Mitől lesz valaki fasiszta?

A szerző a Princeton Egyetemen a politológia professzora

Majdnem egész pontosan egy évszázaddal Benito Mussolini fasiszta vezér római bevonulása és az olasz kormányfői hivatal elfoglalása után Giorgia Melonit nevezték ki olasz miniszterelnöknek, egy olyan politikust, akinek a pártja az egykori fasiszták utódja. Vajon a nem vállalt fasizmus visszatérésének vagyunk a tanúi, egy olyan politikai jelenségnek, amely 1922 óta Olaszországon túl is visszhangra talált?

Bár a kérdésfeltevéssel nincs gond, az f betűs szó túlságosan szabad használata megkönnyítheti a szélsőjobboldali vezetők számára, hogy azt állítsák, a kritikusaik mindig túloznak, és csak a demokráciára leselkedő veszélyt fújják fel. Amint az várható volt, Meloni a parlamentben elmondott szűzbeszédében nagyon igyekezett elhatárolódni a fasizmustól.

Ha megvizsgáljuk a fasizmus mai helyzetét, nem feledkezhetünk meg arról, hogy a fasizmus különböző korszakokon ment keresztül. Bár ma Európában és Amerikában nincsenek fasiszta rezsimek, de bizonyosan vannak olyan pártok – kormányzó pártok is –, amelyek lassan fasiszta irányba indulhatnak el.

Mint minden politikai eszmerendszer, a fasizmus is változik. A liberalizmus ma már nem az, ami száz évvel ezelőtt volt, és a konzervativizmus, amelyet ne keverjünk a reakciós vagy szigorúan ortodox állásponttal, éppen abban találja meg lényegét, hogy ügyesen alkalmazkodik a változó körülményekhez. E rendszereket olyan értékvállalások jellemzik, amelyeknek mindvégig felismerhetőnek kell lenniük. A liberálisok a szabadságról beszélnek; a konzervatívok a gyors változások veszélyeiről és az emberi ész korlátairól a társadalom átalakításában.

És a fasiszták? Kezdetben mind nacionalisták voltak, akik nemzeti újjászületést ígértek, azt, hogy újra naggyá teszik az országot. De nem minden nacionalista fasiszta, és sok politikus ígér valamiféle újjászületést. A fasisztákat történelmileg az különböztette meg a többiektől, hogy dicsőítették az erőszakos harcot és a harci bátorságot. Emellett szigorú nemi, nemzeti és faji hierarchiát hirdettek, és főleg a fajokról feltételezték, hogy állandó és halálos konfliktusokra vannak ítélve.

A mai szélsőjobb egyértelműen a hagyományos nemi szerepek és hierarchiák visszaállításán munkálkodik, és a kirekesztés lankadatlan politikájából nyeri energiája nagy részét: kívül kell tartani azokat, akik a nemzet számára idegenek, nehogy végül a domináns csoport helyére lépjenek. A szélsőjobb azonban „belső veszélyt” is érzékel, mégpedig a „liberális elitet” és azokat a kisebbségeket, amelyek tagjai nem tartoznak az „igazi néphez”.

A kirekesztésnek ez a politikája nem feltétlenül jár együtt az erőszak és a harc olyan eszközként való dicsőítésével, ami a férfiaknak (általában férfiakról van szó) értelmes, fegyelmezett és hősies életet nyújt. Ez utóbbi jellemző végül is az első világháború tömeges mozgósításából ered, Mussolini a „lövészárok arisztokráciáját” dicsőítette: a bátor harcosok arisztokráciáját – ellentétben a mai billentyűzetharcosokkal –, akik a harcban forrtak össze.

A háború befejezése után Mussolini hívei otthon folytatták az erőszakot. Hitler felemelkedése hasonlóképpen érthetetlen a Németországban az 1920-as évek elején kialakult vérszomjas jobboldali milíciák kontextusa nélkül.

Nem véletlen, hogy a fasiszta pártok olyan országokban alakultak ki, amelyek elvesztettek (Németország), vagy úgy érezték, hogy elvesztettek (Olaszország) egy katonai konfliktust. Ahogy az sem véletlen, hogy a fasiszta rezsimek előbb-utóbb háborúba indultak, szemben a hagyományos tekintélyelvű kormányokkal, amelyek inkább nem mozgósítják társadalmaikat.

Ez a mindent átható erőszakos légkör az, ami ma hiányzik. Igen, a veteránok valóban felülreprezentáltak a szélsőjobboldal erőszakosabb csoportjaiban, és a mai szélsőjobboldali vezetők megvalósítják azt, amit Kate Manne „lecsorgó agressziónak” nevez. De még ott is, ahol a szélsőjobboldal hatalomra került, arra törekedett, hogy demobilizálja a polgárokat, és kiegyezzen a fogyasztói kapitalizmussal.

Tovább kellene lépnünk a fasizmusról szóló vitán?