Dél-Szlovákia mindig a szlovákoké volt? (Magyar–szlovák történelmi mítoszok 9.)

Ez a cikk eredetileg a Napunk és a Denník N Mítoszok a szlovákokról/a magyarokról című magazinjában jelent meg. Részletek a magazinról itt olvashatóak.

A szlovákok ősei már jóval a magyarok őseinek bejövetele előtt a mai Szlovákia területén éltek. A szlávok a 6. században érkeztek ebbe a régióba, a magyarok pedig hozzávetőlegesen háromszáz évvel később. Szláv–avar sírhelyeket Komárom mellett is feltártak, a szlávoknak pedig még ennél délebbre is létesültek településeik. Ennek ellenére elmondható, hogy a mai Szlovákia déli határa a történelmi véletlen vagy pontosabban Csehszlovákia képviselői diplomáciai sikerének az eredménye.

Az első világháború után bizonyos maximalista törekvéseket, mint például a Csehszlovákiát az Adriai-tengerrel összekötő folyosót nem sikerült kiharcolniuk a csehszlovákoknak, de ahhoz eleget elértek, hogy a magyarok igazságtalannak tartsák az új határokat. A magyar népesség jelentős része ugyanis kisebbségbe szorult az Osztrák–Magyar Monarchia széthullása után megalakult utódállamokban.

Ennek ellenére a szlovákok továbbra is úgy érzik, hogy a déli járások Csehszlovákiához csatolásával igazságot szolgáltattak, mert hagyományosan szlovák területekről volt szó, melyek mindig is Szlovákia szerves részét képezték, tehát automatikusan az állam részévé kellett válniuk. Ennek a szövegnek nem az a célja, hogy leírja azokat a folyamatokat, melyek a mai szlovák–magyar határ kialakulásához vezettek, csupán a kérdéses területek nemzetiségi összetételét igyekszik jellemezni abban az időszakban, amikor azokat a háborút követően Csehszlovákiához csatolták.

A népszámlálás mint politikai eszköz

A nemzetiségi viszonyok vázolását nehezíti, hogy a történelmi Magyarország területén ugyan tízévente zajlott népszámlálás, ám ezekre, főként a monarchia alkonyán, rányomták a bélyegüket a széleskörű magyarosítási törekvések. Ezért az 1918 előtti adatokat, különösen az 1910-es népszámláláséit nem tartja hitelesnek a szlovák fél, amely úgy véli, a hatóságok művileg akarták növelni a magyar lakosság arányát.

Az új csehszlovák állam folytatta a rendszeres népszámlálás hagyományát, az ezekből származó adatokat azonban a másik fél kérdőjelezi meg. Mindez nem akadályoz meg minket abban, hogy világos képet alakítsunk ki olyan járások nemzetiségi összetételét illetően, mint a Komáromi, az Érsekújvári, a Lévai vagy éppen a Rozsnyói. Problémásként tartják számon a rendkívüli, 1919-es szlovákiai népszámlálást, melynek az volt a célja, hogy a szlovák diplomácia felmérje a szlovák lakosok számát az új államban.

Mindez nem azt jelenti, hogy a népszámlálás szervezői meg akarták hamisítani a valóságot, de kapkodva és rosszul szervezték meg a cenzust, a kérdések nem voltak egyértelműek, ráadásul a szlovák és a magyar fél is aktívan kampányolt, hogy a lakosok az ő nemzetiségükhöz tartozónak vallják magukat. Ez persze nem újdonság. Az ősök nemzetiségének felvállalása melletti kampányok a mai napig előfordulnak, az MKP és a Híd is folytatott ilyen kampányokat az előző népszámlálások alkalmával.

Hogyan alakult a magyarok és a szlovákok aránya

Az idevágó tények aránylag könnyen rekonstruálhatóak. 1880-ban a mai Szlovákia területén 2 455 928 ember élt, közülük 1 498 808 volt a szlovák, ez 61 százalékot jelent. 1890-ben a lakosság száma 2 587 485 fő volt, közülük 1 600 676 vallotta magát szlovák nemzetiségűnek, az arányuk ezzel csaknem 62 százalékra nőtt.

1900-ban változás állt be ebben a tendenciában. A mai köztársaság területén 2 792 569 személy élt, közülük 1 700 842 szlovák, vagyis százezerrel több, mint tíz évvel ezelőtt, százalékarányosan azonban a számuk ismét 61 százalék alá csökkent. 1910-ben ennél is drámaibb változás történt, amikor a 2 926 833 összeszámolt lakos közül csak 1 685 653 volt szlovák nemzetiségű. Amint látható, a területen élő lakosság számának aránylag gyors növekedése ellenére a szlovákok aránya nemcsak hogy 58 százalék alá csökkent, hanem abszolút számban is alacsonyabb lett.

A már említett elmagyarosítás objektív ténye mellett a népszámlálás módszertana is hozzájárult a hirtelen változáshoz. A történelmi Magyarország területén az anyanyelv alapján vizsgálták a nemzetiségek számát. Ha az illető édesanyja szlovák volt, akkor az illető is szlováknak számított és fordítva. 1910-ben azonban a népszámlálási biztosok azt az utasítást kapták, hogy figyelembe vehetik azt a nyelvet is, amelyet a gyerek az iskolában sajátított el és ott a használta. Ez azt jelentette, hogy már nem egyedül az anya nemzetisége volt a döntő, hanem az is közrejátszott, hogy az iskolában mindenki kötelezően tanult magyarul.

Az 1910-es népszámlálás tehát valóban nem volt szokványos, eredményeit a módszertan megváltoztatása mellett a folytatódó magyarosítási törekvések is befolyásolták. Egyes magyar történészek azt állítják, hogy az asszimilációs tendenciák részben természetesnek tekinthetőek ebben az időszakban, és a városiasodással, iparosodással, valamint a közlekedési infrastruktúra kiépítésével függtek össze. Az asszimiláció pedig nagy mértékben érintette a német és a zsidó lakosságot is.

Roman Holec szlovák történész Trianon – diadal és katasztrófa című könyvében elismeri, hogy valós trendekről volt szó, hozzáteszi azonban, hogy ezeket az állami politika jelentős mértékben felgyorsította. Az új, csehszlovák államhatalom szerette volna megismerni a valós adatokat. Ez volt az indítéka az 1919-es népszámlálásnak, melynek szintén megváltozott a módszertana. A kérdezőbiztosok már nem az anyanyelvre kérdeztek rá, hanem a nemzetiségre, vagyis arra, hogy az adott illető saját meggyőződése szerint milyen nemzetiségűnek érzi magát, amely módszert a mai napig alkalmazzák.

Az említett népszámlálás eredményeképp a 2 923 214 lakosból 1 954 446 szlovák (csehszlovák) nemzetiségűnek vallotta magát, ami csaknem 67 százalékot jelent. A következő, két évvel később szervezett népszámlálást sokkal jobb előkészítés előzte meg, és hasonló eredményekkel zárult – 3 000 870 – 2 025 003 – 67,5 százalék. Ezek az adatok azonban a teljes ország területére vonatkoznak.

A dél-szlovákiai adatok más képet festenek. Szándékosan a magyar fél által megkérdőjelezett 1919-es népszámlálást vesszük alapul, ugyanis még ez is azt mutatja, hogy a magyar etnikumnak délen többsége, helyenként abszolút többsége volt. Komárom megyében mindez egyértelműnek tűnik, a szlovákok ebben a megyében ugyanis csak három községben voltak többségben: Kural (Kuraľany) községben a mai Lévai járásban, Komáromcsehi (Čechy) községben a mai Érsekújvári járásban, valamint a Párkánytól nem messze található Béla (Belá) községben. Az egész megyében szlovák (csehszlovák) nemzetiségűnek csak a lakosok hét százaléka vallotta magát.

Amint Pavol Tišliar történész megjegyzi, a történelmi Magyarország idején szlovák többségűek voltak még az alábbi községek: Jászfalu (Jasová), Újgyalla (Dulovce), Komáromszemere (Semerovo) és Kisbaromlak (Branovo). Nyugat-Szlovákia déli részén tehát többségében magyarok éltek, és ha megkérdezték volna őket, 1918-ban biztosan Magyarországhoz akartak volna tartozni. A magyarok másutt azonban már nem voltak annyira nyilvánvaló többségben, a szlovákok és magyarok száma csaknem fele-fele arányban oszlott meg. A szlovákok Abaúj-Torna megyében éppen csak többségben voltak, valamivel alacsonyabb volt az arányuk (47,5 százalék) Gömör és Kishont megyében.

Dél-Szlovákia magyar etnikai dominanciáját olyan politikusok is elismerték, mint Pavol Čarnogurský, a második világháború alatti szlovák állam politikusa. Emlékirataiban 1938-ról úgy ír, hogy „senkit se rázott meg közülünk az olyan déli, tisztán magyar járások elvesztése, mint Komárom, Dunaszerdahely vagy Tornalja”.

Mihez kezdjünk ezekkel a számadatokkal? A legrosszabb, ha egymás régi sérelmeinek bizonygatására használjuk őket. A szlovák–magyar történelmet az elmúlt csaknem kétszáz évben számos sérelem övezte, nem Trianon volt az egyetlen. Tanulnunk kell belőlük, nem pedig megismételni őket.