Miért nincs jobboldali Trianon-kultúra, ha van?

Beszélnünk kell végre Trianonról. Ki kell mondanunk, ami fáj. Tudatosítanunk kell a jelentőségét. Nem szabad elhallgatnunk, mit jelent nekünk Trianon.

Íme, néhány felszólítás, ígéret azokból, amelyeket  a magyar  jobboldali politika az elmúlt évtizedekben ismételgetett. A történelmi Magyarország területe tele van szórva Trianon-emlékművekkel, emléktáblákkal, ilyen-olyan jelzésekkel. Van már Trianon-emléknap, volt már Trianon-szavalóverseny, koszorúzás, felvonulás. A széljobbra tolódó magyar kormány mégsem tud semmi újat felmutatni.

A legutóbbi sálbotrány arra világított rá, hogy ugyanoda kanyarodik vissza Magyarország legnagyobb politikai pártja és legbefolyásosabb politikusa, Orbán Viktor, ahonnan a rendszerváltás idején csírázó magyar szélsőjobboldali szubkultúrák elindultak. A pofonegyszerű, minden innovációt, korszerűséget, hozzáadott tartalmat nélkülöző, a Horthy-korszak óta változatlan témákkal dolgozó propagandához. Annak is a silányabb fejezeteihez. A Nem, nem sohához, meg a Mindent visszához.

A miniszterelnök nyakába akasztott műszálas drukkersál ezt a tömör üzenetet közvetítette. Össze se hasonlítható Csurka István dörgedelmes, ökölrázással, retorikai cikornyákkal dúsított trianonozásával, amelyben mégiscsak volt némi ihletett őrület, valami mélyen személyes, pszichopatológiailag hitelesített indulat. Az így lobogtatott Nagy-Magyarország-térkép revizionista bóvli, tucatáru, nélkülöz mindenféle értékelhető egyéni adalékot, személyességet.

Vajon, miért tért le a Fidesz a saját maga által – meglehetősen későn – választott útról?

Rendszerváltás utáni kódok

Rögtön a rendszerváltás utáni hónapokban már látszott, hogy a Horthy-rendszer iránti nosztalgiát egészen magas szinten támogatja a korabeli magyar kormány, Antall József kormánya. Már akkor hallatta a hangját az újjáéledő magyar revizionizmus, revansizmus. Igaz, kódolt formában, árnyaltan. Vagy épp valamiféle integratív, korszerűsítő szándékkal.

A nemzetegyesítés – ahogy az utóbbi évtizedben oly gyakran fogalmaznak a politikusok – tulajdonképpen az országegyesítés kódjaként született. És erre utalt Antall nagy diplomáciai botrányt kiváltó nyilatkozata arról, hogy „lélekben” 15 millió magyar miniszterelnöke akart lenni.

Végül is ez volt a kilencvenes évek nagy dilemmája: teret nyerhet a nyílt revizionizmus, vagy valamilyen pótlékot keres helyette a magyar társadalom? Rezgett a léc. Horthy 1993-as újratemetésén, amelyen jelen volt az MDF vezérkara, Hegedűs Loránt református püspök – úgy tűnt, van politikai akarat a horthyzmus nyílt feltámasztására.

Ebben az időszakban vált Magyarország határain belül és kívül sztárszerzővé Wass Albert, került fel szinte minden háztartásban a polcra. Aztán Magyarország NATO-csatlakozásával, majd uniós csatlakozásával ez a fajta alig titkolt revizionizmus szelídült, kódot váltott. Elindult, majd a népszavazásig jutott a kettős állampolgársági vita. A nemzetegyesítés legitim formát, eszközöket kapott.

A Fidesz és Trianon

A Fidesz meglehetősen későn  szállt fel a Trianon-vonatra. Horthy újratemetésén még egyetlen Fidesz-politikus sem vett részt. A kilencvenes évek végéig úgy tűnt, Antall kisebbségpolitikája, határon túli magyarokat érintő szemlélete, a szoft revizionizmus és diszkrét, kódolt horthyzmus örökös nélkül marad. Illetve, hogy az akkor feltörekvő magyar szélsőjobb átveszi ezt a témát, és a továbbiakban radikális, ám kevesek által támogatott formában képviseli.

1990-ben a Fidesz-frakció például kivonult a parlamentből, amikor a magyar országgyűlés egyperces néma felállással emlékezett meg a trianoni évfordulóról. A hivatalos magyarázat szerint azért, mert a megemlékezésről nem volt előzetes egyeztetés.

Bár akkor épp Orbán Viktor frakciója demonstrált az ily módon megrendezett megemlékezés ellen, mégis hatpárti nyilatkozat született a trianoni döntés politikai megítéléséről. Érdemes ebből idézni, hogy érthető legyen, mennyire más szelek fújtak akkor a magyar politikában:

„Az évforduló alkalmából a magyar Országgyűlésben képviselt pártok szükségesnek tartják kijelenteni, hogy a közép- és kelet-európai demokráciák megszületése most a történelmi megbékélés, az együttes felemelkedés és egy új európai rend létrejöttének esélyét hordozza magában. Ennek valóra váltása azonban térségünk demokratikus erőinek közös felelőssége. E felelősség tudatában az Országgyűlésben képviselt pártok megerősítik, hogy a létrejött határokat igazságos vagy igazságtalan mivoltuktól függetlenül a jelenlegi európai stabilitást meghatározó realitásnak tekintik” – állt a Fidesz által is aláírt dokumentumban.

A nyilatkozat arra is figyelmeztetett: a magyar állampolgárok „tartózkodjanak a megfontolatlan demonstrációktól, amelyekkel a legtöbbet a kisebbségi sorban lévő magyarság érdekeinek ártanak. Az évforduló kapcsán elítélünk minden olyan megnyilvánulást, amely alkalmas szélsőséges érzelmek szítására, sérti más népek önérzetét, nem számol a jelen adottságaival és a jövő követelményeivel.”

A parlamenti kivonulás, hatpárti nyilatkozat, majd a Horthy-újratemetés után sok víz lefolyt a Dunán. Átalakult a magyar politikai élet (eltűntek, illetve meggyengültek a rendszerváltó pártok, megjelentek, majd megerősödtek a szélsőjobbos csoportosulások).

A Fidesz pedig felismerte a kettős állampolgárságban rejlő konkrét politikai lehetőségekhez társítható szimbolikus politika jelentőségét. Ekkor indult valamiféle – akkor kreatívnak tűnő –, „polgári” Trianon-diszkurzus.

A kilencvenes években és a kétezres évek fordulóján még azt látjuk: nincs jelentősebb „Trianon-befektetés”. Vagy a régi, Horthy-korszakbeli emlékműveket rehabilitálják, vagy reprodukálják őket. Emléktáblák, keresztek, kisplasztikák jelennek meg ebben az időszakban.

Összetartozás

A 2010-es kormányváltás után kezdtek el új Trianon-emlékműveket tervezni, illetve felállítani. Ennek a folyamatnak a csúcsa