Ha már szakad a cérna – feel-good filmeket ajánlunk
Az elmúlt hetek, de akár mondhatnám azt is, hogy az elmúlt évek megviseltek mindenkit. Világjárvány, háború, gyilkosságok, balesetek, felsorolni is fájdalmasan sokáig tartana. Még ha nem is velünk történnek ezek a dolgok, hanem mindenki mással, akkor sem lehet őket megkerülni. Egyelőre elég furcsán alakul a 21. század „aranykora”, de mit lehet tenni. Amikor már tényleg semmit, akkor jönnek jól a feel-good filmek.
Köszönjük, hogy olvasod a cikkeinket. A Napunk csak úgy tud fennmaradni, ha az olvasói előfizetik. Kérjük, támogasd a szerkesztőség munkáját. További cikkeinkért, illetve rövidhírekért látogass el a főoldalunkra is.
Az ún. feel-good filmek kategóriába elég sok minden belefér, embere válogatja, kinek mi. Nekem ebben a kategóriába azok a filmek tartoznak, amiket jó nézni még akkor is, ha közben nem minden sikerül úgy, ahogy „kellene”. Megmutatják a valóságot, és közben meg is vigasztalnak.
Shrek
Andrew Adamson, Vicky Jenson, 2001
Állítom, hogy a Shrek minden idők egyik legjobb animációs filmje, és azt hiszem, sokan hajlandóak is egyetérteni velem ebben a kérdésben. Gondoljunk csak bele, nincs olyan helyzet, amikor ne lenne jó ötlet megnézni a Shreket. Bármikor, bárhol, bárhogyan fogyasztható, könnyen emészthető, mégis sokat ad. Mesél a barátságról, a szerelemről, az elfogadásról, a világról.
A Shrek olyan, mint egy bögre forró kakaó, mint egy kényelmes pulóver, ami sehol sem szúr. A Shrekben az a fantasztikus, hogy ahányszor és amilyen szemszögből nézzük éppen, annyiszor hangosodik ki belőle más és más, éppen az, amire az adott helyzetben szükségünk van.
Nehezen hiszem el, hogy létezne olyan ember, aki még ne látta volna a Shreket. A morcos, zöld ogre az idegesítő szamárral az oldalán megmenti a szépséges királylányt a veszedelmes sárkánytól, és közben semmi sem az, aminek látszik.
A Shrek hibátlan, és nincs ezen mit tovább magyarázni. A karakterek vélt és valós arca, ahogy megismerjük őket, ahogy lefejtik magukról az egyes rétegeket (mint a hagymáról), plusz a film humora, zseniális. Mégis ki az, aki ne tudná szeretni ezt a történetet? Ki az, aki nem a Shrekben akarja magát egy kicsit jól érezni? Nem lehet máshogy beszélni a Shrekről, csak gyermeki lelkesedéssel.
A Shrek egyébként nem a DreamWorks fejéből pattant ki. William Steig amerikai karikaturista, illusztrátor és író azonos című képeskönyve 1990-ben jelent meg, ez adja a film alapját. Több kritikus is kiemelte a könyv és a film közti különbségeket, Steignek viszont tetszett, amit a vásznon látott. „Vulgáris, undorító – és szeretem” – mondta. Én pedig egyetértek vele.
The Terminal
Terminál, Steven Spilberg, 2004
Tom Hanksben van valami megnyugtató. Hiába bonyolódik körülötte az élet, hiába kerül kilátástalannak tűnő helyzetbe, az ember tudja, hogy nem történhet tragédia, hiszen ott van Tom Hanks. Kicsit olyan figura, mint Robin Williams volt, azt hiszem. Csak talán kevesebb benne a tragédia, mint Williamsben, de ebbe most inkább ne menjünk bele mélyebben.
A Terminál igaz történeten alapul. Mehran Karimi Nasseri iráni menekült 1988-ban érkezett meg a párizsi Charles de Gaulle repülőtérre, miután ellopták a menekültengedélyét, emiatt pedig nem engedték be Angliába. A férfi 18 évet töltött a francia főváros repterének egyes termináljában. Benne van ebben a filmben a valóság minden abszurditása. Ez teszi tragikussá, és ezt a szörnyűséget varázsolja élhetővé Tom Hanks.
Az állam és a hatóságok képtelenek reagálni a rendkívüli helyzetre, Viktor Navorski (Tom Hanks) azonban igen, méghozzá az egész Egyesült Államokat megszégyenítő leleményességgel. A Terminál ennélfogva rímel a Számkivetettre, amiben szintén Tom Hanks alakítja a főhőst, és ami szintén bőven elfér a feel-good filmek listáján. Bármennyire is hátráltatja a környezete, Viktor Navorski (ahogy a Számkivetettben Chuck Nolan) nem hagyja magát megtörni. Célja van, és mindent megtesz azért, hogy elérje.
Alkalmazkodnia kell a környezetéhez, ami próbálja ellehetetleníteni, és alkalmazkodik is, mert nincs más választása. Teszi, amit hagy a rendszer, hogy tegyen, mert csak így juthat előbbre. Ahogy a Shreknek (és a feel-good filmeknek úgy általában), a Terminálnak is remek a humora (ehhez sokat hozzátesz Tom Hanks alakítása), és arra gondolhatunk, miközben nézzük, hogy milyen jó a forgatókönyv, milyen eredeti a sztori. Aztán előbb-utóbb kiderül, hogy ennyire abszurd helyzet csak a valóságban létezhet.
Little Miss Sunshine
A család kicsi kincse, Jonathan Dayton Valerie Faris, 2006
Olive Hoover hétéves és szépségkirálynő akar lenni. Albuquerqueben él családjával, a túl sokat vállaló anyjával, a (seggfej) sikercentrikus apjával, a bátyjával, Dwayne-nel, aki egy szót sem szól és állandóan Nietzschét olvas, a heroinfüggő nagyapjával, Edwinnel, és hozzájuk kerül anyja meleg testvére, Frank is, a Proust-szakértő, akinek túlságosan elege van az életből.
A kislány előtt megnyílik a lehetőség, hogy részt vegyen egy szépségversenyen, így az első ránézésre diszfunkcionálisnak tűnő család útra kel egy ütött-kopott furgonnal, hogy megtegyen egy több mint 1000 kilométeres utat a californiai Redondo Beach-ig.
A film szól a toxikus gyerek-szépségversenyekről, és szól egy kislányról, aki bármire kész, hogy megvalósítsa az álmát, de valójában ez csak a csomagolás. A film ugyanis sokkal inkább szól a család többi tagjáról, főként a férfiakról. Az anya karaktere kevésbé meghatározó, bár ahogy Olive, ő is feltétlenül szükséges hozzá, hogy a család, még ha olyan is, amilyen, családként tudjon működni. A szereplők nem csak Új-Mexikóból jutnak el Californiába. Sokkal hosszabb és meredekebb utat tesznek meg közben, önmaguk és egymás felé.
A legnagyobb jellemfejlődésen az apa megy keresztül, a többiek talán inkább csak kinyílnak, mintsem fejlődnek. Az egyéni és közös traumák gyengíthetnék az egyébként is cérnaszálon függő köteléket a családtagok között, mégis egymás felé terelik őket. Hiszen kire számíthatnának, ha nem egymásra. A karakterek egytől egyig kilógnak abból, ami „normális”, nincs igazán helyük a társadalomban, de erre végső soron nincs is szükségük, miután rájönnek, hogy a saját, zárt közösségükben mindegyiküknek pont annyi és olyan hely jut, amennyire és amilyenre szükségük van. Életszagú tragikomédia.
Dobrý človek / A rendes ember
Molnár Csaba, 2013
Mennyire lehet nehéz boldoggá tenni valakit? Hiába igyekszünk, legyünk akár rendes emberek is, ha ez a valaki, akit boldoggá akarunk tenni, nem akar boldog lenni, hát nem is lesz az. Van, hogy semmi sem elég a boldogsághoz, és előfordul olyan helyzet is, amikor semmi több nem kell hozzá, csak egy szál kolbász.
A rendes ember Molnár Csaba szlovákiai magyar alkotó vizsgafilmje. A helyszín Komárom, a főszereplő pedig Zoltán (Jakubecz László), akiről a legfontosabb tudnivaló, hogy egy rendes ember. Kicsit talán esetlen, de rendes. Zoltánt egy nap baleset éri, de egy nem túl ártatlannak tűnő angyaltól (Bárdos Judit) kap még egy esélyt. Zoltánnak boldoggá kell tennie három embert ahhoz, hogy a Földön maradhasson. Zuzana (Bandor Éva), Árpád (Mokos Attila) és René (Benkő Géza) azonban nem könnyű eset. Bármennyire is igyekszik a főhős, sokkal inkább csalódások sorát hozza az emberek életébe, mintsem boldogságot. A helyzet az, hogy nem rajta múlik.
Senkinek semmi nem jó, mindenki depressziós, borúlátó, zárkózott, ahogy azt egy szlovákiai (magyar) kisvárosban illik. A rendes ember mégis egy feel-good film számomra. Talán magam sem tudom pontosan megmondani, miért. A rendes ember otthonos, mert ismerős a környezet, és ismerősek a színészek, ahogy az általuk megformált karakterek is. De ehhez az érzéshez nem kell, hogy otthonosan mozogjunk Komáromban, a miliő és a figurák ott vannak minden kisvárosban. Hiába, a szlovmagy feel-good már csak ilyen keserédes. De azért ne felejtsük el, ha az angyalok boldogok, mindenki boldog.
Van a filmben egy szál, ami miatt akkor is megéri most újranézni, ha már láttuk. Kiss Jenő vagy Eugen Kiss, kinek hogy tetszik, a polgármesterjelölt, akit Olasz István alakít, rendkívül meggyőzően, teszem hozzá, kézzel-lábbal kampányol. Nevetséges, de hála az égnek, szórakoztató módon. Így, egy héttel az összevont választások előtt, a kampányhajrá kellős közepén, amikor a politikusok minden tartásukat feladva próbálják meggyőzni a lehető legtöbb választót, hogy nekik adják a karikájukat, jólesik megpihenni egy ilyen szánalomra méltó figura mellett, és ha csak 62 percig is, de azt gondolni, hogy ilyen csak egy filmben történhet meg.
A rendes ember egyébként akár a YouTube-on is megtekinthető, erősen ajánlom.
