Napunk

Lovász Attila: Keresztre feszítették a szabadságot, az írástudók árulták el

Lovász Attila. Fotó N - Tomáš Benedikovič
Lovász Attila. Fotó N – Tomáš Benedikovič

Milyen árulást követtek el az írástudók és az elitek 1989 után? Lovász Attila szerint generációs kudarc, hogy a rendszerváltás utáni világ rosszabb, mint amilyen lehetett volna.

Köszönjük, hogy olvasod a cikkeinket. A Napunk csak úgy tud fennmaradni, ha az olvasói előfizetik. Kérjük, támogasd a szerkesztőség munkáját. További cikkeinkért, illetve rövidhírekért látogass el a főoldalunkra is.

Lovász Attila, az RTVS (Szlovák Rádió és Televízió) nemzetiségi adásának igazgatója fiatal felnőttként élte meg a rendszerváltást, és az új rendszer első, bizonytalan lépéseit már újságíróként követte végig – közelről látta tehát, hogy kóstolgatják a politikai elitek a szabadságot.

Arról beszélgettünk,

  • idomult-e a szocialista rendszer az emberekhez,
  • mi fért bele a „sľúbili sme si lásku” (szeretet ígértünk) szlogenbe,
  • hogyan nem hallgatták meg az elitek Ernest Valkót,
  • miért csavarodott rá a magyar politika a nemzetiségi témákra,
  • mit jelent az írástudók árulása,
  • s hogy kik a rendszerváltás valódi vesztesei.

Huszonhat éves volt 1989 novemberében. Hogy magyarázná el egy mai huszonhat éves embernek, mit jelentett az 1980-as években élni?

A fiaim 30 évesek, és abban nőttek fel, hogy erről beszélünk. Ennek ellenére van olyan érzésem, hogy nem értik, milyen volt akkor élni. Amikor kiskamaszok voltak, jókat nevettek a május elsejei sztorikon, hogy háromszázan meneteltünk öt ember utasítására a tribün alatt. Ugyanazt a kérdést tették fel, amit a Napfény íze című filmben a lágerből hazatérő egyetlen túlélőnek: ha ti ezren voltatok, az őrök meg csak húszan, miért nem lázadtatok fel?

Mi nem éltük meg a kommunizmus legsötétebb éveit. Nagyon nehéz elmondani, milyen volt abban a rendszerben élni, amely sötét volt ugyan, de a nyolcvanas években már nem akasztottak. Amikor az emlékezési optimizmust látom, mindig eszembe jut, hogy a szüleim nemzedéke nem sokat mesélt az 50-es évekről. Ha mégis, akkor jókat mondtak, hiszen fiatalok voltak, akkor érezték úgy, hogy övék a világ, akkor voltak szerelmesek. Egyénenként abban a szörnyű időszakban is megpróbáltak boldogulni, élni.

Mi olyan rendszerben nőttünk fel, ahol sokkal enyhébb volt a helyzet, de nem volt enyhe. Nagyon nehéz elmondani, hogy azok mellett a szociális biztonságok mellett – melyekről olyan szépen tudnak mesélni az emlékezők – milyen volt sorban állni dolgokért, vagy amikor a párkányi határátkelőn megnézték, milyen könyvet vásároltam Magyarországon.

A társadalom mégis alkalmazkodni tudott ehhez az egészhez. 

A társadalom mindig alkalmazkodik. A túlélés ösztöne sokkal nagyobb, mint a „jól élni” képessége.

Ehhez viszont a rendszer „idomulására” is szükség van. 

Persze. Az én generációm úgy nőtt fel, hogy Leonyid Brezsnyevet és Gustáv Husákot ismerte, ebben szocializálódtunk. Az ország nyugati végein élőknek megvolt az az óriási előnyük, hogy bécsi rádiót hallgathattak, és bécsi televíziót nézhettek. El se tudom képzelni, hogy azokat az információkat, amelyeket mi onnan szereztünk be, honnan szerezték be a gömöriek vagy a kassaiak. A reális szocializmus nem idomult, inkább elfáradt.

A nosztalgiázók azt vetik a mostani rendszerek szemére, hogy az nem alkalmazkodik az emberekhez, mondhatni, embertelen.   

Az 1989 előtti rendszer sem alkalmazkodott hozzánk, nekünk kellett alkalmazkodnunk hozzá. Intelligencia kérdése volt, hogy a rendszer által felállított korlátok közt hogyan tudtunk mozogni, és hogyan tudtunk néha a korlátokon kívül merészkedni. Ahhoz hasonló korlátok ma nincsenek. A pártállam pedig igenis embertelen volt, de a végsőkig az ellenkezőjét szajkózta.

Mivel magyarázza, hogy a korlátokon kívül merészkedés „szelídségéből”, és az azt övező langymelegből végül elsöprő erejű változás lett 1989-ben?

A geopolitikai összefüggéseket lényegesen később láttam meg, hazugság lenne, ha azt mondanám, tudatában voltam ennek. Kimondhatjuk, hogy ha a 89-es események egy évvel korábban történnek Prágában, a rendőrök simán elverik a diákokat, és folytatódik minden tovább. A korábbi, valamivel kisebb méretű események a Vencel téren így végződtek.

Hogy miért pont 1989 novemberében esett szét ez az egész, jó lenne kutatni, és jó lenne, ha szakavatott emberek állapítanák meg. Én akkor, 26 évesen, az akkori eszemmel azt láttam, hogy egy olyan társadalmi rendszer dőlt le, amelynek már nem volt mit felkínálnia. A reális szocializmus elfáradt, és ez nem csak abban mutatkozott meg, hogy nem volt vaj az üzletben három hónapig, és nem vásároltunk, inkább beszereztünk.

Kollégiumi nevelőtanár voltam, úgymond szocialista pedagógus, és kötelezően jártunk továbbképzésekre, vagy épp szakszervezeti gyűlésekre. És láttam, hogy már az előadók sem hitték el, amit mondtak. A rendszernek való megfelelés azon a szinten működött, hogy tudtad, valamit teljesítened kell, elmész a nyilvános pártgyűlésre, ott lehetőleg nem pofázol, aztán hazamész, és éled a magad életét. Például bekapcsolod az osztrák tévében a Klub 2 című műsort Paul Lendvaival. S ott meghallgatod, miként működik a világ – amely nem úgy működik, mint nálunk.

26 évesen úgy gondoltam, hogy egy olyan rendszer bukott meg, amely hazudott, arra kényszerítette az embereket, hogy hazudjanak, vagy minimum skizoid életet éljenek. S már nem volt mit felkínálnia. A nálam 10-12 évvel fiatalabb diákjaim nagyon pontosan tudták, hogy az Atari vagy a Commodore 64 nem a pardubicei Tesla gyárban készült, és az itteni számítógépeken legfeljebb tojást lehet sütni. Látták a hatalmas technológiai különbségeket, és röhögtek a rendszeren.

De miért épp akkor történhetett, ami történt?

Hogy miért pont az a prágai diáktüntetés volt a katalizátor, arra nincs válaszom. De azt éreztem, hogy időben jött, és jókor jött. Olyan volt a társadalmi hangulat, hogy az ostravai bányamunkás és a pozsonyi hoch-értelmiségi ugyanúgy utálta a rendszert.

Ezen kívül összekötötte őket más is?

Nem. Sőt, idővel rájöttem arra is, hogy nagyon sokan azt várták a rendszerváltástól, amit Farkasházy Tivadar 1996-ban fogalmazott meg szépen: mindenki azt gondolta, magától lesz majd itt a Mariahilfer Strasse, de ugyanazzal a langymeleg, nyugis szoci háttérrel. Senki nem azt várta, hogy ezért valamit tenni is kell.

Azok is ezt várták, akik a kezükbe vették a gyeplőt 1989 után?

Is-is. A folyamatok élén állók heterogén társaság voltak. Ne felejtsük el, mi lett sokakból közülük. Rendszerváltók alapították a HZDS-t is.

Akik a HZDS-t alapították, azoknak volt elképzelésük. A zavarosban akartak halászni.

Igen, is, de 1989-ben ők is ott voltak, és el akarták kergetni a kommunistákat, azt mondták, hogy elég volt ebből az egészből, és legyen plurális demokrácia, piacgazdaság. Ebben nem volt különbség az akár eltérő csoportok között. A különbségek az első hónapokban még nem jöttek elő: ezt az eufória korának neveztük, és mindenki örült, hogy elment egy rendszer, amelyben fogni kellett a szánkat.

A „sľúbili sme si lásku” ernyője alá mi minden fért bele?

Minden belefért. Sok olyan elméletet hallottam már néhány hónappal az események után, újságírói pályám elején, hogy ezt a forradalmat nem a diákok vagy a forradalmárok csinálták meg, hanem az ŠtB meg a KGB szervezte meg magának. Dőreség, és egy dolog biztos: aki jelen volt 1989-ben abban, ami akkor zajlott, tudja, hogy az a bizonyos „sľúbili sme si lásku” autentikus volt. Elhittük. Sokan máig, sokan pedig néhány hónapon belül elengedték.

1990 májusában készültek az első szabad választásokra, és nekem akkoriban jó kapcsolatom volt a VPN (Verejnosť proti násiliu, magyarul: Nyilvánosság az Erőszak Ellen) koordinációs központjának néhány emberével. Kezdő újságíróként igyekeztem mindenhol ott lenni, ahol valami zajlott. Egy hónappal a választások előtt volt egy vita a Mozart-házban arról, kik irányítanak majd, milyen lehet majd a kormány. Kiderült, hogy az oktatási és kulturális miniszteri posztra van vagy húsz jelentkező, de igazságügyi vagy belügyminiszter nincs.

Ernest Valko, aki akkor a szövetségi politikában volt aktív, épp Pozsonyban volt – ő akkor azt mondta: fiúk, nagyon szép a sľúbili sme si lásku, és az is szép, hogy énekeljünk együtt és szeressük egymást. De most már jó lenne nekiülni törvényeket alkotni, intézményeket építeni, mert azok viszik tovább a demokráciát. És volt egy olyan érzésem, hogy nem hallgatott rá senki. A törvények aztán végül megszülettek, az intézmények felépültek, de úgy éreztem, hogy Ernest Valko egyedül maradt abban a társaságban a gondolataival.

Lehetett akkoriban érezni egyfajta „elanyátlanodást”?

Nem, ez csak később jött. Talán akkor, mikor elkezdődtek a csehszlovák válóper előkészületei, az 1992-es választások előtt. Akkoriban jelentkezett az erős vezető iránti igény, meg is lett az eredménye, Vladimír Mečiar nyerte a választásokat. A stabil alapok hiányát, vagy annak érzését erőteljesen befolyásolta az első időszakban igenis fájdalmas gazdasági átalakulás.

A társadalmi polarizáció viszont szokatlanul gyorsan jelentkezett a rendszerváltás után, gyorsan a kukába került a „sľúbili sme si lásku” – miközben a polarizáció gyakran az „elanyátlanodásnak” köszönhető. Hol csúszott ez félre?

Lehet, hogy jelei már voltak: 1990 márciusában éltük meg először a visszarendeződés szelét. Ekkor a VPN koordinációs bizottsága Ján Budajt javasolta a Szlovák Nemzeti Tanács élére. Tüntetés volt ellene, majd kiszivárogtatták, hogy Budajnak aktája van a titkosszolgálatnál, és aláírta az együttműködést mint ügynök. Volt. Rudolf Schuster, aki viszont előtte a pártállami kerületi nemzeti bizottság elnöke volt Kassán, ott maradhatott a parlament élén. Ez már jel volt – bár nem éreztük annyira veszélyesnek.

A szekértáborok nagyjából akkor jelentek meg, amikor megjelent az első „Maďari za Dunaj” (magyarok a Duna mögé). Amikor felbukkantak azok a szlovák nemzeti erők, akik meglátták a lehetőséget az önálló Szlovákiára. 1990-ben még nem érett meg a gondolat, de két éven belül már igen. 1990-ben volt egy nyelvtörvényről szóló tévévita, még Vladimír Mečiar kormányfő is feltörölte a padlót a Matica slovenská akkori elnökével. A koalíciós nyelvtörvényt támogatta a maticással szemben – egyébként mindkettő nagyon rossz törvény volt, de a koalíciós kicsit megengedőbb. Később éppen Meciar látta meg a lehetőséget az önálló államban a szövetségi kontroll nélküli basáskodásra. Mindez – hangsúlyozom – egy példátlan gazdasági átalakulással párhuzamosan zajlott.

Reakció vagy organikus folyamat volt, hogy a szlovákiai magyar politika is rácsavarodott a nemzetiségi témákra – így marginalzálva a Független Magyar Kezdeményezés ideáit?

Akkor reakciónak véltem, ma már inkább látom organikusnak. Akkor viszont még úgy éreztem – hibásan –, hogy a szlovák nacionalizmusra érkező reakcióként alakult meg az Együttélés. A Magyar Kereszténydemokrata Mozgalomról pedig azt gondoltam, a párt majd koalícióban a KDH-val, a Kereszténydemokrata Mozgalommal elindul a választáson, mint ideológiailag egymással kompatibilis két párt – akár a Független Magyar Kezdeményezés és a VPN. Az MKDM–Együttélés paktum a legnagyobb meglepetésemre született meg.  Az MKDM–Együttélés koalícióban jutott a parlamentbe, 1992-ben ugyanúgy, de akkor az FMK utóda, a Magyar Polgári Párt már nem.

Nem volt tetten érhető, hogy Duray Miklós csak a lehetőségre vár, hogy összegründolhassa az Együttélést?

Volt ebben valami, főleg akkor, mikor azt tapasztaltam, hogy erre Duray felhasználta a Csemadok jóformán teljes apparátusát és hálózatát. Nem igazán voltam rajongója ezeknek a mozgásoknak, de még mindig azt gondoltam, hogy ez reakció a „Maďari za Dunajra”. 1994-ig vélekedtem így.

Miért nem tudott kifejlődni egyfajta egységes politikai elképzelés a magyar térfélen?

Azt gondolom, nagyon egészséges dolog volt, hogy több magyar párt jelent meg. A szlovákiai magyar társadalmat – amelyet izgága, mindenütt jelenlévő emberként ismertem meg – sosem láttam homogénnek.  Ma sem látom annak, és hála Istennek nem az. Mikor a magyar politikusok a 90-es évek elején arról kezdtek papolni, hogy egy pártba kéne tömörülni, azt kérdeztem: bocsánat, akkor minek dőlt meg a pártállam, az egypártrendszer?  Hála Istennek több pártunk van, politizáljanak úgy, hogy megfelelő szövetségeseket találjanak, és kerüljenek be a parlamentbe velük.

Tüntetés Pozsonyban 1989. november 24-én a Sznf téren. Fotó – TASR/Vladimír Andor

A politikusok közül ezt azért kevesen gondolták így.

Akkor még voltak páran. Még voltak ideálok a politikában.

De úgy tűnt, mintha nem versenyezni akartak volna egymással, hanem be akarták volna kebelezni egymást.

Ez a cikk kizárólag a Napunk előfizetői számára elérhető.

Rendszerváltás

RTVS

Interjúk és podcastok

Jelenleg a legolvasottabbak

Percről percre

December 8-án, azaz csütörtökön 14 órától tárgyal a parlament az Eduard Heger kormánya elleni bizalmatlansági indítványról, közölte Boris Kollár hivatala. A bizalmatlansági indítványt az Sas és a Hlas képviselői kezdeményezték. (napunk)

Az elmúlt héten 17 666 menekült érkezett Szlovákiába Ukrajnából. 734-en kértek ideiglenes menedéket. Az ellentétes irányban 17 730 személy lépte át az irányt. (tasr)