Mandarinos forradalom. Ilyen volt 1989 ősze egy kelet-szlovákiai kisvárosban

A „forradalmi” szervezkedések bizonytalanok és konfliktusosak voltak, egy fiatal nőnek pedig esélye sem volt, hogy ezen alakítani tudjon.

Vendégszerzőnk cikkéből kiderül:

• milyen volt a hangulat a bársonyos forradalom előtt Szepsiben,
• miért nem tudtak sokan mit kezdeni a küszöbön álló változásokkal,
• miért lett a mandarin a rendszerváltás egyik szimbóluma,
• milyen volt megélni a pozsonyi eufória és kelet-szlovákiai vidéki valóság kontrasztját,
• miért volt mégis a bársonyos forradalom élete egyik legjobb élménye.

A változás szele

Az 1989-es ősz Szepsiben ért, a lakóhelyemen, frissdiplomás magyar-történelem szakos tanárként egy szakközépiskolában dolgoztam, és gyanútlanul figyelgettem a tévében, rádióban és a nyomtatott sajtóban, hogyan bolydul fel az országhatárokon túl a világ, miközben a mi kis „konszolidált” Csehszlovákiánkban a falevél sem rezdült az ágon.

Néztem a közvetítést, ahogyan Magyarországon október 23-án kikiáltották a köztársaságot, s azon tűnődtem, teljhatalmú elvtárs-uraink mikor zárják le az országhatárt dél felé, hogy a burzsoá-kapitalista, nyugatias mételytől megóvjanak minket. Nem, még legmerészebb álmomban sem merült fel, hogy itthon bármi is változhat.

Majd november 17-e után a magyar televízióból és Szabad Európából értesültünk a prágai, pozsonyi tüntetésekről, a diákverésről, a Polgári Fórum megalakulásáról, és ez már elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy felforgassa egy álmos, kelet-szlovákiai kisváros hétköznapjait. A pozsonyi történésekről valójában Tóth Ildikó barátnőm értesített telefonon, időnként felhívott az iskolában, ahol dolgoztam, tőle tudtam pl. a Polgári Fórum pozsonyi testvérszervezete, a Nyilvánosság az Erőszak Ellen mozgalom megalakulásáról, valamint az Független Magyar Kezdeményezésről (FMK) is.

Szepsiben eközben az országos általános sztrájk előtt megalakult a helyi Polgári Fórum, valahogy megtaláltuk egymást, helyi értelmiségiek: tanárok, orvosok, mérnökök, a kultúrház földszintjén parázs viták alakultak, csatlakoztunk országos jelentőségű nyilatkozatokhoz, és más effélék történtek. Persze, lehet, hogy ezek inkább pszeudotörténések voltak, távol a „nagy” események helyszínétől.

Többnyire csak hallgattam a többségében középkorú férfiakból rekrutálódott helyi „forradalmárokat”, nem igazán jutottam szóhoz a kisvárosi panoptikumban, zöldfülű voltam és nő, s nem igazán tudtam mit kezdeni a régóta elfojtott indulatokkal, kölcsönös egyet nem értéssel, fogalomzavarral.

Nincs útmutatás

A városban valójában az általános sztrájk napján került sor kenyértörésre: a helyi középiskolák – leszámítva a szakközépiskolát, ahol tanítottam – a tanárokkal együtt részt vettek a sztrájkban. Kissé furcsán alakult az a napom.

Miután kitűztem a csehszlovák és a magyar trikolórt, és bementem az igazgatóhoz, hogy átadjam a helyi Polgári Fórum nyilatkozatát, illetve felhívását a sztrájkban való részvételre, furcsa látvány fogadott: az igazgató és helyettesei az iskola SZISZ-elnökével (Szocialista Ifjúsági Szövetség – a szerk.) együtt tanácstalanul üldögéltek az irodában, és amikor előadtam, hogy miért bátorkodtam bekopogtatni, zavartan kinyögték, hogy hát, bizony, az iskola szlovák évfolyamaiból a harmadikosok és negyedikesek elmentek Kassára, a tüntetésre.

Első megdöbbenésemben rájuk förmedtem, hogyan engedhettek el egy csapat fiatalkorút a nagyvárosi tüntetésre, akkor még egyáltalán nem voltam biztos a dolgok alakulásában, és igen, attól féltem, hogy Kassán akár lőhetnek is. A feletteseim válasza egyértelmű volt: nem kaptak iránymutatást „odaföntről”.

Ettől függetlenül a tizennyolc éven aluli, ránk bízott fiatalokért mi feleltünk, tanárok, és egyértelmű volt, a tanulók azért önállósították magukat, mert nem kaptak adekvát válaszokat a tantestülettől. Persze, ez nem mindegyik iskolában alakult így. A szlovák tannyelvű gimnázium például egységesen részt vett a sztrájkban, a meghirdetett órában tanárok és diákok kézen fogva állták körül a mi szakközépiskolánkat, és várták, hogy a mi tanulóink is csatlakozzanak, de az igazgatóság filmvetítést rendezett az ott maradottaknak, és senki sem tehette ki a lábát.

Forradalmi mandarin

A helyi Fórum ugyanakkor estére tüntetést szervezett Szepsi főterére, került valahonnan „vlecska” a szónokok számára, erősítés, zászlók, minden együtt volt, sőt Kassáról is megjöttek a középiskolások, meglehetősen forradalmi hangulatban. Sokan kaptak szót, sok minden elhangzott, többnyire nyilatkozatok az országos megmozdulások mellett, de olykor konkrét személyes sérelmek is terítékre kerültek.

A legjellemzőbb az egyik fiatal anyuka harcias megnyilvánulása volt, hogy miért nem lehet a „Zelovocban” mandarint kapni, miért csak a protekciósoknak jut. A szocialista hiánygazdaságban a Zelovoc, mint az egyetlen, zöldség- és gyümölcs forgalmazására jogosult állami vállalat a korabeli háziasszonyok szemében valóságos mindenható nagyhatalomként működött, s a dolgozói olykor korrupcióra, illetve protekcionizmusra vetemedtek, áthágva ezzel a szocialista erkölcs szabályait, és olykor nem tették ki a mandarinos rekeszeket, hogy boldog-boldogtalan részesülhessen e mennyei déligyümölcsből, inkább pult alól árulták a rokonoknak és ismerősöknek.

A harcias anyuka nyilatkozata élénk derültséget keltett a tömegben, de másnap a mandarin polcra került, mondhatni, ez volt helyileg a „mandarinos”, bársonyos forradalom első vívmánya.

Túl voltunk tehát az első nagy zászlólengetésen, másnap a dolgozók visszatértek a munkahelyekre, a tanulók az iskolapadokba. Volt egy furcsaság, vagy inkább mellbevágó élmény, amit egy darabig el kellett viselnem: az iskolám tantestületében a kollégák nem álltak szóba velem, kerültek, mint a leprást, legfeljebb négyszemközt érdeklődtek a „Fórumról” és a politikai helyzetről.

Gyakorlatilag Václav Havel elnökké választásáig és beiktatásáig tartott ez az állapot, ekkor a kollégáim számára is egyértelművé vált, hogy a változás „odafent” is „véglegessé” vált.

Eufória helyett belenyugvás

Elég lehangoló volt szembesülni azzal, hogy a nagyvárosok terein, a jórészt értelmiségiek, diákok körében uralkodó eufória nem száll alá a mélybe, a hétköznapokat mindig a széles tömegeknek az uralkodó erőviszonyokhoz való alkalmazkodása határozza meg, ez a mi kelet-európai (kelet-közép-európai?) ballasztunk.

Miközben elhomályosuló szemmel néztem a tévé képernyőjén a pozsonyi, prágai tüntetések közvetítését, hallgattam a szónoklatokat, vagy a meglehetősen kezdetleges, fogalmi tévedésektől hemzsegő párbeszédeket demokráciáról, jogállamról a késő esti politikai vitaműsorokban, és elnéztem a kockás inges, szimpatikus forradalmárokat (Fórumosokat és VPN-eseket), megértettem, hogy a környezetemben élők csak elfogadták, hogy „odafönt” most mások ültek a bársonyszékekbe, más lesz talán a rendszer is, lehet menni Nyugatra, annak, akinek pénze van, jobb lesz az üzletek kínálata, és sok mindenben hasonlítunk majd az irigyelt Nyugathoz.

Természetesen Szepsiben is sor került egy olyan „nyilvános fórumra”, amelyen kassai értelmiségiek beszéltek a jelenkor történéseiről, s emlékszem egy alig húsz éves egyetemistára, ahogy megilletődve beszélt az érzéseiről,