A szlovákok támogatták a magyarokat 1848/1849-ben? (Magyar–szlovák történelmi mítoszok 5.)

Ez a cikk eredetileg a Napunk és a Denník N Mítoszok a szlovákokról/a magyarokról című magazinjában jelent meg. Részletek a magazinról itt olvashatóak.

Ez így egyértelműen nem jelenthető ki, de tény, hogy a szabadságharc alatt rengeteg szlovák nyelvű honvéd harcolt Kossuth zászlaja alatt a császári csapatok ellen.

Érdekes mozzanata a szabadságharcnak a branyiszkói ütközet (1849. február 5.), ahol Erdősi Imre honvéd tábori lelkész szlovákul hívta csatába a 2. besztercebányai zászlóalj honvédeit a császáriak és az ugyancsak szlovák önkéntesek (hurbanisták) ellen.

Romsics Ignác történész szerint a honvédek többsége, mintegy 60 százaléka magyar, a többi egyéb, elsősorban szlovák nemzetiségű volt. A szlovák nyelvterületen toborzott honvédek és a szlovákul beszélő nemzetőrök együttes száma több tízezerre tehető. Összehasonlításképpen: a császári csapatok oldalán harcoló szabadcsapatok cseh és szlovák önkéntesei (hurbanisták) létszáma 2–3000 főnél soha nem volt több.

Ennek oka részben az, hogy a szlovákság nagyobb részét ekkor még nem foglalkoztatta túlságosan a nemzetiségi hovatartozás kérdése, nem volt különösebben fontos számukra a nemzeti elkülönülés. A szlovákság megosztottsága emellett a felekezeti különbségekkel (katolikus többség, evangélikus kisebbség), illetve a 18. század végétől kibontakozó szlovák nemzeti mozgalom ideológiai széttöredezettségével magyarázható.

Lelkesedés

Halász Iván történész szerint a szlovák értelmiségi körökben a következő eszmetörekvések versengtek egymással: a hagyományos Szent István-i hazafiság, az ún. magyarónság, a szláv kölcsönösség (pánszlávizmus), a cseh–morva–szlovák egység gondolata, s végül a szlovák etnikai egyediség Štúr-féle programja (a 19. század második felében ez utóbbi kerekedett felül).

A szlovák nemzeti mozgalom vezéralakjai – Ľudovít Štúr, Jozef Miloslav Hurban és Michal Miloslav Hodža – 1848 márciusában még lelkesen üdvözölték a pesti forradalom győzelmét és a forradalmi törvényeket. Elsősorban a jobbágyfelszabadítást, hiszen az a szlovák parasztság jelentős részét is pozitívan érintette. Májusban aztán a nemzeti aktivisták liptószentmiklósi gyűlésükön saját programmal is előálltak.

Legambiciózusabb követelésük az volt, hogy Magyarország váljon az egyenjogú nemzetek szövetségi államává, amelyben minden nemzetiség számára biztosítva lesznek a széles körű nyelvi jogok és a legfelsőbb szintű anyanyelvi oktatás is. A követeléssel, hogy a szlovák többségű megyékben a szlovák legyen a hivatalos nyelv, részben az áprilisi törvények 16. §-ára reagáltak, amely arról rendelkezett, hogy a megyei, városi közgyűlések tárgyalási nyelve kizárólag a magyar lehet.

Batthyány Lajos kormánya, amely csak az egységes magyar politikai nemzetet volt hajlandó elismerni, elutasította a liptószentmiklósi követeléseket, a „lázítók” ellen pedig egymás után adták ki az elfogatóparancsokat.

Szembefordulás

1848 júniusában Štúrék Prágába távoztak, ahol részt vettek a Habsburg monarchiabeli szláv népek kongresszusán. Később Bécsbe utaztak, és megkezdték az önkéntesek toborzását, valamint egy össznépi felkelés előkészítését, melynek célja a szlovák területi autonómia kiharcolása lett volna. A mintegy 500 fős, a szlovákok mellett főleg cseh, morva, osztrák önkéntesekből álló, gyengén felszerelt légió fegyveres felkelési kísérlete 1848 szeptemberében lokális, elszigetelt akció maradt. Két hét után, a bécsi udvar lefegyverzési parancsát követően az utolsó önkéntesek is elhagyták Felső-Magyarországot. Ezt követően a rögtönítélő bíróságok két szlovák diákot, akik részt vettek a hurbanista felkelésben, megtorlásul halálra ítéltek, többeket pedig bebörtönöztek.

Annak, hogy az össznépi felkelés terve kudarcba fulladt, részben prózai oka volt. A jobbágyfelszabadítás „áldásai” lényegében csak az úrbéres (telkes) jobbágyokra terjedtek ki, akik az áprilisi törvények értelmében tulajdonba kapták az általuk addig használt telkeket. Az intézkedés kedvezményezettjei, köztük sok szlovák gazda is, természetesen hajlamosabbak voltak Kossuthék oldalára állni a szabadságharcban. Hurbanék önkénteseihez jellemzően azokon a vidékeken – főleg Nyitra megye északi részén, Miava és Szenice környékén – csatlakoztak tömegesen a zsellérek, irtványosok, ahol a jobbágyfelszabadítás nem hozta el a várt eredményt, ahol a szegényparasztok nem jutottak például földhöz.

Az sem mellékes, hogy az említett térségben erős evangélikus közösségek éltek. Hurban is a Szenice melletti Lubokán lelkészkedett, így más egyházi értelmiségiekkel együtt itt tudott leginkább hatni a népre.

A hurbanista önkéntesek az önálló akció kudarca után, 1848/49 telétől már közvetlenül a császári csapatok oldalán harcoltak a honvédség ellen. Miután Turóc, Árva, Liptó és Zólyom vármegyében is sikereket értek el, és saját nemzeti tanácsokkal helyettesítették a Kossuthhoz hű szerveket, 1849 januárjában Hurban új programot hirdetett. Ettől kezdve a nemzeti mozgalom már nem Magyarország föderalizálása, hanem a szlovák területek Magyarországtól való elszakítása mellett agitált, s egy közvetlenül Bécsnek alárendelt, autonóm koronatartomány létrehozását szorgalmazta. Ennek érdekében márciusban egy 30 tagú küldöttség járult a császár, Ferenc József elé, hogy átnyújtsa neki az autonómiatervet és egyéb kérelmeket tartalmazó dokumentumot.

Mérföldkő

A Magyarországtól való elszakadás gondolatát nemcsak a szlovák származású „magyarón” nemesek, hanem a polgári-népi származású szlovák értelmiségiek egy része sem tudta elfogadni az évszázados közös múlt miatt. Ján Palárik katolikus plébános, író például nem értett egyet Štúrék Habsburg-barát politikájával sem, mert kételkedett abban, hogy Bécs valóban a szívén viseli a magyarok által elnyomott nemzetiségek sorsát, és nem csak a saját céljaira – a magyar szabadságharc leverésére és az abszolutizmus visszaállítására – használja fel őket. Az idő végül Palárikot igazolta, a szlovák nemzeti aktivisták ambícióiból szinte semmi sem valósult meg Bécs győzelme után sem.

Tény, hogy a szlováknál sokkal homogénebbek és erősebbek voltak a horvátok, szerbek, románok nemzeti mozgalmai, amelyek a határőrezredeknek köszönhetően komoly fegyveres bázissal is rendelkeztek. Összességében mégis elmondható, hogy 1848 a szlovák történelem fontos mérföldköve is.

Ekkor született meg az első számottevő szlovák politikai program és ekkor jött létre az első szlovák politikai szervezet, a Štúr, Hurban és Hodža nevével fémjelzett Szlovák Nemzeti Tanács, amely 1848 szeptemberében megszervezte és végrehajtotta a történelem első szlovák fegyveres felkelését. Az önálló szlovák nemzet štúri eszméje nélkül pedig – amely 1848/49-re forrott ki igazán – a mai Szlovák Köztársaság sem létezne.