’89-es generáció: Zuzana Čaputová szerint amikor már tennénk egy lépést előre, végül megint visszacsúszunk

1989 novemberében még nem voltak felnőttek. Ahhoz már elég idősek voltak, hogy felfogják, mi történik körülöttük, a nagy döntések azonban még előttük álltak. Most pedig olyan pozíciókat töltenek be, ahol közvélemény-formáló hatásuk van, vagy az ország vezetői közé tartoznak. Ez a ’89-es generáció – nem abban az értelemben, hogy ők szervezték volna a forradalmat, vagy vezető arcai lettek volna az eseményeknek. Olyan emberekről beszélünk, akiknek az életét megváltoztatta a bársonyos forradalom, mivel az épp jókor jött az életükbe.

Ez nem egy hagyományos interjú Zuzana Čaputová köztársasági elnökkel. Arról beszél benne, hogyan kezdett érdeklődni a közügyek iránt, és hogyan látta a rendszerváltás előtti világot. A novemberi események előtt, az elnyomás idején saját magában kereste a szabadságot. Máig ez ad neki erőt: „Ez segít abban, hogy a szélviharok közepette is talpon maradjak.”

Mivel töltötte a forradalom előtti nyarat 1989-ben?

Tizenhat éves gimnazista voltam, és a bazini gimnázium többi diákjához hasonlóan gondtalan diákéletét éltem a barátaimmal és a családommal a Pozsony melletti kisvárosban. Számomra ez egy átlagos év volt, nem emlékszem semmi olyanra, ami 1989 nyarát megkülönböztette volna az 1988-as nyártól.

Mi foglalkoztatta akkoriban a leginkább?

Erre nagyon jól emlékszem, köszönhetően részben a könyveknek, amiket akkor a születésnapomra kaptam. Lehet, hogy ez azzal magyarázható, hogy a kor és a világ akkor nem kínált sok lehetőséget, a barátaimmal ezért a filozófiához és a spiritualitáshoz fordultunk. Ez a belső világunkba való intenzív utazást jelentette. Talán éppen a külvilág szürkesége miatt. Úgy érzem, hogy ez az időszak a mai napig erőt ad számomra.

Már akkor megtalálta a buddhizmushoz vezető utat?

Elsősorban a kereszténységhez. Abban a korban, a felnőttkor küszöbén volt az első szentáldozásom. Ezenkívül olvastam a buddhizmusról, a hinduizmusról, a judaizmusról és a taoizmusról is, mindebből pedig azt a következtetést vontam le, hogy a tanítások vagy vallások esszenciája ugyanaz. Az érdekelt, hogyan találhatom meg a spiritualitás központjába vezető saját belső utam. Ezt nagyon izgalmasnak, örömtelinek találtam, táplálta a belsőmet. Nem tartom magam buddhistának, viszont a mai napig használok egy olyan meditációs technikát, amely a buddhizmusból ered, de az univerzális jellege miatt a keresztények körében is találkozhatunk vele.

Azt mondta, hogy ez talán reakció volt arra a korlátokkal teli világra, amelyben éltünk. Már akkor is így érezte vagy csak visszatekintve gondolja ezt?

Inkább csak visszatekintve. Akkoriban nem igazán láttam így. A belső világ szabad, határtalan volt, az önismeret belső útja pedig végtelen. Az információs források viszont korlátozottak voltak, és lehet, hogy tényleg így kompenzáltuk a kiutazási tilalmat. A belső utazásra nem vonatkozott tilalom.

Volt akkoriban valaki, akire hősként tekintett?

Szerencsés voltam, mert sok inspiratív emberrel találkoztam az életem során. Anyukám intenzív figyelemmel kísérte a politikai eseményeket, neki köszönhetően szereztem tudomást Václav Havelről és az ellenzékiekről. Ezek voltak azok az emberek, akikre felnéztem, de személyesen nem ismertem őket. Amennyiben olyan hősökről beszélünk, akik közvetlenül az életem részei voltak és hatással voltak rám, ők azok voltak, akikkel volt lehetőségem találkozni és megismerni őket.

Kik voltak ezek? A tanárai?

Igen, ide tartoznak például a tanáraim vagy a barátaim. A műveltség nem az, ami az embert értékessé vagy különlegessé teszi, ez inkább az okosság egyik kategóriája. Lehetünk olyanok, akik csak gyűjtögetik az információkat, vagy lehet olyan képességünk, hogy az összegyűjtött tapasztalatokra és információkra valamilyen módon reflektálunk, és olyan különleges minőséget hozunk létre belőlük, amivel gazdagíthatjuk a világot. Szerencsés voltam, mert okos emberekkel találkoztam.

Foglalkoztatta akkor az emigráció gondolata?

Nem. Talán azért sem, mert csak 16 éves voltam és a családommal éltem, akikhez a mai napig szoros szálak fűznek. Akkoriban eszembe sem jutott az emigráció.

Beszéltek otthon a politikáról?

Igen. Emlékszem gyerekkoromból, hogy hallottam a család felnőtt tagjait politikáról beszélni. Emlékszem arra a skizofrén állapotra, amikor otthon teljesen más beszélgetések zajlottak le, mint az iskolában, az újságban és a televízióban. Abban az időben ez számomra érthetetlen volt, és kicsit dühös is voltam emiatt. Nem értettem, miért nem változtat ezen senki. Akkor még nyilván nem értettem minden összefüggést. Anyukámat foglalkoztatta a politika, és a mai napig figyelemmel követi. Elmagyarázta nekem, ki kicsoda.

Mitől félt akkoriban?

Nem emlékszem. Az életemnek voltak olyan szakaszai, amikor egyes félelmek felülemelkedtek másokon, de ebben az időben csak általános aggályaim voltak, amelyek közül egyik sem volt kiemelkedő.

A rendőröktől nem félt?

Nem, nem emlékszem semmi ilyesmire. Annyi idősen amúgy sem lógtam ki sehogy a sorból.

Mi okozza most önnek a legnagyobb örömet?

Az egyszerű dolgok okoznak számomra örömet, amik kompenzálják a munkámat, például az erdei séták. Intenzív örömöt viszont a felfedezés okoz. Felfedezem egyrészt a saját a belső világomat, mivel ezt még mindig az életutam egyik fontos részének tartom. Ez duplán igaz, amikor az ember köztisztviselői funkciót tölt be. A hatalomgyakorlás minősége egyenes arányban van az emberi minőséggel. Az értékekkel, a személyiséggel, az önismerettel, az önfegyelemmel és ehhez hasonlókkal. Ha figyelmen kívül hagyom a felszínt, mi történt tegnap, mi történik ma, és mi fog történni holnap, elém tárul, hogyan fejlődünk, mik a trendek, milyen irányba tartunk mint társadalom, hogyan reagálunk, vagy hogy milyen mértékben határoz meg bennünket a múlt. Ez segít az elvárások kezelésében is, valamint egy torzítatlan képet ad a körülöttünk végbemenő eseményekről.

Mit tart élete legnagyobb eseményének?