A nyelvi erőszakról és a patriarchátus kiszolgálásáról

Alig telt el néhány hét, és a magyar közéletben minden elhangzott a nyelvi erőszakról pró és kontra, minden lehetséges politikai oldalon, társadalmi csoportban, műfajban, hangnemben. Akik kiálltak a pedagógustüntetésen is fellépő diáklány szabad szóhasználata mellett, azok elmarasztalták a kormány propagandistáit a trágárság, nívótlanság miatt. És fordítva. A kormány propagandistáit éltették szabad és élvezetes, őszinte stílusuk miatt azok, akiket megbotránkoztatott a lázadó és igazságtalanságokat számonkérő diáklány.

Hosszú cikkek, véleményanyagok születtek az állami médiában arról, hogy a sértő, lealacsonyító hangnemet a másik oldal kezdte. Példák és ellenpéldák. Támadások, bocsánatkérések, visszakozások. Nyilatkozatok arról, hogy meddig mehet el a közbeszéd. Most nem idézek senkit és nem is nevezek meg senkit, mert a jelenségről szeretnék írni, nem a személyekről. És pláne nem azokról a politikai szerepzavarokról, amelyek ma általában jellemzőek a magyar közéletre, például akkor, amikor az elnyomók lázadnak a legteátrálisabban.

Ráadásul, ha mindennek kapcsán a trágársága miatt kritizált diáklány nevét leírnám, akkor ugyanabba a csapdába esnék, amibe védői és kritikusai egyaránt benne ragadtak: nem az érdemi, közállapotokat érintő mondanivalójával azonosítanám őt mint szerzőt, hanem valami mással. Vádbeszéde sem vádbeszédnek minősülne, hanem botránykeltésnek, támadásnak.

A patriarchális erőszak nyelve

A nyelvi erőszakot alkalmazók többsége valami olyasmit képvisel, amivel egyébként – reflektáltan, akarattal – nem azonosulna. A trágárkodók zöme azt gondolja, ezek a fajta nyelvi megnyilvánulások stíluselemek. Valami olyasmivel élnek, ami a tényleges mondanivalóhoz képest ráadás, adalék, ízfokozó. Nem az. A szleng és az argó a düh hangjának hallatszik, például a demonstráló diáklány esetében, de annál sokkal mélyebb, történeti rétegei vannak.

Ami a düh hangjaként szólal meg itt a diáktüntető révén, az az elnyomás hangja, azé az elnyomásé, amelynek áldozata maga a tiltakozó lány is. A patriarchális erőszak nyelve, amelyet bármely otthonosan is teszünk magunkévá mi nők, bármilyen gyakorlottan, hitelesen is használjuk, mégiscsak az, ami. A patriarchátus nyelve. És azt nem fordíthatjuk szembe a rendszerrel, amely létrehozta, alakítja, uralja a szavak jelentését, a mondatok, szókapcsolatok rendjét. Hiába helyezzük más kontextusba, hiába mondanak ellent érveink a patriarchális hatalmi szerkezet érveinek.

Ha a prostitúció például akár egy töltelékszó erejéig is – a patriarchális elnyomás alapvető intézménye – jelzős szerkezetté válik, a hangsúlyt adás, a figyelemfelkeltés eszközévé, onnantól kezdve tulajdonképpen abban a rendszerben vagyunk, azért a rendszerért cselekszünk, amely ellen elvileg tiltakozunk. Ebben a rendszerben a prostitúciónak ugyanis fontos, alapvető funkciója van.

Akkor is abban a rendszerben maradunk, ha csak dühösen odavetjük valamire, hogy kurvára, akkor is, ha patrióta felbuzdulásból szónokolunk a kurva országról/az ország elkurvulása ellen. Hosszan sorolhatnám a példákat, de nem akarok újabb teret adni ezeknek a szinte mindent kitöltő jelenségeknek.

Bármennyire megkerülhetetlennek tűnnek, értenünk kell és átéreznünk: mi minden van egy ilyen szó létrejötte, történeti háttere és hétköznapi használata mögött. Ezernyi jelentésárnyalat, ezernyi funkció, de a jelentésláncolat végén mind ott van a prostitúció intézménye. Az, hogy valaki (a nő) megvásárolható/birtokba vehető/kizsákmányolható.

Erre a kizsákmányolásra mondunk igent, ha jelzőink között ott van például a kurva szó mint jelző. Szinte biztos, hogy a kurva szót jelzőként használók nagy többségének eszébe sem jut, kikre mondják valójában, nem átvitt értelemben ezt a szót.

De miért következik be ez a felejtés? Ez a jelentésmódosulás? Miért válik lappangóvá az eredeti jelentés és eredeti viszony? Legalább a saját, hétköznapi nyelvünkkel szembeni gyanakvásig jussunk el.

Folytathatnám a sort a patriarchális nyelv elrettentő példáival.