A szlovákoknak nincs történelmük? (Magyar–szlovák történelmi mítoszok 1.)

Ez a cikk eredetileg a Napunk és a Denník N Mítoszok a szlovákokról/a magyarokról című magazinjában jelent meg. Részletek a magazinról itt olvashatóak.

A szlovák történelem elfér egy sms-ben. Idősebb vagyok, mint Szlovákia. Ezek nemcsak fociultrák rigmusai a magyar–szlovák mérkőzésekről, hanem a magyar közbeszédben rendszeresen felbukkanó élcelődések részét képezik. Bár tény, hogy az önálló szlovák államiság nem tekint vissza hosszú múltra, vagyis egy kifejezetten fiatal államról van szó, ám a szlovák történelem nem 1993. január 1-jén, a mai Szlovák Köztársaság megalakulásának napján kezdődött, és nem is Csehszlovákia 1918-as létrejöttével.

De akkor mikor?

A szlovák és a magyar történelem kezdetének kérdését számos különféle történelmi mítosz teszi meglehetősen vitatottá. Ezek közül az egyik legszívósabb a nagymorva folytonosság mítosza, amelyet a szlovák politikai elitek egy része is előszeretettel húz elő időről időre.

Kik azok az ószlovákok?

Az „ószlovákok” forrásokkal alá nem támasztható legendáját legutóbb Robert Fico tette a hivatalos állami politika eszközévé, amikor a 2010-es parlamenti választások előtt egy monumentális Szvatopluk-szobrot állíttatott fel a pozsonyi vár udvarán, azt hangoztatva, hogy a nagymorva uralkodó az „ószlovákok királya” volt. Ezt az elméletet számos szlovák történész és közéleti szereplő bírálta.

A nagymorva tradíció – középpontjában Szvatoplukkal, valamint Cirill és Metód hittérítő szerzetesekkel – a 19. századi szlovák nemzetépítő mozgalmak historizáló törekvései által erősödött meg olyannyira, hogy máig tartó hatása van a szlovák köztudatban. Eszerint a morvák már a magyarok megérkezése előtt kiépítették saját birodalmukat a térségben, így a morva–szlovák folytonosság a szlovákok „történelmi jogát” volt hivatott biztosítani a saját államisághoz.

Nemcsak a szlovákok éltették viszont ezt a hagyományt, hanem érdekes módon a magyarok is. Ahogy arra Kollai István felhívja a figyelmet Szlovákia királyt választ című könyvében, a magyarok számára azért lehetett előnyös a morvák és a szlovákok közötti kapcsolat hangsúlyozása, mert Szvatoplukot a magyarok egyszer már legyőzték, s ezáltal a leszármazottaiknak tekintett szlovákok történelmi jogait semmibe vehették. Erre a szlovákok azzal reagáltak, hogy Nagymoráviát úgy mutatták be, mint a vad nomádokat megszelídítő és letelepedésre késztető államot, vagyis a saját kultúrfölényüket kezdték hangsúlyozni.

Mára azonban a szlovák történészek körében is azok kerültek túlsúlyba, akik elvetik a szlovákközpontú nagymorva mítoszt. Dušan Kováč például egyértelműen leszögezi, hogy Nagymorávia korában nem lehet a mai értelemben vett szlovák nemzetről beszélni. Roman Holec ugyanakkor hangsúlyozza: nem szabadna lebecsülni a nagymorva folytonosságot, amely kulturális, nyelvi és nemzetségi folytonosság is, illetve közigazgatási és vallási hagyomány. Senki nem beszél ebben az időszakban szlovák nemzetről, hanem bizonyos jelenségek folytonosságáról – teszi hozzá Holec.

Mikortól beszélünk Szlovákiáról?

Van egy másik tényező is, amely bonyolítja a szlovák történelem kezdetének meghatározását és a Szlovákia/Slovensko név használatát. Ezt a nevet ugyanis csak a 17. századtól találjuk meg a történelmi forrásokban, egy pontosan behatárolhatatlan területre vonatkozóan. A szlovák történészek és történelemkönyvek ugyanakkor rendszeresen használják visszamenőlegesen is ezt a kifejezést, akár „középkori Szlovákiát” is emlegetve.

Azt is viszonylag nehéz egyértelműen meghatározni, mikortól beszélhetünk valójában szlovákokról – vagyis mikor különült el ez a népcsoport a többi szláv nemzettől. A magyar és a szlovák nézőpont – hagyományos módon – különbözik: a magyarok inkább csak a késő középkortól tartják helyénvalónak a szlovák népnév használatát, a szlovákok már a történelmi Magyarország létrejöttének időszakától.

Kollai István szerint van egy különösen fontos dátum a szlovák történelemben, amely már a szláv-szlovák nyelvi tudat és összetartozás meglétére utal. Ez pedig 1381, amikor Zsolnán a szlávok a németekkel azonos jogokra tettek szert a városvezetésben – a király azonos arányban részesítette őket a városi tanács pozícióiból. Ezek a – szlovákok számára jobbára sikeres – illetékességi küzdelmek további felső-magyarországi városokban is folytatódtak a későbbiekben.

Kollai megjegyzi, hogy a szlovák nemzeti mozgalom nem hangsúlyozta ezeket az eseményeket, mert nem szívesen tekintettek a szlovák ősökre úgy, mint városlakókra – inkább a földművelői múltat szerették volna előtérbe helyezni. Nem sokkal később, a török korban már sokkal egyértelműbben beszélhetünk szlovák nyelvi tudatról,
hiszen például a nagy történelmi csatákról, mint például Szigetvár 1566-os ostromáról, a magyarral egy időben születnek meg a szlovák nyelvű históriás énekek is.

Kinek az állama volt a történelmi Magyarország?

Abban sem ért feltétlenül egyet a szlovák és a magyar történelemszemlélet, hogy a szlovákok milyen szerepet vállaltak a középkori magyar állam kiépítésében. Vannak olyan megközelítések is – ezt képviseli például Dušan Kováč –, melyek szerint a középkori Magyarország multietnikus államként formálódott, amelyben az Árpád-háznak köszönhetően ugyan az etnikai magyaroknak volt a legbefolyásosabb helyzetük, de az állam kialakításában részt vett a többi etnikum is, főként a szlovákok és a horvátok.

A magyar szemlélet nem szívesen fogadja el ezt az értelmezést, és abban is eltér, hogy bár a szláv őshonos lakosság meglétét elismeri, egységes szlovák népcsoport helyett különálló közösségekről beszél.

Amit viszont senki nem von kétségbe, hogy a modern állam megjelenésével a szlovákok meghatározó politikai tényezőként léptek fel Magyarországon. A szlovák nemzeti mozgalom 19. századi megjelenésével a szlovákok egyre aktívabban kezdték alakítani az egész történelmi Magyarország történelmét. A szlovákoknak tehát igenis van történelmük 1918 előtt is, az pedig egybeesik a történelmi Magyarország történetével.