Esterházy János fasiszta és hazaáruló volt? (Magyar–szlovák történelmi mítoszok 10.)

Ez a cikk eredetileg a Napunk és a Denník N Mítoszok a szlovákokról/a magyarokról című magazinjában jelent meg. Részletek a magazinról itt olvashatóak.

Esterházy János személyének, illetve politikai tevékenységének a megítélése a mai napig heves viták tárgya. Míg az egyik oldalon gyakorlatilag a szlovákiai magyarság egyik szimbólumává vált, akinek nemrég boldoggá avatását is kezdeményezték, addig a szlovák értelmezésben leginkább hazaáruló és fasiszta volt. Ezek az egyoldalú megközelítések nem segítik a konszenzus kialakítását Esterházy kapcsán.

Szlovák oldalról meghatározó a Szlovák Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetének 2011. március 15-én kiadott nyilatkozata, amely hamisnak és tévesnek mondja Esterházy magyar értékelésének azokat az állításait, amelyek szerint „meggyőződéses demokrata és humanista, az üldözött állampolgárok önzetlen védelmezője és a szlovák–magyar barátság és együttműködés meg nem értett híve” lett volna. A dokumentum szerint ez „a hagiografikus Esterházy-kép ellentétben áll a történeti tényekkel”.

Az kétségtelen, hogy főleg a szlovákiai magyar katolikus köztudatban nagyon mély tisztelet él az 1930-as és 1940-es évek (cseh)szlovákiai magyar közélet megkerülhetetlen szereplőjével szemben, ugyanakkor a számos valóban egyoldalúan pozitív írás mellett már nem egy forrásalapú, komoly történeti munka is született.

Esterházy, a zsidómentő?

A legtöbb vitát a mai napig talán Esterházy János a zsidósághoz való viszonyulása váltja ki. Magyar részről nagyjából elfogadott, hogy a világégés idején Esterházy is besorakozott a zsidómentők közé. Azt életrajzírója, Molnár Imre kutatásai is alátámasztják, hogy az Esterházy család (elsősorban nővére, Lujza) és maga Esterházy János is segített üldözött zsidóknak. A szlovák történetírás ezzel kapcsolatban azt szokta kiemelni, hogy Esterházy a pályafutása során – egyebek mellett a háborús Szlovákia parlamentjében – többször is hangoztatta antiszemita nézeteit, valamint megszavazott több, a zsidók jogfosztását célzó törvényt.

Vonatkozó tanulmányában Simon Attila azt emeli ki, hogy Esterházyt a ragaszkodása a hagyományos politikai elvekhez és eszközökhöz az idő előrehaladtával egyre inkább szembe fordította a tisói rendszerrel és a németek háborújával. E tekintetben kiemelt fontosságú esemény, hogy a szlovákiai Magyar Pártot vezető Esterházy 1942. március 15-én nem szavazta meg a már korábban megkezdett deportálásokat legalizáló törvényjavaslatot.

Ez Simon szerint „még akkor is komoly üzenettel bírt, ha a Martin Sokol házelnökhöz intézett nyilatkozata során zsidóellenes beállítottságúnak mondta magát”, mivel magatartásával világossá tette, hogy egy bizonyos határt nem hajlandó átlépni, keresztény meggyőződésből „minden olyan megoldást elutasít, amely faji elvekre hivatkozva emberek életét veszélyezteti”. Amíg a zsidók gazdasági és társadalmi korlátozását elfogadta (vagy legalábbis nem tiltakozott), addig a deportálásukat vagy a fizikai veszélyeztetésüket egyértelműen elutasította – összegezhető Esterházy hozzáállása a zsidókérdéshez.

„Arisztokratikus filoszemita”

Esterházy esetleges fasiszta voltával kapcsolatban az 1940-es évekre vonatkozóan szlovák és német belügyi szolgálatok jelentéseiből lehet leginkább tájékozódni. A szlovák belügy információi szerint a Magyar Párton belül a pártot vezető Esterházy irányvonalával szemben már 1938 végén jelen volt egy olyan törekvés, amelynek célja a párt nemzetiszocialista jellegűvé átalakítása lett volna. Erre azonban éppen a pártelnök merev ellenállása miatt nem tudott sor kerülni. A pártban lévő nácibarát körök az 1944. október 15-i magyarországi nyilas hatalomátvétel után ugyan megpróbálták Esterházytól átvenni az MP vezetését, azonban végül nem jártak sikerrel.

Az is beszédes, hogy a német biztonsági szolgálat pozsonyi kirendeltsége 1939 őszén Esterházy irányvonalát „arisztokratikus-filoszemitaként” jellemezte.

A hazaárulás vádja

A másik gyakran hangoztatott vád Esterházyval szemben, hogy a két világháború közötti Csehszlovákiában a magyar államnak kémkedett, valamint aktívan ügyködött a köztársaság szétverésén.

Utóbbi kapcsán Szarka László arról ír, hogy Esterházy a politikai pályafutása első felében (1932 és 1938 között – az OKP, majd ügyvezető elnökként az EMP élén) „mindvégig fegyelmezett híve maradt a magyar kormányzati revíziós stratégiát szolgáló kisebbségpolitikai gyakorlatnak”. Mind Budapestnek, mind Esterházynak egész Szlovákia és Kárpátalja Magyarországgal való újraegyesítése lett volna az ideális, de a politikus legkésőbb 1938 folyamán belátta ennek irreális voltát.

A történész értékelése szerint Esterházy János „a nemzeti önrendelkezési elv bázisán állva, magától értetődő, legitim törekvésnek tekintette a revíziót, amennyiben nem társul erőszakkal, a másik nemzet jogainak csorbításával”. Ez a részéről kétségtelenül egy erősen idealisztikus elképzelésnek bizonyult.

Szlovák részről az is gyakran felmerül Esterházy kapcsán, hogy politikai tevékenysége mellett részt vett a magyar hírszerzői hálózatok csehszlovákiai tevékenységében. Ezt a gyanút azonban jelen állás szerint még nem sikerült kétségek nélkül bizonyítani, és Szarka úgy véli, az 1929-es Tuka-pert követő időszakban ez a korabeli magyar diplomácia gyakorlatával is ellenkezett volna: beszervezésével az az egész magyar politikai intézményrendszert tették volna kockára.

A másik oldalon ugyanakkor azt is meg kell említeni, hogy Esterházy valóban készített jelentéseket a magyar kormánynak, viszont ezeket „aligha lehet kémkedési anyagnak minősíteni, hiszen olyan ügyeket tárgyalt, amelyek nagy tömegeket érintettek, s amelyekről a helyi sajtó is beszámolt”. Ugyanakkor nem szabad elhallgatni, hogy esetenként bizalmas jellegű információkat is eljuttatott a magyar kormányzatnak.

Esterházy nem volt olyan demokrata, amilyennek a magyar közvélemény egy része lefesti, ám nem volt nácibarát és „fasiszta kollaboráns” sem, mint a szlovákok egy része állítja.

Azzal kapcsolatban pedig, hogy hazaáruló volt-e, megállapítható, hogy a trianoni határokat – sok, nem csak magyar kortársához hasonlóan – nem tekintette végleges állapotnak, a békés határrevízióra legitim eszközként tekintett. Részese volt Csehszlovákia szétverésének, amelyben viszont szlovák és német politikusok is aktív szerepet játszottak.