„A Securitate emberei halomra gyilkolták a sebesülteket is.” Érsekújvári fotókrónikás dokumentálta a csehszlovák tévének Románia legvéresebb karácsonyát

Az interjúból kiderül:

• milyen volt Érsekújvár 1968-as megszállása;
• miért gyűlt meg a baja az ŠtB-vel;
• hogy 1989-ben mikor vonultak először utcára az érsekújváriak, és ki mondta az első forradalmi hangvételű beszédet;
• milyen búcsúajándékot kapott az egyik orosz tiszttől;
• hogyan került Temesvárra, az utcai harcok kereszttüzébe;
• és hogy sikerült épségben hazajutnia.

1968 augusztusában húszéves volt. Milyen volt akkor a légkör Érsekújvárban?

Akkoriban a vasútnál dolgoztam. Augusztus 21-én reggel munkába menet, ahogy a Vámhídon keresztül bicikliztem, láttam, hogy a töltés mellett gépfegyveres katonák állnak. Gondoltam magamban, ezek meg mi a fenét keresnek itt. Amikor beértem a depóba, már mindenki a tranzisztoros rádiót hallgatta, munka aznap nem is volt. Bementünk a városba, a Fő tér már tele volt harckocsikkal.

Kiderült, hogy nem orosz, hanem magyar katonák jöttek, de estére már ki is vonultak, és a város szélén táboroztak le. Pár nap után aztán el is tűntek. Az unokatestvéremtől tudtam meg, aki Magyarországon élt, hogy néhány nappal a bevonulás előtt hívták be a tartalékosokat, őket szállították teherautókon Csehszlovákiába. A szerencsétlenek azt sem tudták, hogy hova mennek, vagy minek viszik őket oda. Később aztán az érsekújvári laktanyát orosz katonák foglalták el.

Persze sok barátommal együtt fel voltunk háborodva. Készítettünk egy plakátot, a csehszlovák zászlót gyászkeretben. Még aznap este kiragasztottuk a Fő téren az egyik hirdetőoszlopra. Voltak a környéken rendőrök, de nem állítottak meg. Ugyanilyen zászlót erősítettük a biciklinkre is, így jártunk néhány hétig. Ennyi volt a mi 68-as aktivitásunk.

A kommunista pártba nem volt hajlandó belépni 1968 után sem. Nem tartott a megtorlástól?

A 70-es évek közepén egy rövid ideig a Népművelési Központnál dolgoztam fotográfusként. Ez a szervezet tulajdonképpen a párt propagandaosztályának felelt meg. Amikor próbáltak rábeszélni, hogy lépjek be a pártba, rögtön távoztam.

Az ŠtB-vel jóval később, 1988-ban volt egy kisebb összetűzésem. Akkor már az érsekújvári szerszámfejlesztő- és kutatóintézet (VUNAR) munkatársa voltam. Egy barátom, aki a keresztény ellenzéki mozgalomhoz tartozott, megkért, hogy a sokszorosítóban másoljak neki szamizdat szövegeket. Emiatt jelenthetett fel valaki.

Az állami titkosrendőrség valamikor május-június környékén hívott be. A kihallgatótiszt leginkább arra volt kíváncsi, hogy milyen titkos dokumentumokat csempésztem ki a VUNAR-ból nyugatra. 1986-ban ugyanis a húgommal kijutottam Ausztrián keresztül Nyugat-Németországba. A nagybátyámat látogattuk meg, aki a második világháborúban amerikai hadifogságba került, aztán úgy döntött, hogy kint marad. Róla persze nem beszéltem az ŠtB-nek. Végül elengedtek azzal, hogy ha valami eszembe jut, jelentkezzek. Azóta sem tudom, mit akartak tőlem valójában. Utólag próbáltam előkeríteni a jegyzőkönyvet, meg kideríteni, hogy ki jelentett fel, de mindent megsemmisítettek.

A másik dolog, aminek az ŠtB kiemelt figyelmet szentelt, és nekem is közöm volt hozzá, a Rokko-féle (Juhász R. József – a szerk. megj.) Stúdió erté nemzetközi, alternatív művészeti fesztiválja volt a Csemadokban. Ez már 1988-ban is szúrta az elvtársak szemét, de még inkább 1989-ben, mert ebben az évben egybeesett Nagy Imre újratemetésével. A titkosrendőrök óránként jelentettek a pozsonyi központnak arról, mi folyik Érsekújvárban.

Volt ennek a fesztiválnak kifejezetten rendszerellenes üzenete?

Csak nagyon áttételes módon. Július Koller egyik alkotása utalt például 1968-ra. De az elvtársak legnagyobb gondja az volt, hogy nem értették ezeket a performanszokat.

Én voltam a fesztivál fotósa, videófelvételeket is készítettem. A járási pártvezetés megfenyegette Gémesi Károlyt, a Csemadok érsekújvári elnökét, hogy ha nem adja át ezeket a felvételeket, bíróság elé állítják. Végül tehát átadtunk egy kópiát. Ennek egy vágott verzióját vetítették le aztán a járási elvtársaknak, bizonyítva, hogy milyen katasztrofális előadásokat tartanak itt Érsekújvárban, és micsoda államellenes szervezkedés folyik. A szervezők ellen bírósági eljárást is kezdeményeztek, de aztán novemberben jött a változás, így perre már nem került sor.

Említette a nyugati kiruccanást. Mennyire volt nehéz kijutni? 

Az első lépés az volt, hogy a munkahelyről kellett kérni egy ajánlást, illetve beleegyezést abba, hogy nyugatra utazhatunk. Ezután lehetett benyújtani a hivatalos devizakérvényt és a kiutazási kérelmet. Valamilyen nevetséges összeget vihettünk magunkkal, talán 150 márkát. Egy 100-as Škodával mentünk a német autósztrádán, nem mindennapi látványosság lehettünk.

Nem vetődött fel önben, hogy disszidáljon?

Nem, akkor már három gyerekem volt, ráadásul elég jó állásom is. Nyelveket pedig nem beszéltem.

Hogyan reagáltak az érsekújváriak a november 17-ei prágai eseményekre, hogyan zajlott itt a bársonyos forradalom? 

A csehszlovák TV nem nagyon számolt be az eseményekről, mi a magyar televízióból tájékozódtunk. November 17-e pénteki nap volt, ha jól emlékszem. Vasárnap, 19-én pedig az apósomnak volt a 80. születésnapja, őt mentünk köszönteni, a Zserotin bástyán lakott. Este 6 óra körül éppen a híradót néztük, amikor meghallottuk, hogy skandáló emberek vonulnak az utcán. Mondtam a többieknek, öltözzetek, megyünk mi is, megnézzük, mi történik.

Egy nagyjából 50-60 főből álló társaság verődött össze, fogalmam sincs, hogy ki volt az egész megmozdulás kezdeményezője. A pártközpont elé vonultunk, a Váralja utcába. Az épület ablakai ki voltak világítva, és rendőrök is voltak a helyszínen. Farkasszemet néztünk, de nem történt semmi. Ezután a Fő térre mentünk, és ott csatlakozott hozzánk Rokko, aki akkor jött haza Pozsonyból. A kultúrház lépcsőjén mondott is egy rövid beszédet, aztán hazamentünk.

November 27-én, az általános sztrájk napján már jóval nagyobb tömeg gyűlt össze a Fő téren. Ekkor alapítottuk meg a Csemadok épületében az érsekújvári Polgári Fórumot (Občianske fórum – a szerk. megj.), amely később összeolvadt a VPN-nel (Verejnosť proti násiliu – Nyilvánosság az erőszak ellen – a szerk. megj.). A nagygyűlésről is készítettem fotókat, soha nem voltak egyszerre ennyien a Fő téren azóta sem. Az egyedülálló alak, aki videózik, ŠtB-s. A másik fent volt, a kultúrház ablakában, ő is kamerázott.

Ezt honnan lehetett tudni?

Ki másnak lett volna kamerája? Egyébként próbáltam később megszerezni ezeket a felvételeket a Nemzeti Emlékezet Intézetétől (ÚPN), de azt mondták, hogy eltűnt.

Mi történt az általános sztrájk után?

Két nap múlva megkezdődtek a tárgyalások a városi és a járási pártszervezetek tagjai meg a polgári aktivisták között a képviselő-testület megváltoztatásáról, vagyis arról, hogy a VPN és az FMK (Független Magyar Kezdeményezés – a szerk. megj.) kooptálhasson képviselőket a városi és a járási testületbe.

1990-ben aztán engem bízott meg az FMK, hogy koordináljam a választási kampányt. A régi funkcionáriusok közül akkorra mindenki elpárolgott, augusztus végén lemondott a Városi Nemzeti Bizottság titkára is. Nekem kellett átvennem a helyét. Talán azért sózták rám a dolgot, mert én voltam a legfiatalabb a városi tanácsban. Tulajdonképpen csak annyi volt a feladatom, hogy előkészítsem az első szabad önkormányzati választást. Decemberben távoztam is a posztról, miután megválasztották polgármesternek Csanda Endrét.

Igaz, hogy ön írta alá a jegyzőkönyvet a szovjet csapatok érsekújvári kaszárnyából való kivonásáról? 

Igen, de ez is eltűnt. A levéltárban legalábbis nem találták.

1990 őszén megjelent egy orosz tiszt a városházán egy karton dobozos Bažanttal, hogy „elköszönjön”. Akkor a dobozos sör még különlegességnek számított. Egyébként csendben, fokozatosan tűntek el, nem volt semmilyen látványos kivonulás. A kaszárnyát persze katasztrofális állapotban vettük át. A tisztek a városban laktak, a lakásokban még a csapokat, konnektorokat is leszerelték. Mindent vittek magukkal, ami mozdítható volt.

Milyen emléket őriz Alexander Dubček érsekújvári látogatásáról 1990 májusában, az első szabad választások előtt?

Helikopterrel érkezett a repülőtérre, az FMK nevében én fogadtam őt. A Fő téren tartott beszédet, a kultúrház előtt felállított pódiumon. Ezután gyalog mentünk át a Szokol-ház sörkertjébe, a „választási gulyáspartira”. Innen aztán Párkányba utaztunk, ott is mondott beszédet, a papírgyárba is ellátogatott.

Václav Havel 1990 júniusában csak átutazott Érsekújváron, Komáromból Nyitrára menet. A Fő téren így is tömeg gyűlt össze az üdvözlésére, pár fotót is sikerült lőnöm, ahogy integet az autóból.

1989 végén Romániában is kitört a forradalom, de az a legkevésbé sem volt „gyengédnek” mondható. Ön a humanitárius segélycsomagokat szállító kamionokkal utazott Temesvárra. Igaz, hogy az utolsó pillanatban kellett beugrania valaki helyett? 

Az a valaki Juhász Rokko volt. Már nem tudom, pontosan miért nem tudta vállalni. Felhívott, hogy el tudnék-e menni helyette. Rám azért volt szükség, hogy valaki kamerázzon, dokumentálja az eseményeket.

A VPN, az FMK meg a Csemadok 1989. december 23-ra szervezett egy újabb nagygyűlést a Fő térre, ahol a Ceaușescu-rezsim ellen tiltakoztunk, illetve humanitárius gyűjtést is szerveztünk. A ČSAD-tól sikerült egy kamiont szerezni, de az estére teljesen megtelt az adományokkal – élelmiszerrel, ruhákkal, a kórházból kötszerrel, gyógyszerekkel. Úgyhogy küldtek egy második kamiont is, az félig telt meg.

Az eredeti terv az volt, hogy csak Budapestig megyünk, és ott a segélycsomagokat vagonokba pakoljuk. A tévéből, a híradóból meg a Panorámából pontosan tudtuk, hogy mi a helyzet Romániában, hogy lőnek a tüntetőkre.

23-án este tehát úgy indultunk el, hogy másnap jövünk vissza. Budapesten azonban kiderült, hogy nincs vonat, amire átpakolhatnánk.