Nem értették, mi történik, de rájuk is átragadt a felnőttek optimizmusa. Így élték meg pozsonyi magyar gyerekek 1989-et

1989. november 17-hez általában a pozsonyi kulcscsörgetős óriástüntetések képe kapcsolódik, a bársonyos forradalom eseményeit pedig főleg az abban valamilyen formában részt vállalók elmeséléseiből ismerjük. De hogy nézett ki a bársonyos forradalom a gyerekek szemszögéből?

Hatéves voltam 1989-ben, a Galántai járásbeli Felsőszeliben éltünk. Magáról a bársonyos forradalomról nincsenek emlékeim, a rendszerről, amit leváltottak, viszont vannak óvodai emlékfoszlányaim. Emlékszem a történetre a jóságos Lenin bácsiról, aki hazakísért egy eltévedt kisgyereket.

Emlékszem egy május elsejére, amikor szokatlan időpontban, este gyülekeztünk az ovi udvarán, és az óvónénik kérdezgették, tudjuk-e, mik azok a krepp-papírból készült mértani testek, amiket a fejünk fölé, a magasba emeltek: a szókincsünk kibővült a „lampion” szóval. Emlékszem, ahogy a községházán ünnepélyesen kitűzőket szurkáltak a pulóverjeinkre: szikrák lettünk, és a következő lépés, a pionírtábor ijesztő jövőképnek, valamiféle korai katonaságnak tűnt.

Pionírok végül nem lettünk, akkor nyilván nem tudtuk, hogy ez a rendszerváltásnak köszönhető. 1989-ben kezdtem az alapiskolát; az első pár évben, miután megtanultunk írni-olvasni, gyakori foglalkozás volt az órákon, hogy a tanító néni utasítására a tankönyvekből kihúzkodtuk az elvtársakat és elvtársnőket, és bácsikat és néniket írtunk föléjük.

Mivel nálam az óvodáról az iskolára váltás egybeesett a rendszerváltással, sem az oviban, sem az iskolában nem voltak előtte-utána élményeim, ez az elvtárs-kihúzkálás az egyetlen emlékem, ami a változásra utalt, és amit utólag közvetlenül a rendszerváltáshoz tudok kötni.

Azok viszont, akik nálam pár évvel idősebbek, és közvetlenebb kapcsolatuk is van az eseményekkel, több mindent fel tudnak idézni. Ez a közvetlenebb kapcsolat az, hogy a pozsonyi Duna utcai alapiskola és gimnázium diákjai voltak, ami párszáz méterre található a Szlovák Nemzeti Felkelés terétől, a nagy tüntetések helyszínétől. Két egykori Duna utcai kisdiákkal beszélgettünk, cikkünkből kiderül

• milyen volt gyerekként átélni a szocializmus utolsó éveit,
• mikről beszélgettek a felnőttek a rendszerváltás kapcsán,
• hogyan került rács mögé Gustáv Husák az egyik osztályban,
• milyen volt tizenegy évesen részt venni a tüntetéseken,
• milyen konkrét változásokat hozott a rendszerváltás az ő diákéletükben,
• hogyan fordult át a kezdeti optimizmus csalódottságba.

Tudták, hogy vigyázni kell, mit mondanak

Fiala-Butora János jogász, emberi jogi szakértő ötödikes volt a Duna utcai alapiskolában 1989-ben. Mint a Napunknak meséli, az eseményeket még nem értette, de jól emlékszik az 1989 novemberét megelőző időszak hangulatára és arra is, hogy gyerekként milyen változásokat hozott az életében a bársonyos forradalom.

„A szüleim járattak angolra, ami ’89 előtt annyira nem volt megszokott, és ez olyan dolog volt, amiről tudtam, hogy nem szabad róla másnak beszélni. Azt is tudtam, hogy megfigyelnek minket, de ez egy tény volt, amit tudomásul vettünk, az életünkre különösebb hatással nem volt. Ekkor már nem arról volt szó, hogy jön érted a fekete autó, de nagyon kellett figyelni az embernek, hogy mit mond és hol, ezt már gyerekként is tudtam. Ekkor már voltak, akik viccet csináltak a kommunistákból, voltak, akik fennhangon szidták őket, de tudtuk, hogy lehetnek következményei annak, amit mondunk” – emlékezik vissza János.

Tízévesen még nem tudta, hogy „mit váltunk le”, de azt látta, hogy óriási a várakozás az emberekben. A sportkörben, ahová járt, a kamaszok és a felnőttek között állandó téma volt a rendszerváltás. János hallotta tőlük, hogy tüntetni járnak, sztrájkolnak a munkahelyükön, és hogy végre elkergetik a kommunistákat, és minden jobb lesz. „Ami nagyon megmaradt bennem, az a nagyfokú optimizmus. Nagyon konkrétan emlékszem azokra a beszélgetésekre, amikor azon vitatkoztak a felnőtt ismerőseim, hogy hány évig fog tartani eljutni oda, ahol Ausztria van. Öt, tíz vagy tizenöt, ez volt a három álláspont.”

Iskolatáskás kis tüntetők

János ötödikesként a tüntetéseken még nem vett részt, az akkor hatodikos Polák Gábor viszont már igen. A jelenleg Budapesten élő, marketinggel és online termékfejlesztéssel foglalkozó Gábor ekkor tizenegy éves volt, emlékszik a pionírtáborokra, és arra is, hogy nem lehetett bármit mondani. „Nem állítom, hogy félelemben éltünk, de azt érzékeltük, hogy egy nem teljesen szabad rendszerben vagyunk.” Azt még nem értette, hogy „mi ez a szocializmus-kommunizmus”, de mivel a szülei újságírók voltak, otthon azért „hallott dolgokat”.

Gábor is emlékszik a rendszerváltást megelőző felszabadultabb hangulatra. Ez az iskolában, az ő osztályukban abban jelent meg, hogy például Gustáv Husáknak az osztály falán lógó képére krétával rácsokat rajzoltak, mintha börtönben lenne. Az ideológiai „sulykolást” a polgári nevelés órán kapták, aminek a végén mindig híreket kellett felolvasni az újságból.

1989 őszén a hatodikosok azzal bosszantották a tanító nénit, hogy a prágai és a brünni tüntetésekről szóló híreket olvastak fel az óra végén. Amikor pedig kezdtek beindulni az események, már faliújságot gyártottak: szlovák zászlókat tűztek ki, aminek a fehér sávjába beírták, hogy „demokrácia”,

Novemberben pedig, mivel a Duna utcai iskola közel volt az Sznf térhez, rutinná vált, hogy iskola után tüntetésre mentek. Amikor odaértek, a felnőttek mindig megörültek az iskolatáskás gyerekeknek, a tömeg szétvált előttük, előre engedték őket, „hallgattuk az Ivan Hoffmant, ahogy énekli a Slúbili sme si lásku-t” (a bársonyos forradalom nem hivatalos himnusza – a szerk.). Gábor arra emlékszik, hogy nagyon jó volt a hangulat, mindenki jó fej volt és nagyon optimista, „kedvesek voltak az emberek egymással”.

Megnyíló határok és videólejátszó

Ez az optimizmus még egy ideig kitartott ’89 novembere után is. János első nagyon konkrét élménye arról, hogy valami megváltozott, az volt, hogy kinyitották a határokat, és át lehetett menni Ausztriába. A családjával az első között mentek át Bécsbe vonattal, ami zsúfolásig tömve volt, őket, gyerekeket felültették a csomagtartóra.

„Tudtuk, hogy Ausztria egy fejlett ország, ahová addig nem mehettünk – Pozsony déli részén laktunk, még láttuk is az ablakból Ausztriát –, így nagy élmény volt átmenni Bécsbe” – mondja János. Úgy emlékszik, nem volt rossz a schilling és a korona átváltási árfolyama, és a pozsonyiak jól be tudtak vásárolni addig számukra nem elérhető háztartási gépekből és egyéb eszközökből, például videólejátszóból.

„Az optimista hangulat engem is magával ragadott, de azt nem tudtam pontosan, hogy minek kell örülni, és mi az, amitől megszabadultunk” – mondja János arra a kérdésre, hogy ezek az élmények meghatározóak voltak-e a számára.

Az iskolában nem voltak nagy változások, de azok szembetűnőek voltak. Például már nem a tanár és tanárnő elvtársnak jelentettek óra elején, hanem a tanárnőnek, tanár úrnak. Félévkor eltűnt az orosz nyelv az órarendből, és jött helyette az angol és a német. Elmaradt a pioníravatás, de a cserkészet még nem szerveződött meg, amit János azóta is nagyon sajnál. Kisiskolásként az ideológiai nevelés még elkerülte őt, felső tagozatosként pedig már nem érintette – ez is a rendszerváltás eredménye volt, csak, mint mondja, nem vette észre.

A vallásosság megjelenése jut még eszébe Jánosnak a rendszerváltást követő időszakból. Az ő családja addig is vallásos volt, János még ’89 előtt volt elsőáldozó, amiért Pozsony túlsó végébe kellett menniük, hogy ne szem előtt történjen. „’89 után hirtelen mindenki nagyon vallásos lett – olyan emberek is, akik korábban kifejezetten vallásellenesek voltak –, még az iskolában is imádkozással kezdték az órákat” – mondja János.

Az optimizmusból csalódottság

Olyan konkrét pontra nem emlékszik, amikortól a felszabadultság átváltott csalódásba, de vannak erre utaló emlékei. Egy-két évvel a rendszerváltás után a sportkörön többen panaszkodtak amiatt, hogy elvesztették a munkájukat; János úgy emlékszik, ez olyan dolog volt, amire nem számítottak az emberek.

János részben a rendszerváltáshoz köti a magyarellenes hangok felerősödését is. Nagyon konkrétan emlékszik egy magyarellenes tüntetésre, amin azt kiabálták, hogy „gyertek ide magyarok, megölünk titeket!” Az emberek beszéltek róla, hogy ilyesmi nem volt korábban, a rendszerváltás után azonban a közbeszédben és az utcán is egyre gyakoribb lett.

Olyan pontot Gábor sem tud felidézni, ahol az öröm átfordult a csalódásba, illetve úgy érzi, hogy három évtized távolságból nem tud elvonatkoztatni az utólagosan szerzett tudástól. Úgy gondolja, hogy Csehország és Szlovákia kettéválásakor már sokan érezték, hogy nem jó irányba mennek a dolgok, aztán pedig jött Mečiar és a nevével fémjelzett korszak, a kilencvenes éveket ez határozta meg Szlovákiában.

A gazdasági átalakulásból Gábor konkrétan a vagyonjegyes privatizációra emlékszik, amit a nagyszülei is kaptak, de ahogy a többség, ők sem értették, hogy mire jók, és az első adandó alkalommal eladták őket féláron ügyeskedőknek.

„Volt kiábrándultság, de utólag visszagondolva már könnyű okosnak lenni. Az egy irreális elvárás, hogy az előző rendszerben eltöltött több évtized után egy csettintésre megváltozik az emberek gondolkodása és hozzáállása” – mondja Gábor, aki úgy gondolja, szabad levegőn eltöltött évtizedek és néhány generáció kell ahhoz, hogy kialakuljon valamiféle egészséges politikai kultúra és mentalitás.