Egy huszonéves a kiégésről: Annyira kimerültem, hogy a lakótársam hordta nekem az ennivalót
Paulína Samašovával véletlenül éppen a terápiás foglalkozása után beszélgettünk. Saját indíttatásból tizenhat évesen keresett fel először szakembert.
Fizess elő a Napunkra, és nemcsak ezt a cikket olvashatod végig, hanem további cikkeink ezreiből válogathatsz!
Most 23 éves, és neki is egy egyre gyakrabban emlegetett problémával kell szembenéznie: a kiégéssel, amelyet annak a rovására ír, hogy túl sokat vállalt magára angliai tanulmányai mellett, és megviselte a Covid-időszak.
„Több szlovákiaival találkoztam Londonban, és hihetetlen, mire képesek – gyakornokoskodnak a nagykövetségen, saját startupot indítanak, hajléktalanoknak főznek, és mindemellett valamilyen iskolai egyesületet is vezetnek… Úgy éreztem, értéktelen vagyok hozzájuk képest. Az járt a fejemben: Mások annyi mindenre képesek, én meg nem. Mi van velem?” – jellemzi Paulína azt az időszakot, amikor elkezdte magán észrevenni a kiégés tüneteit.
Utólag úgy értékeli, hogy a legnehezebb időszakon az antidepresszánsokkal kombinált terápia, valamint barátnője támogatása segítette át.
Az interjúból kiderül:
- milyen tapasztalatai vannak a terápiával,
- miért égett ki és milyen tünetei voltak,
- milyen szerepe volt a kiégésben a Covidnak,
- tanulmányai befejezése után tervez-e visszatérni Szlovákiába,
- milyen reakciókkal találkoznak barátnőjével együtt Pozsonyban.
Kisebb szünetekkel hét éve jár terápiára. Miben segít önnek?
Sokat ad nekem. Kiönthetem a lelkem valakinek, aki elfogulatlan és szakképzett is. Minden alkalommal könnyebbnek érzem magam, amikor kijövök a foglalkozásról. Elengedek minden terhet, ami időközben felgyülemlett bennem.
Néha a terápia kevésbé eredményes, ma például nem érzem úgy, hogy valami nagy dologra jöttünk volna rá. De értékelem a terapeutától kapott megerősítést, amikor azt mondja: „Látom, hogy küzdesz. Ez teljesen normális.” Biztosít róla, hogy dolgozhatunk a problémán, de nem kell rögtön nekilátnunk. Néha csak hagyja, hogy éljem meg az érzelmeimet.
Kortársai is nyíltan vállalják, hogy terápiára járnak, vagy ez inkább tabu köztük?
A párom terápiára jár, a legjobb barátnőm is terápiára jár… Szóval a közvetlen környezetemben nem látom, hogy ez tabutéma lenne. Nem tudom, hogy ez főváros-specifikus, vagy az én nemzedékemre jellemző, de a segítségkérést nem tekintjük a személyes kudarc jelének.
Azt hiszem, mindannyian keresztülmegyünk néhány nehéz helyzeten az életünkben, és ezeket nem mindig tudjuk egyedül megoldani. Éppen ezért egyszerűen nagyon felszabadító érzés szakemberrel beszélgetni, aki sokszor jobb tanácsot tud adni, mint a szeretteink.
Többször váltott már terapeutát. Hogyan választja ki őket?
Nem elég csak elkérni egy telefonszámot egy barátunktól, a szakemberek által alkalmazott terápiás módszereket is fontolóra kell vennünk. Nekem például a dinamikus módszer felel meg, vagyis a terapeutám kérdéseket tesz fel azzal kapcsolatban, amit mondok, például, hogy mit érzek most, és közösen keresünk magyarázatot arra is, hogy miért érzek így. Az okok gyakran például gyermekkorra vezethetők vissza.
Léteznek különféle módszerek, mint például az imagináció, és a terapeutám előszeretettel alkalmazza ezeket az ügyfeleinél, de nekem nem felelnek meg. Amikor ezt elmondtam neki, elfogadta, és mással próbálkoztunk. A terapeutánknál is tanácsos határokat szabni.
A mostani terapeutámhoz körülbelül három éve járok. Volt néhány rosszabb tapasztalatom korábbról. Például a legelső terapeutához úgy érkeztem, hogy összeírtam egy listát mindenről, ami akkoriban bántott.
Mintegy mellékesen azt is megemlítettem neki, hogy az LMBT+-emberekhez tartozom, ugyanakkor keresztény családból származom. Magamban már megoldottam ezt a témát, nem kellett tovább foglalkoznom vele, a terapeuta viszont csak erre a pontra összpontosított. A foglalkozás végén megkérdezte, akarok-e dolgozni az Istennel való kapcsolatomon. Mire én, hogy nem, köszönöm, viszlát.
Azonnal megfordult a fejemben, vajon azt akarta-e mondani, hogy kezeltetnem kellene magamat, vagy ilyesmi. Semmi ilyesmi nem hangzott el közvetlenül, de soha nem mentem vissza hozzá.
Ez az élmény egy időre eltántorította a terápiától?
Nem, tudtam, hogy szükségem van rá, és szeretnék járni terápiára, de ez a konkrét terapeuta nem felelt meg nekem. Nem emlékszem már, hogy azonnal találtam-e másik szakembert, mert ez mindig eltart egy ideig. Még Pozsonyban sem könnyű eljutni terápiára, mindenkinél hosszú a várólista.
Az elmúlt hónapokban a májusban tetőző kiégésével is foglalkoznak. Meg tudja állapítani, hogy mi okozta?
Részben a természetem. Muszáj mindig lefoglalnom magam, szeretek egyszerre sok különböző dologgal foglalkozni, és magas célkitűzéseim vannak az életben. De ezek megvalósításánál valamiért a legkanyargósabb utat választom.
Nagy fába vágtam a fejszémet már nagyon fiatalon. Először Brightonban jártam középiskolába, ahol megértettem, hogy csak akkor fogok bekerülni egy jó angol egyetemre, ha elkezdek önkénteskedni, vagy a rajongásig a magamévá teszek egy témát. Ehhez társult még mindenféle verseny meg projekt, amelyek viszont eléggé megtetszettek. Ezt követően Szlovákiában letettem egy második érettségit arra az esetre, ha itt szeretném folytatni a tanulmányaimat.
Végül bejutottam egy londoni egyetemre, ahol felvettem még egy idegen nyelvet, és persze el kellett kezdenem dolgozni is, hiszen Anglia drága.
Emellett Angliában mindenki azon versenyez, hogy kinek van jobb végzettsége, ki dolgozik nagyobb presztízsű projekten, és írhat több dolgot az önéletrajzába. Épp az életrajz egy afféle bizonyítvány a számukra.
A koronavírus-járvány alatti szigorítások idején több szemeszteren keresztül online úton tanult Szlovákiából. Úgy élte meg ezt az időt, mint amikor lassítani és a lazítani lehet?
Nem, a covid még inkább hozzásegített a kiégéshez. Úgy tűnt nekem akkoriban, hogy mindenki nagy projekteken dolgozik, elindította a startupjait, non-profit szervezeteit, podcastjait… Vagy hirtelen mindenki fitneszguru lett, és brutális kenyereket sütöttek. Ezért azt mondtam magamnak, mivel több időm van, én is belevágok valami újba.
Külföldön tanuló szlovákiai nők egy csoportjával vettem részt a Nexteria Global Hub projekt elindításában. Észrevettük, hogy kevesen akarnak hazatérni külföldről, ami az ország jövője szempontjából nagy probléma.
Különösen a Covid idején fektettem sok időt és energiát ebbe a projektbe. Ezzel egy időben jelöltként indultam az egyetemi tanácsi választáson, valamint az iskolai LMBT+-klub elnöki posztjáért. Mindkettőt megnyertem, és amíg Szlovákiából tanultam, valahogy mégis sikerült minden programomat összehangolnom. Angliában aztán újra a mindennapokkal kellett foglalkoznom, én főztem magamnak, egyetemre jártam, így kevesebb időm maradt egyebekre. Ezzel egy időben újra elkezdtem dolgozni, mert a nonprofit projektek nem hoznak pénzt. És elkezdtem társszervezni a kassai Pride-ot is, szóval volt teendőm bőven.
Azért is kerülhetett ebbe a helyzetbe, mert egy fiatalnak most több lehetősége van? Nagyobb nyomás alatt érzi magát emiatt?
Pontosan ezt akartam mondani. Egyértelműen emiatt. Angliában pedig tényleg úgy éreztem, hogy csak akkor fogok bekerülni egy jó iskolába, ha tele lesz az önéletrajzom.
Találkoztam néhány szlovákiaival Londonban, és hihetetlen, mire képesek – gyakornokoskodnak a nagykövetségen, saját startup vállalkozást indítanak, hajléktalanoknak főznek, közben iskolai egyesületet vezetnek… Úgy éreztem, hozzájuk képest semmit se érek. Az járt a fejemben: „Mások annyi mindenre képesek, én pedig nem. Mi a baj velem?”
Így van ez Pozsonyban is?
Itt az önéletrajz nem annyira fontos az egyetem kiválasztásánál. A munkaerőpiacra való belépéskor jelentkezik annak az igénye, hogy különbözzünk a többiektől. Különösen a nagyobb városokból, valamint a társadalmi közép- és felső osztályból származó fiatalok indulnak hasonló rajtvonalról, mert a középiskolában közel azonos végzettséget szereztek, a szabványtesztek helyes kitöltése után bekerültek az egyetemekre, végül ugyanazt a diplomát kapták. Azt mondanám, az én generációm számol azzal, hogy az egyetem befejezése után nem kapunk egyből munkát, hacsak nem fektetünk extra erőfeszítést abba, hogy különbözzünk a többi pályakezdőtől. Ez azonban nagy nyomás alá helyezi a fiatalokat, és az alkalmatlanság érzését keltheti bennük.
Írja le nekem azt a helyzetet, amikor elkezdte felismerni, hogy a kiégés felé tart. Milyen tüneteket tapasztalt magán?
Álmatlansággal kezdődött.
