Eltűnt ukrán katonákat keres: Néha csak hamut és földet hozunk haza a hozzátartozóknak

Beszélgetésünk során többször rezeg a telefonja. A hívást átirányítják, és a kétségbeesett szülőt most valaki más tájékoztatja. „Tegnap 152-en hívtak, akik kerestek valakit” – mosolyog. „Csapatunk többi tagját is több százan hívják, és írnak még a Signal, a WhatsApp és a Telegram chatjein is.”

A legtöbb elkeseredett, kétségbeesett, dühös és összetört ember azonban közvetlenül Oleg Kotyenkóval szeretne beszélni, őt ugyanis Ukrajnában az eltűnt személyek felkutatásának legnagyobb szakértőjeként tartják számon.

Az interjúból kiderül:

• hogyan beszéljünk egy olyan anyával, aki a fiát keresi, ha tudjuk, hogy a fia már soha nem jön vissza;
• melyek a fogolycsere-tárgyalások alapelvei;
• miért lehet örülni annak, ha találnak egy holttestet.

Kik hívják a leggyakrabban?

Anyák és feleségek. Aztán a testvérek következnek. Előfordul, hogy egy ember miatt öten-hatan telefonálnak. Naponta 300–1000 telefonhívás érkezik hozzánk a rokonoktól.

Cinikusan azt mondhatnánk, hogy Ukrajnának most sokkal fontosabb dolga van, mint holttesteket azonosítani és neveket társítani hozzájuk, hogy rokonaik elsirathassák és eltemethessék a szeretteiket. Miért csinálja mindezt?

A hozzátartozók számára ez a legfontosabb dolog a világon. Egy héttel azután, hogy tavasszal kineveztek az eltűnt személyek ombudsmanjává, elkezdtem találkozni a hozzátartozókkal.

Ezek a legtöbbször valószínűleg nem kellemes találkozások. Hibáztatják önt, amiért nem tud segíteni rajtuk? Hogy nem akar nekik biztos információkkal szolgálni?

Nem csak engem. A kétségbeesett hozzátartozók akár az elnöki hivatal elé is kimennek tüntetni, mert valaki erre biztatja őket, és azt hiszik, hogy ezzel segíthetnek a gyereküknek. „Láttuk őt, valaki lefilmezte, ahogy kijön az Azovsztalból, akkor most hol van?” – kérdezik. Vagy: „Mi száz százalékig biztosak vagyunk benne, hogy meghalt… Adják ide a testet! Hol van? Már meg is kaptuk írásban az információt.”

Csakhogy én csupán akkor tudok biztos információval szolgálni, ha rendelkezem ilyennel. Párszor már ugyanis előfordult, hogy a családtagok hírt kaptak fiuk haláláról, de utána életben találtuk őt. A közelmúltban fogolycserére került sor. A hozzánk visszaérkezők között volt két olyan személy, akiknek a neve szerepelt a halottak listáján. Mihez kezdjünk ezzel a helyzettel? Mindenekelőtt fel kell valahogy készíteni a szülőket erre a hírre. Bár soha nem látták a holttestet, nem voltak a temetésen, de volt egy papírjuk, hogy a fiuk elhunyt. Néha ilyen magas számok mellett egyszerűen hiba történik. És ez most megtörtént.

Hogyan sikerült megoldani ezt a helyzetet?

A szülőket a pszichológusainknak kellett felkészíteniük. Ezeket a szavakat használták: „Mi lenne, ha… ha netán… mi lenne, ha hiba történt volna…” Aztán azt mondtuk az egyik anyának: „És ha netán felhívja?” Abban a pillanatban mindenki ránk támadt. Dühösek voltak. Mégis miket beszélünk nekik? Miért kínozzuk őket? Így inkább csak előrukkoltunk a hírrel: „Életben van.”

Nem akartuk, hogy a katona felhívja az édesanyját, mielőtt még javallott, mielőtt készen állna rá. Végre elérkezett ez a pillanat. Az egész irodánk sírt. Az az asszony annyira hálás volt nekünk! Nekünk is szükségünk van erre. Tudnunk kell, mennyire fontos visszaadni gyermekeiket szüleiknek, még ha koporsóban is.

Valóban meg lehet halni az örömsokktól?

Előfordult, hogy az apa szívrohamot kapott, amikor közöltük vele, hogy a fia él. Gyanította, hogy a fia fogságban van. Aztán visszahoztuk neki, ágynak esett az örömtől, és a kórházban kötött ki. Fel kell tudnunk készíteni az embereket a váratlan jó hírekre is.

Veszélyes az a helyzet, amikor a szülők azt hiszik, hogy a fiuk meghalt, valahogy megbékéltek vele, és mi hirtelen élve visszahozzuk nekik. Ennek van egy másik következménye is – hasonló esetek reményt adhatnak mindazoknak, akik azt a hírt kapták, a gyermekük meghalt, de DNS-eredmények nem állnak rendelkezésükre, és nem is láttak vizuálisan azonosítható holttestet. Ezeket az embereket inkább arra a lehetőségre készítjük fel, hogy gyermekük már nem él. Igen, a remény hal meg utoljára, de…

Miért olyan fontos megtalálni a holttestet és átadni a szülőknek?

Sikernek tekintjük, ha ez összejön. De ez néha egyszerűen nem lehetséges. Gyakran azért, mert az emberből nem maradt semmi, például egy tank közvetlen találata után. Ilyenkor meg kell elégednünk a szemtanúk vallomásaival.

Ilyenkor rendkívül nehéz beszélgetni a rokonokkal. Csak annyit tudok mondani nekik, hogy a tankot találat érte, és két ember volt benne, az egyik az ő hozzátartozójuk. De mivel nem mutathatom meg nekik a holttestet, a helyszínről, a tank körül hozunk egy kis hamut és földet, ezt a keveréket adjuk a rokonoknak, hiszen semmi más nem marad. Csak arra támaszkodhatunk, hogy az anyai szív érzi, hogy a fia nincs többé.

Vagy nem fogja elhinni, és…

… élete végéig a fiát keresi majd. Nem képes együtt élni a gondolattal. Nem hisz sem a szemtanúknak, sem nekem. Böngészi az internetet, majd felhív minket: „Felismertem. Háttal volt, de ő volt az. Fogságban van…”

Elismerem, hogy történhet hiba. Ezért aztán az édesanyák úgy gondolják, csakis erről lehet szó. Talán örökké azt akarják hinni, hogy a fiuk él, és fogságban van valahol. És még mi sem tudjuk pontosan bebizonyítani nekik, hogy meghalt. Még akkor sem, ha minden adatot összegyűjtünk a harc alakulásáról és arról, hogyan halt meg. Részletes térképeken megmutatom, hogy hol volt, honnan jött a lövedék, vannak drónfelvételeink… De ha nincs test, nincs bizonyosság. Főleg egy édesanyának.

Számomra talán azok a legnehezebb helyzetek, amikor én már tudom, de a szülőknek még nem mondhatom el, mert a holttestet még nem tudtuk elhozni. Az anya pedig azt mondja: „Láttam a videón… Azt álmodtam, hogy… Valaki azt mondta, hogy látta ott pár napja… Elmentem egy jósnőhöz, és ő azt mondta, hogy él.” Hallgatom őt, nem szabad elmondanom neki, de már tudom, hogy mindez nem igaz, hogy a fia meghalt.

Megértik a kétségbeesett szülők, hogy lehetetlen gondolkodás nélkül holttestek után kutatni, és ezzel veszélyeztetni a kutatócsoportok tagjait?

A Kamjanka faluért vívott harcokban Izjum közelében sok katonánk halt meg a 95. dandárból. Az oroszok az egész területet elfoglalták. Nem tudtunk bejutni a környékre. Amikor Kamjanka felszabadult, magunkkal vittük azokat a rokonokat, akik akkoriban már nagy nyomást gyakoroltak ránk, mert meg akarták kapni hozzátartozóik holttestét. Tettük mindezt azért, hogy lássák, milyen rendkívül nehéz ilyen körülmények között dolgozni. Egyes helyekre egyszerűen a terület felszabadulása után sem tudunk bejutni, mert teljesen alá volt aknázva.

Szvjatohirszk közelében található Bohorodicsne falu, itt öt olyan helyet azonosítottunk, ahol ukránok nyugszanak. El kellett hoznunk őket. Mondtam az egységparancsnoknak, hogy odamegyek, ő pedig felderítőket bocsátott a rendelkezésemre. Ebben a pillanatban ezt a területet még nem foglalták el katonáink. Bár a környék már felszabadult, de ez nem jelenti azt, hogy egyetlen katona is betette volna oda a lábát. Én voltam az első ukrán katona, akit a helyiek láttak.

Ha talál egy holttestet és azonosítja azt, az eltűnt személyek listája lerövidül. Ez megkönnyebbülés ön számára vagy pedig a remény vége?

Ha valaki fogolycsere következtében hazatér, kiszabadul, boldogan kihúzom az eltűnt személyek listájáról. Mást inkább nem fűznék hozzá. Az én emberem volt például az a személy, aki fegyverrel a kezében indult harcba, és eltűnt. Hogy elfogták-e vagy megölték, nem tudjuk. És amíg ezt nem tudjuk, ez az én ügyem. Ha megtalálom, akár bebörtönözve, akár holtan, akkor kihúzom a listámról, de olyan személy is akad, aki dezertált vagy megszökött a frontról.

Néha egy ember keresése hosszadalmas is lehet. Időnként önöktől, újságíróktól értesülünk arról, hogy találtak valakit elásva a földben vagy hogy valakit a helyiek exhumáltak. Ezt követően  kimegyünk a helyszínre, csakhogy ma minden alá van aknázva. Rengeteg akna található mindenütt, amerre a front elhaladt. Tehát mielőtt elkezdjük a holttest exhumálását, a pirotechnikusnak át kell vizsgálnia a területet.

A helyszínre egy nappal azután indulunk, miután az ukrán hadsereg felszabadította az adott területet. Egyikünk sem tudja, kik rohangálnak még ott, és ez az oka annak is, hogy fel kell fegyverkeznünk, golyóálló mellényt és sisakot kell viselnünk. Úgy vagyunk felszerelve, mint a különleges egység. Háború van.

Szokott egyedül is járni?

Nem. Hárman vagyunk. Egyszer, miután megérkeztünk egy faluba, tőlünk kétszáz méterre egy kereszteződésben harc tört ki. Figyeltük, hogy ki lő kire, én pedig kiadtam a parancsot, hogy vonuljunk vissza. Ezen a kereszteződésen már nem lehetett átmenni. Az eltűntek felkutatása tehát nem teljesen békés feladat, ahogy a foglyok felkutatása sem.

Az oroszok a legtöbb foglyot a megszállt területeken tartják, vagy kiviszik őket Oroszországba?