Gorbacsov fogta a kezem és szomorúan kérdezte, miért pont Oroszországban nem szeretik, mondja a barátja, Zolcer János

Zolcer János (1956) 1985-ben emigrált Csehszlovákiából, és 1989-ben Németországban megalapította a Zolcer TV produkciós céget, ami európai, amerikai és japán tévécsatornák számára készített riportokat és dokumentumfilmeket. 2000-ben megismerkedett és összebarátkozott a Szovjetunió egykori vezetőjével, Mihail Gorbacsovval. Együtt felkeresték a világ több jelentős politikusát, akik a vasfüggöny leomlásakor és a hidegháború végén voltak hatalmon. Könyvet írt Gorbacsov titkai címmel.

Hogyan sikerült 1986-ban elhagynia Csehszlovákiát?

Miután elváltam az első feleségemtől, Jugoszláviában találtam második feleséget. Ez csak formalitás volt, az oltár előtt láttam őt életemben másodszor. Enélkül nem kaptam volna útlevelet. Amikor engedélyt kaptam, hogy meglátogassam, nem jöttem már haza. Eljöttem, mert ahol nincs szabadság, nem lehet leírni az igazat.

Négy Jugoszláviában töltött hét után Németországba költöztem. Ott hallottam, hogy Münchenben magyar katolikus misszió működik, ami segíti a menekülteknek. Szerettem volna náluk dolgozni. Útban hozzájuk megláttam egy szép villát, ami egy hírügynökség székhelye volt.

Becsöngettem, és ez a pillanat megváltoztatta az életemet. Kijött az ügynökség vezetője, elbeszélgettünk és másnap volt munkám. Feketén, de mégiscsak volt. Eleinte csak fényképeket hívtam elő, három hónappal később már fotóskémt dolgoztam a wimbledoni tenisztornán.

Két és fél év után az ügynökségben azonban már világossá volt számomra, hogy németül soha nem fogok tudni annyira, hogy ezen a nyelven írni tudjak. A filmezésben láttam az érvényesülés lehetőségét. Megkerestem több német tévécsatornát, de egyiket sem érdekeltem.

Ezért alapította meg 1989-ben a Zolcer TV produkciós céget?

Igen. De a szerencse is segített. Münchenben valaki olyan embert keresett, aki kiismeri magát Budapesten. 1989-ben ugyanis keletnémetek tízezrei menekültek oda. Át akartak jutni Nyugatra.

Nyugat-Németországban ez egy nagy téma volt, így egy német szerkesztővel Budapestre utaztam. Három hónapot töltöttünk ott. Amikor megérkeztem, 400 márka volt a tárcámban. Miután visszatértem, a számlámon már hat számjegyű összeg volt.

A budapesti riportjainkat elkérte több európai tévétársaság. Ennek köszönhetően rengeteg kapcsolatot építettem ki. Amikor Csehszlovákiában elkezdődtek a forradalmi események, folytattuk a munkát. Naponta hívtak minket különféle tévécsatornák, és kértek, hogy vegyünk fel nekik valamit. Bulgáriában és Romániában is forgattunk.

Két évvel később húsz országban volt irodám körülbelül 120 alkalmazottal. Ha azt kérdezi tőlem, hogyan építettem fel az egészet, a válaszom az, hogy nem tudom. Egyszerűen rögzítettük a forradalmi napokat Közép- és Kelet-Európa országaiban.

Az európai tévéállomásoknál hirtelen Kelet-Európa-szakértő lettem, akit beszélgetésekre hívtak. Ez megint sok jó kapcsolatot hozott. Összebarátkoztam például Hans-Dietrich Genscherrel, a korábbi sokéves külügyminiszterrel, Németország alkancellárjával.

Épp rajta keresztül jutott el Mihail Gorbacsovhoz.

Igen. 2000-ben eszembe jutott, hogy ideje visszatekinteni az 1989-1990-es évekre, és elemezni, mi is történt valójában. Nem felületesen, hanem mélyen, belső információk alapján. Elhatároztam, hogy forgatok egy dokumentumfilm-ciklust A hatalom titkai címmel.

Világos volt számomra, hogy a projekthez meg kell nyernem valakit a világ akkori legfontosabb politikusai közül, aki megnyitná előttem az ajtókat a többiekhez. Nem írhattam csak úgy levelet idősebb George Bushnak, hogy jó napot, Zolcer János vagyok, és szeretném, ha szánna rám időt.

Ezért megkértem Genschert, akinek nagyjából mindenkire volt elérhetősége, hogy mutasson be Gorbacsovnak. Ő megfelelő moderátornak tűnt a filmciklusomhoz. Genscher egyből felhívta Moszkvát. Tíz perc múlva azt mondta, Gorbacsov egy hét múlva Bécsben lesz, és várni fog engem a hotelben.

Hogyan folyt az első találkozás?

Nagyon barátságos volt és tetszett az ötlet. Pár perc után inett, hogy vegyek elő tollat és papírt, és kérdéseket kezdett diktálni a világpolitikusoknak. Meg sem fordult a fejemben, hogy ebből a haláláig tartó barátság lesz.

Ez a szerény fickó egy kis észak-kaukázusi faluban, Privolnojéban született szegény parasztcsaládban, ahol gyakran éhezett. A faluban nem volt áram, az anyja nem tudott írni-olvasni. Amikor hároméves korában majdnem éhen halt, a nagyanyja megkereszteltette. Ő maga ezt csak valamikor a harmincas éveiben tudta meg. És ez az ember olyan államférfi lett, aki megváltoztatta a világot.

Milyen volt?

Amikor megismerkedtünk, már kívül volt a nagypolitikán. Nagyon egyszerű volt, közvetlen, nyitott, konkrét. Nem használt bonyolult megfogalmazásokat, sem frázisokat, világosan és lényegre törően beszélt. Többször átéltem vele, ahogy az emberek megszólítják az étteremben, az utcán, a repülőgépen – soha nem utasította vissza őket, mindig próbált beszélgetni, esetleg fényképezkedni velük.

Amikor 1985-ben a Szovjetunió főtitkárává választották, mindjárt másnap feltette a kérdést a Politikai Bizottságnak: hogyan lehetséges, hogy van atomfegyverünk van, de nincs női fehérneműnk? És pontosan ebben a szellemben próbálta megváltoztatni az országot. Az volt a vágya, hogy az emberek jobban éljenek.

Ő maga nagyon szerény volt. Bejártam vele az egész világot. Sehol nem ragaszkodott a nagy luxushoz, nem ivott alkoholt, nem dohányzott, szerény ételeket evett. Nem lehet összeszámolni, hányszor találkoztunk, talán kétszázszor, nálam otthon is volt, én is nála, így egész jól megismertem.

Mikor beszéltek utoljára?

Körülbelül két vagy három héttel a halála előtt, vagyis valamikor ez év augusztusában. Csak telefonon elmondtuk egymásnak, hogy vagyunk, ő pedig, ahogy mindig, megkérdezte, van-e nálam otthon kolbász. Szerette, ha vittem neki. Kicsit viccelődtünk is.

Konkrétabban a politikáról már nem lehetett vele beszélni. Pár nappal azután, hogy Oroszország idén februárban megtámadta Ukrajnát, felhívtuk egymást. Azt mondta, ez nagyon fáj neki. És hozzátette, hogy ne használjuk a háború szót, mert nem akar 15 évre börtönbe kerülni. Ezért inkább általánosságokban beszélgettünk.

Mit mondott önnek Putyinról?

Azt, hogy minden pozitívumot, amit valaha sikerült elérnie, Putyin elpusztított ezzel a háborúval. Azt mondta, hogy ma Oroszország ott van, ahol az előző század 50-es éveiben volt. Már sokkal régebben azt mondta nekem, hogy a hírek 99,9 százaléka, ami a Kremlből jön, nem igaz. Igazat csak akkor mondanak, ha tévednek.

Sok dolog, amit Putyinról mondott nekem, marad nálam a fejemben. A barátság arról is szól, hogy azok az információk, amelyeket azzal a kéréssel bíznak rád, hogy tartst őket titokban, titokban is maradnak.

Talán az a tény is elárul valamit, hogy ő maga hat évvel a halála előtt beszélt utoljára Putyinnal. És az is, hogy apja orosz volt, az anyja ukrán. Mindkét nemzetet testvérinek tekintette. Azt állította, hogy a politikusoknak mindig meg kell tudniuk egyezni. Nem értette, hogy ha ez neki sikerült, Putyin miért nem képes rá.

Ha megnézzük az orosz uralkodók panoptikumát Lenintől Sztálinon, Hruscsovon, Brezsnyeven, Andropovon keresztül egészen Csernyenkóig, Gorbacsov programhibának tűnik köztük. És ez akkor is az marad, ha hozzávesszük Jelcint és Putyint.

Gorbacsov egyrészt nagyon szorgalmas volt, másrész nagyon okos. Voltam vele a szülőfalujában, láttam az iskoláját, a szülei sírját, azokat a helyeket, ahová életében költözött. Kétségtelen, hogy a karrierjében főleg az embersége segítette. Klisének hangzik, de nagyon érdekelte az emberek élete.

Később megismerkedett Andropovval, aki szintén a Kaukázusból származott. Pont ő lett a mentora. Andropov felismerte, hogy a Kremlnek új erőre van szüksége. Gorbacsovot az öreg elvtársak sora után a Szovjetunió reménységének tekintette.

Nagyon rossz volt a helyzet az országban – politikailag és gazdaságilag is. Amikor Andropov 1984-ben haldoklott, írt egy levelet a Politikai Bizottságnak, hogy utána Gorbacsovot válasszák meg főtitkárnak. Ő volt az egyike a keveseknek, akik értették, hogy az országnak új gondolkodásmódra, új szemléletre van szüksége.

A kommunisták ezt nem engedték, Csernyenkót választották, aki gyakorlatilag már a halálos ágyán feküdt.

Csernyenko hivatalosan 13 hónapig volt hatalmon, de már a megválasztásakor sem tudott a lábára állni. Az utolsó két hónapban nem volt az eszméleténél sem. Többször beszéltem orvosával, Csazov professzorral.

Említett egy bizarr történetet: 1985. február 24-én választották meg a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsának küldötteit, ezért szükség volt egy fényképre Csernyenkóról, ahogy bedobja a szavazólapot az urnába. Hogy nézne ki, ha a főtitkár nem szavazna?

Csazov utasítást kapott, hogy vegye át Csernyenkót, azaz tegyen meg bármit, ami lehetővé teszi, hogy lefotózzák. Injekciókat szúrtak belé, öltönybe öltöztették, de Csernyenko nem tért észre. Amikor végre úgy-ahogy működőképessé vált, hirtelen elájult.

Ekkor valakinek az ötlete támadt, hogy letérdel mögé, és megtartja, mint egy fogas. Elkészült a fotó, amit másnap közölt az orosz Pravda azzal, hogy Csernyenko egészséges és volt választani. Néhány nappal később, konkrétan március 10-én meghalt.

Idősebb George Bush mesélte nekem, hogy egyébként a nyugati politikusok akkoriban már nyíltan vicceltek a Szovjetunió kárára. Amikor már zsinórban a harmadik szovjet vezető temetésén voltak, azt mondták egymásnak, hogy egy év múlva ugyanerre a napra ne tűzzenek ki semmit, mert újra temetésen találkoznak.

Csernyenko után már az 54 éves Gorbacsov következett. Miért nem választottak gyorsan eltemetni való másik jelöltet?

Rövid időn belül három temetés, azaz Brezsnyev, Andropov és Csernyenko után világossá vált számukra, hogy nem választhatnak még egy hetven feletti beteg öregurat, aki már nem képes dolgozni, és hamarosan meghal. Ráadásul a gazdaság összeomlott, a Politikai Bizottságból senkinek nem akaródzott ezzel senkinek foglalkozni. Andrej Gromiko külügyminiszter ezért kifejtette nekik, hogy Gorbacsovot kell megválasztani.

Végülis Gorbacsov is kommunista volt, csak egy kicsit másképp gondolkodott a dolgokról. Gorbacsov soha nem akart véget vetni a kommunizmusnak, és végképp nem akarta a Szovjetunió szétesését. Az ő álma a rendszer megreformálása volt.

Olyasmi, mint Dubček álma az emberarcú szocializmusról?

Pontosan. Sőt Gorbacsov azt is mondta nekem, hogy ebben Dubček volt a minta számára. Gorbacsov is úgy gondolta, hogy a szocializmusnak lehet emberi arca.

Gorbacsov az ön könyve szerint még a megválasztása előtt azt mondta, ő más lesz, mindent másképp fog csinálni. Mi határolta el ennyire a kollégáitól?

Az, hogy tényleg más volt, és érdekelték az emberek. Már a faluban, ahol felnőtt, látta, hogy nem működnek a dolgok. Nem működtek a gépek, a hivatalok, semmi, amire a szüleinek és a falubelieknek szüksége volt. Ha az embereknek enniük sincs mit, akkor nyilvánvaló, hogy semmi sem működik.

Többször mondta nekem: így mégsem lehet élni. Már jóval megválasztása előtt kérdéseket tett fel, amikor valami feltűnt neki. Válaszokat természetesen nem kapott. Amikor már volt bizonyos státusza a Politikai Bizottságban, járt a miniszterek után, és kérdezősködött, hol a probléma. Volt, aki bezárta előtte az ajtót. Megértette, hogy nemhogy válaszokat nem fog kapni, de füleket sem talál, amik meghallgatnák őt.

Tudja, hogyan működött a Kremlben az ország vezetőjének tájékoztatása? Gorbacsov a megválasztása után minden reggel több száz jelentést kapott az asztalára arról, hogy mi történik a pártban és az országban. Úgy voltak elrendezve, hogy mindig a pozitív hírek voltak felül: süt a nap, teljesülnek a tervek, minden működik. Ezek alá kellett ásnia, hogy kritikus információk is a tudomására jussanak.

Felhívta az embert, aki a reggeli áttekintést összeállította, és megkérdezte tőle, miért olyan helyeken vannak negatív jelentések, ahol senki nem olvassa el őket. A válasz az volt, hogy ez az utasítás már 20 éve érvényben van, mert a főtitkárok idős emberek magas vérnyomással és mindenféle betegségekkel, így nem kell őket negatív hírekkel idegesíteni. De ha nagyon akarják, legalul megtalálják őket.

Michael Kocáb, aki a forradalom után a szovjet csapatok Csehszlovákiából való kivonásával foglalkozott, azt mondta nekem, hogy a Legfelsőbb Tanács „héjái” kimondottan utálták Gorbacsovot. Még közvetlenül a Kremlben is megszégyenítették, becsmérelték, megalázták. Vagyis a régi struktúrákat sokkolta a megválasztása.

Pontosan így volt, ahogy mondja. Gorbacsovval szemben állt a Kreml régi elitje, tábornokok, KGB-sek, öreg kommunisták, „apparatcsikok”, gyakorlatilag mindenki. És ha ez nem volt elég, a megválasztása után az egész Nyugat is ellene volt.

Az „apparatcsikok”-ból, vagyis a kommunista párt különböző szintű funkcionáriusaiból több millió volt. Hatalmas kiváltságaik voltak: autók, belépés a boltokba, soha nem kellett sorban állniuk kenyérért vagy vodkáért. Gorbacsov pedig hirtelen bejelentette, hogy vagy minden bolt tele lesz, vagy mindenki sorban fog állni.

Gorbacsov így állandóan harcolt az erős hazai kritikusaival. Néhányat sikerült lecserélnie, de az összesre nem volt esélye. Helyettese, Gennagyij Janajev, de még Borisz Jelcin is, akit vidékről húzott fel, vagy a KGB vezetője, Vlagyimir Kricskov 1991-ben puccsal próbálták keretében próbálták megdönteni a hatalmát. Annál inkább meg kell becsülni, amit elért.

Mi győzte meg a körülötte lévő embereket?

Semmi, mert a saját környezetét soha nem győzte meg arról, hogy amit keresztül akar vinni, az jobb élethez vezet. Talán tíz ember volt körülötte, akik változást akartak, de nagy tömeg állt vele szemben. Végülis Oroszország történelme leginkább arról szól, hogy a cár áll az élen, aki azt csinál, amit akar, a többiek pedig csak „muzsikok”.

Később megbánta a döntéseit?