„Betonból nem lehet Édenkertet építeni.” 30 év után is kísért Bős–Nagymaros lezáratlan ügye

„Betonból nem lehet Édenkertet építeni” – olvasható Arthur Koestler Sötétség délben című világhírű regényében. A beton legfeljebb arra jó, hogy valami monstrumot húzzunk fel a ledózerolt édenkert helyére. Erről szólt a Bős–Nagymaros vízlépcső 50-es években fogant megalomán terve is, amely azonban a 80-as évek közepétől jelentkező óriási politikai-társadalmi és gazdasági változások, a szocializmus csődje miatt csak részben valósulhatott meg. A Duna szlovákiai szakaszának energetikai és közlekedési célú kizsigerelése az ökológiai katasztrófával felérő természeti károk mellett az utóbbi hét évtized legsúlyosabb szlovák–magyar konfliktusát eredményezte.

A cikkben szó lesz arról is:

• miért bukott meg a nagymarosi vízlépcső és a dunakiliti duzzasztómű terve;
• hogyan viszonyult a Nyugat a bősi vízerőmű megépítéséhez;
• hogyan vezetett a Duna elterelése szlovák–magyar „hidegháborúhoz”;
• mit írtak a Csallóközben tüntetők Václav Havel államfőnek;
• miben maradt adós a szlovák és a magyar állam mind a mai napig.

A Duna azon szakaszának szabályozása, amely a mai Szlovákia területét érinti, már a 19. század végén elkezdődött, és már ekkortájt felvetődött a folyó energetikai célú hasznosításának gondolata is, ami később, a Horthy-rendszerben is téma volt. A vízlépcsőrendszer nemzetközi (csehszlovák–magyar) előkészítése, a tényleges, tervező munka viszont csak az 1950-es években kezdődött meg (később, a rendszerváltás idején ezért is hivatkoztak a gigaprojektre úgy, mint valamiféle sztálinista megalomán őrültségre).

Az előkészületeknek újabb löketet az 1973-as olajválság adott, amikor Magyarországon és Csehszlovákiában is igyekeztek az olaj helyett más energiaforrások után nézni. 1977-re meg is született az államközi szerződés a Bős–Nagymaros vízlépcsőrendszer névre hallgató gigaberuházásról. Az építkezés 62%-a Csehszlovákiában, 38%-a Magyarországon valósult volna meg 50-50%-os tulajdonrészesedéssel. A hivatalos állásfoglalások három fő célt deklaráltak: energiatermelés, hajózhatóság, árvízvédelem (hogy ez utóbbi teljesült-e, arról ma is megoszlanak a vélemények).

Mondanunk sem kell, hogy a környezetvédelmi szempontok szinte semmilyen szerepet nem játszottak a vízerőmű tervezésekor. A gyors gazdasági haszon reményében és a szocializmus építésének szellemében a kádári és a husáki vezetés szemrebbenés nélkül likvidálta volna azt az európai viszonylatban is unikális szárazföldi deltát – ágrendszert, lápvidéket és ártéri erdőséget –, amelynek jó része a Duna szabályozása után is fennmaradt, és amely számos ritka és rendkívül értékes állat- és növényfajnak adott otthont.

A Dunaszaurusz réme

Hogy a tervezett monstrumnak a magyarországi része, a nagymarosi vízlépcső végül nem épült meg, részben annak köszönhető, hogy a 80-as évektől kezdve a legvidámabb barakkban a csehszlovákiainál valamivel szabadabb volt a közvélemény, és egyre-másra kerültek nyilvánosságra a gigaberuházást bíráló tudományos vélemények. Már 1984-ben megalakult a Duna Kör nevű civil szervezet, amely szamizdat hírlevelekben, nyilvános vitákban, tiltakozó akciókkal küzdött a vízlépcsőrendszer megépítése ellen. Fő céljuk a laikus közvélemény felvilágosítása volt a fenyegető környezeti károkról.

1988-tól kezdve a környezetvédő aktivisták megmozdulásai összefonódtak a rendszerellenes, ellenzéki tiltakozó akciókkal. A magyarországi rendszerváltás történetének egyik legnépesebb tüntetését is az (akkoriban Dunaszauruszként emlegetett) vízlépcsőrendszer hatalom általi erőltetése hívta életre. 1988 szeptemberében a Parlament előtt tízezrek tüntettek a monumentális objektum megépítése ellen, amely akkorra már a mindenen keresztülgázoló totalitárius párturalom egyik legfőbb jelképévé vált Magyarországon.

Az eredmény nem maradt el: a heves tiltakozásokra és az anyagi erőforrások hiányára hivatkozva Németh Miklós kormánya 1989-ben leállította a nagymarosi beruházás kivitelezését, a döntést október 31-én az Országgyűlés is megszavazta. Igen ám, de ekkorra már a csehszlovák oldalon, Bős környékén befejeződött a munkálatok 85-90 százaléka. Mivel a két fél képtelen volt bármiben is megegyezni, Magyarországon pedig a dunakiliti duzzasztómű építését is felfüggesztették, Csehszlovákia 1991-ben az ún. C variáns megvalósítása mellett döntött, ami azt jelentette, hogy a Dunát a csehszlovák oldalon terelik el az új felvízcsatornába.

A magyar fél ezt sokáig nem vette komolyan, a tervek megvalósíthatóságát „papírtigrishez” hasonlította. Miután azonban kiderült, hogy a C változat nagyon is megvalósítható, és a Mečiar-féle szlovák vezetésnek esze ágában sincs lemondani a vízerőmű befejezéséről, a magyar kormány – akkor már Antall Józseffel az élen – előbb felmondta az 1977-es államközi szerződést, majd 1992 októberében keresetlevelet nyújtott be a hágai Nemzetközi Bírósághoz a Duna várható egyoldalú elterelése miatt.

A széles körű nemzetközi tiltakozás ellenére 1992. október 24-én ténylegesen megkezdődött folyó vizének elterelése a Dunacsúny és Szap között létesített mesterséges mederbe. Ez konkrétan azt jelentette, hogy a csehszlovák építőmunkások Dunacsúnynál, a Duna 1851,75-ös folyamkilométerénél, mintegy 40 kilométer hosszúságban, a régi meder elrekesztésével a csehszlovák területen épült üzemvízcsatornába „töltötték át” a Duna vizének 83%-át.

Csehszlovákia, illetve 1993. január 1-től Szlovákia tehát végérvényesen megszerezte, és azóta is a markában tartja a vízkormányzás kulcsát, hiszen ettől kezdve a Duna régi, Magyarországgal közös medrébe, illetve a szigetközi ágrendszerbe csak annyi víz érkezik, amennyit a szlovák fél átad (a vízmegosztás az eredeti tervek szerint a magyar oldalon, Dunakilitinél történt volna).

Ez főleg az első években jelentett komoly problémát, amikor az eredeti főágban bekövetkezett jelentős vízhozam-csökkenés okozta kiszáradás és talajvízszint-csökkenés teljesen felborította a Szigetköz ökológiai és hidrobiológiai egyensúlyát. A Mosoni-Dunaágon emiatt számos vízügyi beavatkozás (például fenékküszöbök és zsilipek építése) vált szükségessé, hogy legalább az ágrendszer felső része megmenekülhessen.

1996 májusában ünnepélyes keretek között tartósan üzembe helyezték a bősi vízerőmű valamennyi (összesen nyolc) áramtermelő turbináját. A hágai bíróság a rákövetkező évben hirdetett ítéletet: eszerint Magyarországnak nem volt joga felmondani az 1977-es államközi szerződést, ellenben az időközben függetlenné vált Szlovákiának joga volt megépíteni a C variánst, de azt jogtalanul helyezte üzembe. Tulajdonképpen tehát mindkét felet elmarasztalta, és kötelezte őket a helyzet államközi szerződésekkel való rendezésére, ez azonban azóta sem történt meg.

Minden benne volt a pakliban

Nem túlzás, hogy a második világháború és a hontalanság évei után ebben az időszakban volt a legfeszültebb a szlovák–magyar viszony, ami részben azzal magyarázható, hogy a Bős–Nagymaros vízlépcső ügyéből mindkét fél presztízskérdést csinált.