Napunk

Napunk newsfilter: Akik még mindig arról beszélnek, a magyarok ügyeit ne mossuk össze a melegekével, most kaptak egy nagy leckét

Tömeg a pozsonyi tüntetésen. Fotó N - Tomáš Benedikovič
Tömeg a pozsonyi tüntetésen. Fotó N – Tomáš Benedikovič

1. A gyűlölet ismét aratott Nyitrán, és kísértetiesen emlékeztet valamire a történet. 2. Felmérés mutatja: egyre elfogadóbb a társadalom. 3. Boris Kollár élvezi a játékot.

Köszönjük, hogy olvasod a cikkeinket. A Napunk csak úgy tud fennmaradni, ha az olvasói előfizetik. Kérjük, támogasd a szerkesztőség munkáját. További cikkeinkért, illetve rövidhírekért látogass el a főoldalunkra is.

A híreket válogatta és kommentálta Finta Márk

1. A gyűlölet megismétli önmagát

Brutálisan megvertek egy fiatalt Nyitrán azért, mert egy kisebbséghez tartozik, és olyasvalamit tett, ami a többség egyik “képviselőjének” nem tetszett.

Ismerős a történet?

Valószínűleg igen, hiszen többségünk gyomra a mai napig összeszorul, ha arra gondolunk, mit élhetett át Malina Hedvig, mikor 16 évvel ezelőtt azon az augusztusi napon összeverte két agresszív senkiházi csak azért, mert magyarul telefonált az utcán.

És azt is tudjuk, hogy mi történt azután: maszatolás, az áldozat vegzálása, eljárás hamis tanúzás miatt, “önmegverés” vádja, titkosszolgálati játszmák, Robert Fico és Robert Kaliňák politikai rendezésében. És arra is emlékszünk, milyen sokan hittek annak idején a Smer két fejesének a szlovákok között, és milyen nehéz hosszú és nehéz harcot kellett vívnia Hedvignek az igazáért.

S hiába állt ki mellette a szlovák és a szlovákiai magyar társadalom demokratikus része, végül úgy végződött a történet, hogy Žák-Malina Hedvig családjával Győrbe költözött. Támadóit sosem ítélték el.

A hétvégén ismét történt egy hasonló eset Nyitrán. Egy fiatalember péntekről szombatra virradó éjjel kiment egy buliból a barátjával egy fiatalok által látogatott helyre. Hétköznapi dolgot tettek, legalább annyira hétköznapit, mint mondjuk egy magyar telefonhívás. A fiatalember elmondása szerint erre odalépett hozzájuk két idősebb férfi, homofób megjegyzésekkel illették őket, majd egyikük a fiatal arcába rúgott. Annyira, hogy több csontja is eltörött, és műteni kellett.

Szerencsére most úgy tűnik, nem úgy alakul a történet, ahogy Hedvig esetében alakult. A rendőrség nem gyanúsítja a fiatalembert azzal, hogy önmagát rúgta arcon – hanem minden bizonnyal kikéri a közeli térfigyelő kamera felvételeit, és nyomozni kezd a feltételezett elkövetők után. A belügyminiszter sem fog kiállni egy sajtótájékoztatóra, hogy hazugsággal gyanúsítsa az áldozatot.

Szlovákia nem homofób ország – legalábbis ezt mondja sokak szájával Milan Krajniak szociális, családügyi és munkaügyi miniszter. Aki szerint az államnak semmi köze ahhoz a terrortámadáshoz, ami két hete történt Pozsonyban – és nyilván ehhez a támadáshoz sem. Mert hogy Afganisztán és Szaúd-Arábia a homofób, nem ez a kicsiny paradicsom Európa szívében.

S ezzel az állásponttal sokak egyetértenek a szlovákiai magyarok közül is. Szerintük a társadalomnak és a társadalom választott politikai képviselőinek nem kell felelősséget vállalniuk az ilyen támadásokért, vagy azért, mert masszív kisebbségellenes hangulat uralkodik a hétköznapokban.

Hogy a társadalmi légkör olyan, hogy a kisebbségeket – LMBT+-embereket, magyarokat, romákat, menekülteket, zsidókat – zsigerből lehet gyűlölni, és a legtöbben még csak a szemöldöküket sem vonják fel. Vagy azért, mert ilyen magasra került az ingerküszöb, vagy azért, mert egyetértenek.

Szlovákia nem magyargyűlölő ország – vajon hány szlovákiai magyarnál verte volna ki a biztosítékot, ha ugyanez a mondat a Hedvig elleni támadás után hangzik el egy kormánypolitikus szájából? Pedig elhangzott, és követte sok ugyanilyen.

Kiknek róttuk fel akkor a magyarellenes hangulatot? Robert Ficónak? Ján Slotának? Azoknak a szélsőséges gyűlölködőknek, akik legitimizálva érezték magyarellenességüket, mert a politikai hangjaik nyerték a választást? Kiket kértünk számon azért, hogy ez megtörténhetett?

Nem, Szlovákia valóban nem homofób vagy magyargyűlölő ország, legalábbis biztosan nem úgy, mint Szaúd-Arábia. De a társadalom egy szignifikáns része gyűlöli a kisebbségeket, a másságot. S ez a jelenség azért nyilvánul meg újra meg újra, mert vagy politikai tőkét kovácsolnak belőle egyesek, vagy maszatolják, amíg lehet, és konkrét támadásokat relativizálnak. Hogy nem is úgy volt. Lerázva magukról a felelősséget.

A politikusok nem fogják tudni elintézni, hogy egyik napról a másikra eltűnjön minden gyűlölet-bűncselekmény. Ez lehetetlen, mindannyian tudjuk. De nem mindegy, hogy korlátokat állítanak-e nekik, megpróbálnak harcolni ellenük, vagy szabad folyást engednek a dolgoknak, és nem törődnek az egésszel – vagy adott esetben még bátorítják is a gyűlölködőket. Egyáltalán nem mindegy.


2. A társadalom képes elfogadni az LMBT+ embereket

A javításra ugyanakkor itt van a lehetőség. Hogy az előbbi párhuzammal éljünk: az LMBT+-embereknek legalább olyan fontos és szimbolikus lenne a bejegyzett élettársi kapcsolat bevezetése, mint a magyaroknak a Beneš-dekrétumok eltörlése.

A politikusok közül a legmegengedőbbek is egyetértettek abban az elmúlt másfél évtizedben, hogy a társadalmi légkör és a politikai közeg nem alkalmas arra, hogy az LMBT+-jogokkal behatóbban foglalkozzanak a parlamentben. Persze akadt pár javaslat, de mindenki tudta, ezek halálra vannak ítélve, és ezt jól tudták azok is, akik benyújtották őket.

Azt azonban sosem láttuk egészen pontosan, milyen is az a társadalmi légkör, amelyben élünk, és mennyire van fogadókészség arra, hogy az LMBT+-emberek jogaival reálisan kezdjen is valamit a politikum. A Denník N azonban most felmérette a közhangulatot, és látható: bár a nyugati elfogadás még mindig csak álom, azért már jóval közelebb vagyunk hozzá, mint mondjuk 15 évvel ezelőtt.

A felmérés szerint ugyanis az emberek csaknem fele támogatná a regisztrált élettársi kapcsolat bevezetését, az ellenzők pedig ennél jóval kevesebben vannak. Az azonos nemű párok házasságát és az örökbefogadást ennél sokkal kevesebben támogatják, ám az öröklést és az egészségügyi dokumentációba való betekintést már csaknem a kétharmada helyesli.

Lám, mennyit tesz a politikusi szó. Az öröklés és az egészségügyi dokumentáció kérdése ugyanis épp az a plafon volt, melyet az általános politikai közhangulat a legmagasabb elérhető célként meghatározott. Erről beszélt annak idején a Fico-kormány (sosem lett belőle semmi) vagy épp Gyimesi György is (egyelőre ebből sem lett semmi). Az emberek pedig meghallották, és elfogadták. Még a Smer és a Republika szavazóinak csaknem fele is.

S van egy másik fontos dolog, amiben alakul egyfajta társadalmi konszenzus.

Ez a cikk kizárólag a Napunk előfizetői számára elérhető.

Boris Kollár

LMBT+

Napunk newsfilter

Nyitra

Vélemény

Jelenleg a legolvasottabbak

Percről percre