Napunk

Kényszerbetegségben szenved: ez nem csak a gyakori kézmosásról szól

Fotó - JumpStory
Fotó – JumpStory

Köszönjük, hogy olvasod a cikkeinket. A Napunk csak úgy tud fennmaradni, ha az olvasói előfizetik. Kérjük, támogasd a szerkesztőség munkáját. További cikkeinkért, illetve rövidhírekért látogass el a főoldalunkra is.

Az obszesszív-kompulzív zavar (OCD) egy olyan krónikus betegség, amely ismételten jelentkező, nem kívánt gondolatokban (obszessziók) vagy bizonyos tevékenységek (kompulziók) ismételt elvégzésének szükségességében nyilvánul meg. A 24 éves Júlia (az interjúalany kérésére csak a keresztnevét tüntetjük fel – a szerk. megj.) gyermekkorától küzd az említett betegség tüneteivel. A zijeme_ocd.instagram fiókján nyújt tájékoztatást az embereknek az OCD-ről.

Az interjúból kiderül: 

  • miként kapott az elején téves diagnózist;
  • az OCD miatt öngyilkos gondolatai voltak;
  • milyen sokáig tartott, amíg megtalálta a megfelelő gyógyszereket;
  • miként győzte meg a betegsége arról, hogy elgázolt valakit a gyalogos átkelőhelyen;
  • miért nem beszél bizonyos helyzetekben a betegségéről.

Az obszesszív-kompulzív zavarról számos hasonlatot találtam az interneten, az egyik szerint ezzel a betegséggel élni olyan, mintha az embernek két agya lenne. Ön szerint ez találó hasonlat? 

Abszolút találó. Én gyakran azt szoktam mondogatni, hogy a saját fejem zsarol. Ez eléggé abszurdan hangzik, ráadásul, az az ember, aki OCD-ben szenved, tudja, hogy ez abszurd, de néha egyszerűen képtelen megakadályozni. A két aggyal való élet hasonlatára a legjobb példa, hogy az OCD nálam gyakran a kényszercselekvések valamiféle kondicionálásában nyilvánul meg.

Például a fejem azt parancsolja, hogy egyem meg a joghurtot, mert ha nem teszem, valami baj fogja érni a hozzátartozóim egyikét. Habár nem kívánom a joghurtot, meg kell ennem, mert az OCD ezt parancsolja. Egy átlagember egyszerűen figyelmen kívül hagyná a gondolatot, és végezné tovább a teendőit. Csakhogy ez egyáltalán nem olyan egyszerű, a tudat a leggyengébb pontokat támadja meg, és ez hatalmas nyomást helyez rám.

Mikor és mi alapján kezdte sejteni, hogy valami nincs rendben az elméjével

Ha visszagondolok, már egészen kicsi korom óra voltak OCD-s tüneteim, de nem tudtam, hogy ennek az állapotnak neve is van, azt gondoltam, hogy mindenki úgy gondolkodik, mint én, ezért sem tartottam ezt különösnek.

Úton hazafelé az iskolából azt parancsolta a fejem, hogy ugorjam át a lépcsőházunkban található lépcsőket, különben valami tragédia fog történni a családomban. Ezek a gondolatok korlátoztak, de ahogy már említettem, nem tudtam, hogy ennek az állapotnak neve is van, azt hittem, hogy minden ember hasonló gondolatokkal küzd. A főiskolán aztán sok minden megváltozott.

Ezek a gondolatok egyre erőteljesebbek lettek, és már a mindennapi tevékenységekben is akadályoztak. Egyszer az a meggyőződésem támadt, hogy rákos vagyok, másszor pedig azért nem akartam autóbusszal utazni, mert attól féltem, biztosan terroristák lesznek rajta. Bármennyire is viccesen hangzik, az életem mindennapi küzdelem volt. Nem végezhettem a dolgaimat úgy, ahogy én akartam, mert a mindennapi tevékenységeimet az elmém fenyegetései befolyásolták, és ez az őrületbe kergetett.

Tudta már az elején, hogy esetleg OCD-ről lehet szó?

Fogalmam se volt róla, csak akkor jöttem rá, amikor már késő volt és a betegség nagyon előrehaladott stádiumba jutott. Nem kezeltettem magam, mert fogalmam se volt, hogy miről lehet szó, nem tudtam ezt az állapotot a nevén nevezni. Előfordult azonban, hogy összeestem, sőt, egyszer mentő is járt nálunk. Automatikusan a neurológián kötöttem ki.

De mivel az összes eredményem rendben volt, szóba került a szorongás, a pánikroham és a depresszió. Bevallom, hogy én is küzdöttem velük, de szerintem ezek már az OCD és egyéb más körülmények következményei voltak. Később aztán hosszú ideig kevert szorongásos-depresszív zavarral kezeltek. Voltak sejtéseim az OCD-ről, de csak alig három éve kezelnek vele. A legrosszabb időszakban semmire se voltam képes, csak feküdtem otthon és sírtam, sehová se akartam menni, derealizációs zavaraim voltak (a valóságtól való elfordulás, a beteg a külvilágot valószerűtlennek érzi – a szerk. megj.).

A családja eleinte hogyan reagált problémáira? Megértőek voltak? 

Erre valószínűleg ők tudnának választ adni, én azonban úgy érzem, hogy a legrosszabb időszakra a kétségbeesés is gyenge kifejezés lett volna. Szinte folyamatosan kértem őket, hogy hadd haljak meg, mert már nem tudtam elviselni a helyzetet. Ez egy rettentően ellentmondásos helyzet volt, mert miközben normális életre vágytam, az OCD megfosztott minden életerőmtől és életkedvemtől. De nem győzöm ismételni, hogy óriási szerencsém volt a szeretteimmel, mert segítettek, ahogy tudtak.

Hogyan emlékszik vissza azokra a pillanatokra, mikor tudatosult önben, hogy pszichiátriai segítségre van szüksége? Nem tartott tőle?

Megkönnyebbülés volt számomra. Erre volt szükségem. Sokáig tartott ugyan az egész, hiszen a megfelelő antidepresszánsokat csak a hatodik, hetedik próbálkozásra találtuk meg, de megérte kibírni. Mindenkinek ezt mondom, tudom, hogy azt a fájdalmat, amelyet a pszichés betegséggel küzdő érez, egy egészséges képtelen megérteni, egy dologban azonban igazuk van – ha azt mondják, hogy megéri kibírni, tudják, mit beszélnek.

Mi ugyanis abban a pillanatban azt a bizonyos fényt az alagút végén nem látjuk, minden fekete, ők azonban nem veszítik el a reményt. Az ő reményük volt az én reményem is. A magam nevében annyit mondhatok, hogy valóban megérte végigszenvedni a rossz időszakot. Mostanában mindig, amikor valami szép dolgot élek át, arra gondolok, mekkora hiba lett volna feladni és megfosztani magamat attól, hogy olyan életet élhessek, mint amilyet most élek.

Mi segített leginkább abban, hogy fokozatosan javuljon az állapota? 

Elsősorban a helyesen beállított gyógykezelés. Nem szeretnék mások nevében nyilatkozni, ezért is hangsúlyozom, hogy csak a saját magam nevében tudok beszélni. Én ugyanis annyira rossz állapotban voltam, hogy nem voltam képes gyógyszerek nélkül tovább létezni.

Sokáig igyekeztem őket elkerülni, de tudom, hogy egy cukorbetegnek se mondjuk azt, hogy pozitív gondolkodással gyógyítsa magát. Gyakran a súlyos pszichés betegségek esetében is muszáj gyógyszeres kezelést alkalmazni. A kezelés mellett abban az időben a heti többszöri intenzív terápia is segített.

Én depresszióval küzdök, és eleinte gyakran találkoztam a környezetemben káros tanácsokkal, például próbáltak lebeszélni arról, hogy gyógyszert szedjek. Tapasztalt hasonlót?

Engem inkább rábeszélni próbáltak a gyógyszerekre, amikor látták, hogy mennyire ki vagyok készülve. Azelőtt sokat mosolyogtam, energikus, már-már idegesítő voltam. Az OCD következtében elpárolgott belőlem az életöröm, egy egyszerű sétát is erőltetni kellett, mindenféle jutalmakkal kellett motiválni.

Ezt azonban csak a legközelebbi hozzátartozóim látták, a tágabb környezetem nem vette észre, milyen küzdelmet folytatok már egy egyszerű lépcsőzéskor is.

Az embereknek az OCD-ről leggyakrabban a kényszeres kézmosás jut eszébe. Jelenleg miben nyilvánul meg önnél ez a betegség?

Mindig azt felelem, hogy bárcsak egyedül erről szólna, habár értem, hogy az ön által említett megnyilvánulás is minden bizonnyal korlátoz.

Ez a cikk kizárólag a Napunk előfizetői számára elérhető.

Egészség

Lélek

Pszichológia

Interjúk és podcastok

Jelenleg a legolvasottabbak

Percről percre

Zuzana Čaputová betegség miatt lemondta a következő napokra vonatkozó munkaprogramját – közölte a Köztársasági Elnöki Hivatal. Az állafő egyebek mellett részt vett volna az Ismeretlen Katona sírjának mai leleplezésén.

Újabb három, állatszemeket tartalmazó borítékot adtak fel Ukrajna spanyolországi külképviseleteinek – közölte Oleh Nyikolenko ukrán külügyi szóvivő. a mostanival együtt már 21 fenyegetést kaptak ukrán nagykövetségek és konzulátusok 12 országban. (mti)