Tuba Lajos: Évtizedek teltek el a bősi természetrombolás óta, a zöld fordulat még mindig késlekedik

Arra voltunk kíváncsiak,  a Somorjai Regionális Fejlesztési Ügynökség jelenlegi igazgatója három évtized távlatából hogyan értékeli az akkori eseményeket, és lát-e esélyt arra, hogy a közeljövőben sikerül pontot tenni az ügy végére.

Az interjúból kiderül egyebek mellett az is:

•  kik voltak a „zöldbinderek”, és miért érezték úgy a szigetköziek, hogy elárulták őket;
• hogyan lehetne életet lehelni az ágrendszerbe;
• hogy van-e jövője a bősi vízerőműnek;
• és hogy mi minden dőlhet el egy jó hangulatú vacsorán.

Amikor a magyar Országgyűlés jóváhagyta 1989-ben a nagymarosi vízlépcső építésének leállításáról szóló határozatot, a bősi vízerőmű már csaknem 90%-ban elkészült. Mi lett volna ebben a helyzetben a kompromisszumos megoldás?

Üzembe helyezni a bősi vízerőművet, de úgy, hogy minimalizálják a károkat. Akkor még több lehetőség is játékban volt, így az ún. D variáns is, amelynek az volt a lényege, hogy nem lett volna víztározó, hanem a Duna eredeti medrét szélesítették volna ki, és a Somorjától induló felvízcsatorna vezette volna a vizet a turbinákra. Ha lett volna ilyen tárgyalási alap, akkor akár feltételül lehetett volna szabni a kétoldali ágrendszer megóvását, illetve az akkor már csúnyán megrongált ártéri terület helyreállítását is.

A magyar fél azonban elvi okokra hivatkozva elutasította ezt a kompromisszumos javaslatot is. Pedig a dunakiliti duzzasztómű befejezésével Magyarországhoz került volna a kulcs, itt történt volna a vízmegosztás, ami most Dunacsúnnál valósul meg, a szlovák oldalon. Az a betonalagút, amelyen keresztül óriási mennyiségű vizet lehetett volna a szigetközi ágrendszerbe engedni, ma is megvan. Végül azonban, mint tudjuk, az ún. C variáns győzött a Körtvélyesi-víztározóval, aminek 1000-1200 hektárnyi ártéri erdő és ágrendszer látta kárát Somorja és Gútor környékén. Meg persze a teljes Szigetköz.

Akkor tehát ön szerint azért, ahogy végül is alakultak a dolgok, nem csak a szlovák felet, illetve a Mečiar-kormányt és Július Bindert, a vízerőmű „atyját” terheli a felelősség, hanem a kompromisszumos megoldásokat elutasító magyar döntéshozókat is?

Ez teljesen egyértelmű. A szigetközi átlagemberek és tisztviselők körében általános vélemény volt, hogy őket Budapest elárulta. Ha valaki úgy jár a tárgyalásokra, hogy nem célja a megegyezés, akkor annak csak ilyen szomorú végkifejlete lehet.

A szigetközieknek még a dunakiliti fenékküszöbért is véres harcot kellett folytatniuk Budapesttel. Ez a létesítmény négy méterrel megemeli az öreg Duna vízszintjét, ennek köszönhetően jut víz a szigetközi ágrendszerbe. Kezdetben a budapesti „zöldbinderek” még ennek megépítését is elutasították, mondván, semmilyen mesterséges objektum nem kerülhet a Dunába. Helyette dízelszivattyúkat küldtek, hogy azzal pótolják a vizet a kiszáradt ágrendszerben, elképesztő környezeti károkat és zajterhelést okozva. A fenékküszöb építése csak azután kapott zöld utat, hogy kiderült: ezzel az abszurd erőlködéssel semmit sem érnek el.

Ami az igazi Bindert illeti, korábban ő egy középvezető volt a Hydroconsult nevű tervezőcégnél. A Vízgazdálkodási Építővállalat élére szerintem úgy kerülhetett, hogy amikor már tudni lehetett, hogy a C variáns fog megépülni, kerestek egy olyan „kemény pofát”, aki bírni fogja az ezzel járó őrült stresszt. A kinevezése egyébként teljesen váratlan és meglepetésszerű volt. De végül is maradéktalanul teljesítette azt, amivel megbízták. Lelketlenül, de hatékonyan.

Hogyan jellemezné az akkori közhangulatot? Ön szerint benne volt a pakliban akár a fegyveres konfliktus lehetősége is?

Igaz, hogy rendkívül feszült volt a helyzet, de azért azt nem gondolom, hogy ilyen mértékig elfajulhattak volna a dolgok. Szerintem nem fenyegetett ez a veszély.

Magyarország viszont azzal érvelt nemzetközi fórumokon is, hogy a határfolyó elterelésével megsértették az ország szuverenitását.

Ezt a nemzetközi jogászok feladata megítélni, de úgy tudom, a hágai Nemzetközi Bíróság ilyet nem mondott ki.

Azt viszont kimondta, hogy mindkét félnek törekednie kell a kölcsönös megegyezésre és a közös kármentesítésre. Ez a mai napig nem történt meg, pedig 25 év telt el az ítélethirdetés óta.

Ez így van, de mindjárt hozzá is teszem, hogy ezzel a mostani helyzettel egyik fél sem elégedetlen. Bármelyik fél a Nemzetközi Bírósághoz fordulhatna ismét, és kezdeményezhetné a per újraindítását. Ez nem történt meg, tehát úgy tűnik, megfelel nekik a jelenlegi állapot.

Ön ugyanakkor korábban úgy fogalmazott, hogy az ágrendszert sújtó környezeti problémák megoldhatóak lennének. Mi lenne a megoldás, és hogyan valósítható meg?

Ami a bősi vízerőművet illeti, két akut problémával kell foglalkozni. Az egyik a két oldali ágrendszer. A szlovák oldalon ez most inkább egy tórendszer, annak minden negatív következményével, példaként az iszaposodást említhetjük.

Az ágrendszer „felélesztése” szempontjából valószínűleg az lenne a legideálisabb, ha az ún. öreg Duna jelenlegi medrét – amely egyébként egy 19. század végén kialakított mesterséges meder – fenékküszöbök segítségével módosítanák, illetve felszámolnák, és helyette egy a szigetközi és a csallóközi ártérben oda-vissza kanyargó főágat hoznának létre, amely táplálná a mellékágakat is. A vízmélységre vonatkozó kritérium az lenne, hogy jachttal még járható legyen. Ez már egy kész terv, persze a megvalósítása egy kétoldalú államközi megegyezéstől függ.

A másik kérdés a Körtvélyesi-víztározó sorsa, amely 15-20 éven belül magától is el fog tűnni, mert feltölti hordalékkal a Duna. A helyén csak kisebb tavak fognak maradni, meg a hajóútvonal, amely mentén rendszeresen kotorják az üledéket. Ezzel kapcsolatban azt kellene eldönteni, hogy érdemes-e belenyúlni ebbe a folyamatba.

Mikuláš Huba, a neves ökológus, tudós és természetvédő szerint a bősi vízerőmű élettartama legfeljebb 40-50 év. Ennek oka részben az, hogy ennyi idő után már nem lesz kifizetődő állandóan kotorni és elszállítani az óriási mennyiségű, felhalmozódott üledéket. Osztja ezt a nézetet?

Hubát nagyon jó szakembernek tartom, én meg sem közelítem az ő szaktudását, így nem is akarok vitatkozni vele. Annyit tudok hozzászólni ehhez, hogy az erőmű szempontjából a vízhozam a fontos, ami hajtja a turbinákat, az pedig mindig érkezni fog. Emellett csak az számít, hogy karban tartsák magát a létesítményt. A hajóforgalom biztosítása végett a meder rendszeres kotrására mindenképpen szükség lesz.

Egy másik nagy múltú aktivista, Michal Deraj, az 1989-ben alakult Szlovák Zöldpárt volt országos alelnöke nemrég egy nyílt levélben arról írt, hogy a bősi vízerőmű által megrongált természetet a folyó természetes dinamikájának legalább részleges helyreállításával és a Duna Menti Nemzeti Park létrehozásával kellene „kárpótolni”. Támogatja ezt az elképzelést?

A Duna-menti ártér már most is természetvédelmi terület, de ténylegesen nem érvényesül a természetvédelem. Nem tudom, mi értelme lenne egy nemzeti parknak, ha