között intenzív változáson megy keresztül, és ez okozhat elszigetelődés-érzést vagy valódi elszigetelődést a kortársaiktól. Ám azt nem magyarázza meg, miért válik ez egyre intenzívebb problémává.
Guld Ádám ugyanis azt mondja, a fiataloknak egyre kevesebb valós barátja van, sokaknak pedig egyáltalán nincs közeli baráti kapcsolata. Ez a kutatásokból is kiderül: Magyarországon a 30 évesnél fiatalabbak 46 százaléka érzi magát gyakran magányosnak a Társadalomtudományi Kutatóintézet felmérése szerint. Ez részben annak tudható be, hogy a létező baráti kapcsolatok sok esetben nem kielégítőek. „Ezek gyakran laza kapcsolatok” – mondja Guld Ádám. Sokszor jellemző, hogy a fiatalok nem töltenek el együtt valós cselekményekkel, élményekkel járó időt. A barátok sokszor akkor is az online térben tartják a kapcsolatot, ha személyesen ismerik egymást.
Az ember társas lény, igényli, hogy legyen valaki mellette, akire számíthat. Ha ezeket a kapcsolatokat a valóságban nem találjuk meg, az online térben keressük őket. Sőt, a fiataloknál a barátságok a digitális térben is születhetnek, úgy is, hogy azok a a való világban nem realizálódnak, teljesen virtuálisak maradnak – teszi hozzá a médiakutató.
Ez egy nagyon érdekes folyamat: ezek a barátságok azt az illúziót keltik, mintha valóságosak lennének, ám az elménket nem tudjuk becsapni.
