A csehek és a szlovákok átverték a nagyhatalmakat Trianonban? (Magyar–szlovák történelmi mítoszok 8.)

Ez a cikk eredetileg a Napunk és a Denník N Mítoszok a szlovákokról/a magyarokról című magazinjában jelent meg. Részletek a magazinról itt olvashatóak.

Ha Trianonról beszélünk, már az elején le kell szögeznünk, hogy ezen a fogalmon általában nem teljesen azonos dolgokat ért a szlovák és a magyar emlékezet, valamint történetírás. Míg az egyik oldalon a szlovákok valójában csak egy jogi dokumentumot értenek alatta, amely egy konkrét időponthoz köthető, és lezár egy történelmi korszakot, addig a magyarok számára elsősorban a történelmi Magyar Királyság szétesésének teljes folyamatát jelenti.

A szlovák történetírás nyelvhasználatából is kiviláglik az a felfogás, hogy a békeszerződés következtében jött létre a magyar nemzetállam: az 1918 előtti Magyar Királyságra az „Uhorsko”, az azt követő időszakra pedig már a „Maďarsko” kifejezést használja.

Máig élő trauma

Magyar oldalról Trianon korántsem csak egy száz évvel ezelőtti, egyre halványuló történelmi korszakhatár. Ennek egyik legfőbb oka, hogy a békeszerződés következtében – akaratuk ellenére – magyarok milliói kerültek új államok fennhatósága alá (Az 1921-es népszámlálások Romániában 1,66 milliós, Csehszlovákiában 744 ezres, a Szerb–Horvát–Szlovén Királyságban pedig 470 ezres magyar lakosságot mutattak ki). Ezt a traumát a magyar nemzettudatnak a mai napig nem sikerült feldolgoznia – kérdéses, hogy valaha sikerülhet-e.

Az elmúlt száz év során a trianoni problematikát egyaránt jellemezte a túlbeszélés és az elhallgatás: a két világháború közötti magyar állam gyakorlatilag hivatalos programjává emelte a trianoni határok revízióját, a második világháborút követően azonban az államhatalom és a történettudomány is igyekezett kerülni Trianon, valamint a határon túli magyarok kérdéskörét.

Mindkét hozzáállás elősegítette, hogy számos mítosz, legenda terjedjen el a békeszerződés kapcsán. A fokozatosan kialakuló mítoszok mind a trianoni békeszerződés vélt vagy valós igazságtalanságaira próbáltak rámutatni. Az emberek egy része gyakorlatilag ezek segítségével próbálta meg levezetni a történtek felett érzett dühét, frusztrációját, illetve így próbálták meg racionalizálni, hogy mi és miért történt körülöttük. Például, hogy miért pont ott húzták meg az új államhatárokat, ahol; hogy lehet, hogy magyarok milliói lettek más államok polgárai stb.

A hajózható Ipoly legendája

Már az 1920-as években megjelentek az arról szóló legendák, hogy a csehszlovákok hogyan próbálták meg átverni a párizsi békekonferencián a nagyhatalmakat annak érdekében, hogy minél nagyobb területeket hasítsanak ki a történelmi Magyarországból. Minden bizonnyal az egyik legismertebb, máig közszájon forgó történet szerint a csehszlovák delegáció stratégiai jelentőségű, hajózható folyóként hivatkozott Párizsban a nem túl nagy vízhozamú Ipolyra, hogy azt jelöljék ki a majdani csehszlovák–magyar határnak.

A legenda egyik változata szerint maga Masaryk mutatott be a békekonferencián olyan fényképeket, amelyekkel a fenti állítást próbálta bizonyítani. Ahogy arra már a Trianonnal kapcsolatban kialakult legendákat körüljáró Ablonczy Balázs is rámutatott, ez a történet nagyon ingatag lábakon áll. Először is, a későbbi csehszlovák köztársasági elnök a békekonferencia idején nem tartózkodott Párizsban.

Ezenkívül nem árt leszögezni, hogy az első világháború során a párizsi csehszlovák emigráció memorandumaiban a mainál jóval délebbre képzelte el a (cseh)szlovák–magyar határt: a majdani állam képviselői igényt tartottak volna a Dunától és az Ipolytól délre fekvő területekre, sőt Miskolc és Nyíregyháza környékére is. Hivatalos határjavaslataikat 1919. február 5-én terjesztették a Tízek Tanácsa elé az akkor már külügyminiszter Edvard Beneš és Karel Kramář miniszterelnök. A csehszlovák–magyar határral kapcsolatos elképzeléseit azonban még az antant képviselői is túlzónak tartották.

A kérdésben hosszas vita kezdődött az antanthatalmak és a csehszlovák delegáció között, amely során szóba kerültek vízrajzi kérdések is. Például Beneš Lloyd George brit miniszterelnök kérdésére megemlítette, hogy a Vág hajózható folyó, de nagyjából csak a feléig. Említésre került még a Morva és az Elba, de az Ipoly nem. Végül 1919 márciusában sikerült konszenzusra jutni az új határokról, melyek többé-kevésbé egybeesnek a mai szlovák–magyar államhatárral. Az etnikai elv helyett legtöbbször a stratégiai megfontolások érvényesültek a határok meghúzásánál.

Mégis volt átverés?