Napunk

Mi rosszat írt Orosch érsek, és miért nem hagyhatja ezt annyiban a katolikus egyház?

Orosch János. Fotó - TASR
Orosch János. Fotó – TASR

A katolikus egyháznak változnia kell, a köldöknézésre a 21. század már nem ad lehetőséget. A kérdés az, merre billen a mérleg.

Fizess elő a Napunkra, és nemcsak ezt a cikket olvashatod végig, hanem további cikkeink ezreiből válogathatsz!

Orosch János nagyszombati érsek egy papoknak küldött körlevélben kétségbe vonta a Tepláreň bár előtt lelőtt fiatalok, a 27 éves Juraj és a 23 éves Matúš, ártatlanságát. Az érsek nem írta le az áldozatok nevét, de az általánosítás fügefalevele mögé bújva nagyon is konkrétan megfogalmazta, mit feltételez: a Tepláreň klubban hedonizmus tombol, drogfüggők látogatják, és ki tudja, hogyan rontják meg a fiatalkorúakat. Mindezt kontextusba is helyezte – mondván, a gyermekeink és családjaink életét fenyegeti a vírusszerűen terjedő erkölcstelenség, az ateista és keresztény liberalizmus, a neomarxizmus.

Az érsek később bocsánatot kért, és ígéretet tett a körlevél átfogalmazására, miután rengetegen bírálták őt az írásért. A bocsánatkérés láthatóan kényszeredett volt. Orosch azt írta: sajnálja, hogy akaratlanul fájdalmat okozott az áldozatok családjának, és a „társadalom egy részének”. Aztán hozzátette, hogy nem nyilvánosan nyilatkozott: szavait belső kommunikációra szánta. A nyúlfarknyi szöveget azzal zárta: „hisz mindannyian bűnösök vagyunk”.

Orosch bocsánatkérése tulajdonképpen porhintés. Az érsek ugyanis nem véletlenül írta körlevelében azt, amit írt, és az sem véletlen, hogy bocsánatkérése is defenzív, hárító, és kommunikációs kiskapukat hagy – lerázza a felelősséget, és igyekszik elterelni a figyelmet egy nagyon fontos kérdésről, mely napjaink katolikus egyházának talán egyik legfontosabb dilemmája.

Nevezetesen, hogy nyitással szerezze vissza a híveit, vagy zárjon össze, és próbálja megállítani az eróziót. Mert az erózió ténye tagadhatatlan: a 2021-es népszámláláson a lakosság 55,8 százaléka vallotta magát katolikusnak. Ez a szám 2011-ben még 62 százalék volt, 2001-ben pedig 68,9. Csaknem 700 ezer emberrel csökkent a katolikusok száma, és más egyházak is küzdenek a jelenséggel – miközben a felekezet nélküliek száma csaknem kétszeresére nőtt. Ezt már nem lehet figyelmen kívül hagyni.

A mérleg két serpenyője

A szlovák katolikus egyháznak kommunikációs szempontból rendkívül nehéz volt kezelnie a Zámocká utcai terrortámadást. A mérleg egyik serpenyőjében a terrortámadás súlya hevert, amit egy olyan fiatal követett el, aki külső, felületes szemmel nézve „jó” volt – elitgimnáziumba járt, „jó családból” származott. Aztán hirtelen az egész országot megrázó, főbenjáró bűnt követett el, gyűlöletbűncselekményt – erre pedig reagálnia kell annak az egyháznak, mely a lakosság több mint felének lelki vezetője. Mert egyszerűen feladata az, hogy értelmezze, mi is történt, és hozzásegítsen a magyarázathoz, a vigaszhoz, a feloldozáshoz.

A mérleg másik serpenyőjében viszont ott volt egy másik jelenség. Az, hogy ezt a gyűlöletbűncselekményt olyanok ellen követték el, akiket az egyházi aktorok bűnben élőnek tartanak. S bár (hivatalosan) nem úgy, ahogy ez a hívek egy része körében lecsapódik, ezt a „nem úgyot” nagyon nehéz elmagyarázni nekik. Az emberek jó része ugyanis nem gondolkodik azon, mi a jó, és mi a rossz. Egy részük egyszerűen elfogad kész válaszokat, és ha nem értik, sajátos módon értelmezik ezeket. A bűnnek számukra nincsenek teológiai árnyalatai: ami bűn, az bűn. Nincs különbség áteredő és személyes bűn, halálos és bocsánatos bűn, vagy épp a bűn elkövetése és a bűnben élés között. A bűnösök bűnhődjenek.

Más hívők pedig egyszerűen nem értenek egyet az egyház vagy mások magyarázataival az árnyalatokról. Ők egyszerűen – be kell ismerni – homofóbok, az egyházi elutasításban pedig legfeljebb megerősítést keresnek. S ha ez bármilyen módon lazul, azt erős ellenérzésekkel fogadják – elég csak megnézni, hogyan reagált például a Facebook népe Ferenc pápa egyes kijelentéseire.

S az egyházak tudják, hogy ez a jelenség egy létező dolog. A katolikus egyház pontosan tudja, hogy a híveinek egy része nem tud vagy nem akar ezekkel az árnyalatokkal foglalkozni, hogy egyeseknek deformált az erkölcstudata, mert az üzenet sok esetben nem jut el az oltár elől a padsorokig. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy a hívek helyeselnék a gyilkosságot. De egy részükben reflexként felmerül a bűnösök bűnhődésének gondolata – és jelentkezik náluk a kognitív disszonancia.

S épp ez a kognitív disszonancia veszélyes, több szempontból is. Hiszen ha az egyház „túlreagál”, az sok hívőből bírálatot vált ki, elfordulást, esetleg további kellemetlenségeket. Ezt pedig mindenki szeretné elkerülni. Ám ha az egyház nem reagál, az azokból vált ki ellenérzéseket, akiknek igenis komoly elvárásaik vannak az egyházuk felé, mert komolyan veszik a tanításait a szeretetről és a bűnökről – és nem utolsósorban gondolkodnak is. Márpedig aki gondolkodik – sőt, kételkedik – sokkal könnyebben fordul el attól, aki csalódást okozott neki.

A katolikus egyháznak tehát tennie kellett valamit. Olyasvalamit, amivel erőnek erejével egyensúlyba hozza a két serpenyőt, megtartja a status quo-t – mert ha látszólag elbillenne a serpenyő valamelyik irányba, az azt jelentené, hogy az egyháznak döntenie kellene a dilemmájában. Márpedig ez egyrészt egyáltalán nem jellemző rá, másrészt valószínűleg még nem is készült fel rá – pedig épp ezt a fajta konzervatív megközelítést már nagyon régóta felróják neki, hiszen épp ez a döntésképtelenség és elkendőzés a botrányok táptalaja.

Ennek a valaminek pedig olyannak kellett lennie, ami elveszi a sajtó egyre kíváncsibb kérdéseinek, és egyre erősebb bírálatának élét. Így történt tehát, hogy Bernard Bober, a püspökkari konferencia elnöke részvétet nyilvánított, nagyon helyesen ártatlan áldozatoknak nevezte Jurajt és Matúšt. De nem említette, hogy Juraj és Matúš LMBT+-emberek voltak, akiknek azért kellett meghalniuk, mert az elkövető – sok más mellett – őket is gyűlölte azért, amilyennek születtek. S ez nem hangzott el a Stanislav Zvolenský érsek által celebrált szentmisén sem, amelyet a Zámocká és a Zochová utcai tragédia áldozataiért tartottak. A se hús, se hal szentbeszédben szó volt a „ne ölj” parancsolatról, és szó volt a tudatmódosító szerek károsságáról is. Matúš és Juraj családjainak és barátainak azonban aligha jelentett feloldozást.

A zárvány ura

A szlovák katolikus egyház vezetőségében azonban nem csak olyanok vannak, akik a bizonytalan, egy helyben topogó álláspontot képviselik. A progresszív, reformpárti álláspont láthatóan kisebbségben van, bár némi hatás érvényesülni látszik – a szlovák egyháznak is észre kellett vennie, hogy a világ, s benne a katolikus egyház is változik, részben kényszerből, részben Ferenc pápa hatására, aki komolyan gondolja, hogy az általa vezetett egyház a szeretet egyháza.

Ennek apró jeleként értelmezhető az is, hogy a szlovák püspökkari konferencia olykor azért felül tudja bírálni korábbi álláspontjait. Ahogy ezt hat hosszú hónap után megtette az első körben elutasított A szerelmet tanulni kell (Láske sa treba učiť) című könyvsorozattal kapcsolatban, melyet hívő szerzők írtak, és melyben a gyerekek nyelvén magyarázzák el a szexualitást és az érzelmeket.

Ám itt a másik oldal, a konzervatív, mely a változás legkisebb jelét is gyanakodva fogadja. S ez az álláspont a többségi, nemcsak a vezetőség, de a papság körében is. Szlovákia még mindig nem Németország: nem érezni a törekvéseket a valódi reformok irányába, Róbert Bezák érsek óta nincsenek olyan befolyásos egyházfik, akik tematizálni tudják az egyház változásáról szóló diskurzus fő témáit. A többség nem törekszik semmiféle változásra, s vannak olyanok is, nem is kevesen, akik egy még anakronisztikusabb vonalat követnek. Közülük kerülnek ki az olyan papok, akik gyakran összekeverik a szolgálatot a politizálással, előszeretettel mutatkoznak például Kotlebáékkal, szólnak hozzá a menekültek kérdéséhez, és előszeretettel gyártanak ellenségképeket.

Ehhez a szárnyhoz sorolható Orosch János, aki nem csak a változás szelétől didereg, de minden bokorban liberális ellenséget lát – ez a hozzáállás pedig legalább 50 évvel korábbra rántaná vissza az egyházat. Orosch nem ismer kompromisszumot, ha például az LMBT+-emberekről van szó: ő volt a leghangosabb kritikusa A szerelmet tanulni kell című könyvsorozatnak, mert „LMBT+-elemeket” fedezett fel benne.

S a belső használatra szánt püspöki körlevelében is erről értekezett. Az ilyen körlevél nem pásztorlevél, mely a híveknek szól. A papság számára azonban irányadó. Orosch pedig ingoványos talajra lépett, mikor az ártatlanságról kezdett filozofálni, hiszen olyan irányban akarta tematizálni a történteket, amivel azok a politikusok is élnek,

Ez a cikk kizárólag a Napunk előfizetői számára elérhető.

LMBT+

Orosch János

Pozsonyi lövöldözés

Vélemény

Jelenleg a legolvasottabbak