A szlovákok támogatták a magyarokat 1848/1849-ben? (Magyar–szlovák történelmi mítoszok 5.)

Ez a cikk eredetileg a Napunk és a Denník N Mítoszok a szlovákokról/a magyarokról című magazinjában jelent meg. Részletek a magazinról itt olvashatóak.

Ez így egyértelműen nem jelenthető ki, de tény, hogy a szabadságharc alatt rengeteg szlovák nyelvű honvéd harcolt Kossuth zászlaja alatt a császári csapatok ellen.

Érdekes mozzanata a szabadságharcnak a branyiszkói ütközet (1849. február 5.), ahol Erdősi Imre honvéd tábori lelkész szlovákul hívta csatába a 2. besztercebányai zászlóalj honvédeit a császáriak és az ugyancsak szlovák önkéntesek (hurbanisták) ellen.

Romsics Ignác történész szerint a honvédek többsége, mintegy 60 százaléka magyar, a többi egyéb, elsősorban szlovák nemzetiségű volt. A szlovák nyelvterületen toborzott honvédek és a szlovákul beszélő nemzetőrök együttes száma több tízezerre tehető. Összehasonlításképpen: a császári csapatok oldalán harcoló szabadcsapatok cseh és szlovák önkéntesei (hurbanisták) létszáma 2–3000 főnél soha nem volt több.

Ennek oka részben az, hogy a szlovákság nagyobb részét ekkor még nem foglalkoztatta túlságosan a nemzetiségi hovatartozás kérdése, nem volt különösebben fontos számukra a nemzeti elkülönülés. A szlovákság megosztottsága emellett a felekezeti különbségekkel (katolikus többség, evangélikus kisebbség), illetve a 18. század végétől kibontakozó szlovák nemzeti mozgalom ideológiai széttöredezettségével magyarázható.

Lelkesedés

Halász Iván történész szerint a szlovák értelmiségi körökben a következő eszmetörekvések versengtek egymással: a hagyományos Szent István-i hazafiság, az ún. magyarónság, a szláv kölcsönösség (pánszlávizmus), a cseh–morva–szlovák egység gondolata, s végül a szlovák etnikai egyediség Štúr-féle programja (a 19. század második felében ez utóbbi kerekedett felül).

A szlovák nemzeti mozgalom vezéralakjai – Ľudovít Štúr, Jozef Miloslav Hurban és Michal Miloslav Hodža – 1848 márciusában még lelkesen üdvözölték a pesti forradalom győzelmét és a forradalmi törvényeket. Elsősorban a jobbágyfelszabadítást, hiszen az a szlovák parasztság jelentős részét is pozitívan érintette. Májusban aztán a nemzeti aktivisták liptószentmiklósi gyűlésükön saját programmal is előálltak.

Legambiciózusabb követelésük az volt, hogy Magyarország váljon az egyenjogú nemzetek szövetségi államává, amelyben minden nemzetiség számára biztosítva lesznek a széles körű nyelvi jogok és a legfelsőbb szintű anyanyelvi oktatás is. A követeléssel, hogy a szlovák többségű megyékben a szlovák legyen a hivatalos nyelv, részben az áprilisi törvények 16. §-ára reagáltak, amely arról rendelkezett, hogy a megyei, városi közgyűlések tárgyalási nyelve kizárólag a magyar lehet.

Batthyány Lajos kormánya, amely csak az egységes magyar politikai nemzetet volt hajlandó elismerni, elutasította a liptószentmiklósi követeléseket, a „lázítók” ellen pedig egymás után adták ki az elfogatóparancsokat.

Szembefordulás

1848 júniusában Štúrék Prágába távoztak, ahol részt vettek a Habsburg monarchiabeli szláv népek kongresszusán. Később Bécsbe utaztak, és megkezdték az önkéntesek toborzását, valamint egy össznépi felkelés előkészítését, melynek célja a szlovák területi autonómia kiharcolása lett volna. A mintegy 500 fős, a szlovákok mellett főleg cseh, morva, osztrák önkéntesekből álló, gyengén felszerelt légió fegyveres felkelési kísérlete 1848 szeptemberében lokális, elszigetelt akció maradt. Két hét után, a bécsi udvar lefegyverzési parancsát követően az utolsó önkéntesek is elhagyták Felső-Magyarországot. Ezt követően a rögtönítélő bíróságok két szlovák diákot, akik részt vettek a hurbanista felkelésben, megtorlásul halálra ítéltek, többeket pedig bebörtönöztek.