Azt akarjuk, hogy normálisan lehessen beszélni arról, hogy valaki meleg (kettős interjú)
Egy kisebbségi politikusnak kutya kötelessége a más kisebbségek érdekeit is védeni, mondja Végh András, aki a pozsonyi merénylet után a széles nyilvánosság előtt is felvállalta, hogy meleg.
Rendkívüli riportsorozat, különleges interjúkötet az Orbán-rezsim 16 évéről, háttércikkek és hírmagyarázatok magyarul és szlovákul. A Napunk nagyszabású tervekkel vág neki a jövő évi magyarországi választások kampányának, most van szükségünk a támogatásodra!
Végh András a múlt heti pozsonyi merénylet után coming outolt ország-világ előtt – édesanyja társaságában, a Facebookon.
„Aki ezt a posztot olvasod, ha az LGBT közösségre gondolsz ezentúl, képzeld el például ezt az orvostanhallgatót, aki azért tanul, hogy talán segíthessen rajtad egyszer, életed legszörnyűbb napján” – állt abban a személyes hangvételű posztban, amelyet Végh Orsolya (aki a szlovákok és a magyarok közötti előítéletek lebontásáért küzdő Cseregyerek nevű program szervezőjeként is ismert) osztott meg a pozsonyi merénylet után, s amelyben bocsánatot kért fiától, amiért korábban nem állt ki mellette határozottabban.
A Napunk e nyilvános kiállás apropóján készített kettős interjút Andrással és Orsolyával, amelyben egyebek mellett szóba kerül,
- a szülők vagy idegenek előtt nehezebb-e felvállalni, hogy valaki meleg,
- miben hasonlít a melegek elleni gyűlölet a magyarok elleni gyűlölethez,
- elfogadóbbak-e az LMBT+-emberekkel szemben a szlovákiai magyarok,
- mit tehet az a szülő, aki nehezen birkózik meg vele, hogy a gyereke nem heteroszexuális.
Kérlek, mondjatok pár szót magatokról.
VA: Végh András vagyok, negyedéves medikus Brünnben. Pozsonyból származom, a Duna utcán tanultam, és Pozsonypüspökiben élek. Öt nyelven beszélek. És meleg vagyok.
VO: Én is Pozsonyban születtem, és itt élek egész életemben. Három fiam van, András a legidősebb. Eredetileg közgazdász vagyok, de trénerként dolgozom, és cégeknek segítek jó cégkultúrát és pszichológiailag biztonságos környezetet kialakítani. Vezetői képzéseket tartok ebben a témában.
András, te ma már nyíltan beszélsz arról, hogy meleg vagy. Mikor ébredtél rá erre?
VA: Ez a felismerés egy meglehetősen hosszadalmas folyamat. Legalábbis az én esetemben az volt. Nem is azzal kezdődött, hogy én éreztem valamit, hanem a környezetem kezdte… vagyis elkezdtek buzizni. Ez 12–13 éves koromban kezdődött, és én is akkor kezdtem el gondolkodni, hogy akkor most igen vagy nem. Mivel a környezetem egyre inkább arrafelé tolt, én ellenálltam, és sokáig tagadtam magamban. 17 éves koromban, amikor hazajöttem egy spanyolországi cserediákprogramról, vallottam be magamnak, és először anyukámnak mondtam el.
Először tehát negatív impulzusok által találkoztál ezzel az egésszel.
VA: Határozottan igen. Az alapiskolában volt egy másik fiú is, akit így gúnyoltak.
Mennyire volt nehéz ezt magadban elfogadni?
VA: Nagyon. Nálam ez egy hosszú út volt, sokáig azt mondogattam magamnak, hogy biszexuális vagyok. Amikor ezt bevallottam magamnak, akkor azt is megfogadtam, én sosem leszek olyan „nagyon meleg”, olyan sztereotipikus.
Ezek az első impulzusok, amelyek a környezeted részéről értek, mennyire voltak traumatikusak számodra?
VA: Van pár olyan emlékem, amelyekről akkor nem is tudatosítottam, milyen nagy hatással voltak rám. 15–16 éves koromban voltam egy nyári táborban, és akkor már ment ez a címkézés dolog. Egyszer elaludtam a buszban, és az egyik osztálytársam hozzám hajolt, és hátulról lefényképeztek bennünket. Úgy nézett ki a képen, mintha csókolóznék vele, és ez a kép terjedni kezdett. Amikor rám írt az egyik közeli barátom, akihez szintén eljutott a kép, akkor nagyon kiborultam, hogy ezt így rám fogták.
Ez kirekesztéssel is járt az osztálytársak körében?
VA: Nem mondanám. Eleve olyanokkal barátkoztam, akiknek ezzel nem volt problémájuk. Előfordultak „mikroagressziók”, de kirekesztve nem éreztem magam.
Édesanyád volt akkor az első, akivel ezt nyíltan közölted?
VA: Igen.
Orsi, te hogy fogadtad, amikor András előállt a dologgal? Készültél erre?
VO: Nem. Nem mondom, hogy nem fordult meg a fejemben, de meglepődtem és nagyon aggódtam érte. Nekem egy olyan kép élt a fejemben, hogy a melegeket a megbélyegzéssel traumatizálják. Az első gondolatom az volt, hogy ez depressziót és öngyilkossági hajlamot is hozhat. Azzal reagáltam, hogy menjünk pszichológushoz, támogatásra van szükséged, tehát szokásom szerint túlaggódtam. Erre a fiam azt mondta, nem, én oké vagyok, és coming outolni akarok az egész család előtt. Én arra kértem, ezzel még várjunk. Nálam is egy hosszabb folyamat volt ezt feldolgozni.
Én szerintem elég elfogadó vagyok, de korábban is szorongva figyeltem ezt a témát, mert láttam, hogy az LMBT+-embereket nagyon durván megbélyegzik, és ez elemeiben erősen emlékeztetett arra, amin én szocializálódtam a 90-es években a Slota-féle magyargyűlölet idején. Rémülten láttam a hasonlóságokat. Személyes szinten elfogadni ezt egy dolog, viszont aztán azon kezdtem gondolkodni, most akkor mit kezdjek ezzel. Beszéljek róla, vagy ez magánügy? Belegondoltam a gyakorlati vetületeibe, hogy ő most akkor már soha nem mehet el egy bálba, ahol a szerelmével táncolhatna? Ilyesmiken gondolkoztam.
András, számodra nehéz volt ezt a szüleid elé tárni? Hogyan fogadtad az ő reakciójukat?
VA: Erről mindig könnyebb ismeretlen embereknek beszélni. Amikor egyetemre mentem, nem volt problémám azzal, hogy a diákoknak elmondjam. Szülőknek, nagyszülőknek elmondani kifejezetten nehéz. Emlékszem, hogy a torkomon akadt a szó, és meg kellett erőltetnem magam, hogy kimondjam.
Orsi, a Facebook-posztban, amiről még fogunk beszélni, azt is írtad, hogy próbáltad lebeszélni Andrást arról, hogy az egész család előtt coming outoljon. Tartottál a reakcióktól?
VO: Talán inkább csak el akartam egy picit odázni. Úgy gondoltam, majd ha aktuális lesz, ha lesz egy párja, akit be akarna mutatni a családnak. Féltem egy picit, mert akármennyire nyitott és elfogadó a szülő, bekapcsol az aggódás.
Megtörtént végül az egész család előtti coming out?
VA: Fokozatosan, nem egy nagy volt, hanem sok kicsi. Most ezzel a Facebook-poszttal befejeztem ezt a hosszadalmas folyamatot.
Voltak tehát olyan családtagok, akik ebből a Facebook-posztból tudták meg?
VO: Nagyon távoliak igen. Számomra a mindennapokban is dilemma, mikor említsem meg ezt a dolgot. Annak idején a fiamtól kérdeztem is, most én akkor erről beszéljek, vagy inkább ne?
VA: Én pedig mondtam, hogy igen, használd fegyverként.
VO: Ezt viszont én így nem akartam. Voltak néha beszélgetések, ahol előjöttek ugyanazok a mondatok, amiket az ember magyarként is végighallgatott. Ugyanaz a mintázat: nincs bajom a magyarokkal, de… Nincs bajom a melegekkel, de minek kell magukat mutogatni. Vannak intelligensebb és durvább, megalázóbb verziók. Néha gondolkodtam, hogy akkor most bedobom a bombát, hogy a nagyfiam meleg…
És ezt nem próbáltad ki?
VO: De, kipróbáltam. És működött. Ha ismerősről van szó, mindenkinél bekapcsol az empátia. Azért vállaltuk ezt a nyilvánosságot is, mert szerintünk az segít, ha az emberek rájönnek, ezek nem valami fiktív deviánsok, hanem a szomszéd, az egyetemista osztálytársad, az unokád vagy az unokaöcséd, az unokatesód.
Sokan azt mondják, egy ideológia ellen harcolnak. András, te hogy látod ezt?
VA: Igen, sokan így gondolják, akik nem ismernek. Nekem a spanyolországi féléves tartózkodásom volt a pozitív példa. A spanyol egy nagyon családcentrikus társadalom, három-négy generáció él egy fedél alatt, és egy erősen keresztény, hagyománytisztelő ország is. Ennek ellenére akárhányszor szóba jött a melegek témája, a spanyolok erre úgy reagáltak, hogy a nagybácsija, az unokája, az ismerőse meleg, volt az esküvőjükön… Az ottani emberek már képesek felvállalni, és azáltal, hogy beszélnek erről, a körülöttük lévő emberek is el tudják fogadni. Málagában láttam életemben először olyat, hogy két férfi kézen fogva járkál, és a szeme se rebben senkinek.
Ez felszabadító érzés volt számodra?
VA: Igen. Hogy ilyen létezik. Érdekes módon ilyet Amerikában sem láttam, de Spanyolországban ez teljesen természetes.
Te össze tudod hasonlítani a magyar, a szlovák és a cseh közeget azon a téren, hogyan viszonyulnak a melegekhez. Milyen különbségeket tapasztaltál?
VA: A magyar közegről annyira nem tudok nyilatkozni. Magyarországon nem mernék kézen fogva sétálni a barátommal. Azt nem gondolom, hogy a magyarok kevésbé elfogadóak lennének, mint a szlovákok, kb. ugyanazon a szinten vannak, viszont a szlovákok szerintem egy fokkal konfliktuskerülőbbek, mint a magyarok. A csehek egy lépéssel előbbre vannak, mint a szlovákok, náluk mindig elfogadással találkoztam.
Ma már nagyon bátran beszélsz erről a témáról. A múlt heti pozsonyi támadás milyen hatással volt rád?
VA: Amikor csütörtökön megtudtam, pontosan mi történt, mondtam, hogy jó, akkor megyünk a megemlékezésre. Kimentünk pénteken a helyszínre, és akkor esett le, hogy uramisten, ez szörnyű. Ott álltunk, és odajött valaki, talán hozzátartozó lehetett, és keserves sírásra fakadt és szitkozódni kezdett, amire mindenki elkezdett sírni körülötte, mi is sírtunk. Addig nem is tudatosítottam, mi történt, de az szörnyű volt, senkinek nem kívánom.
Jártál azelőtt a Tepláreňben?
VA: Nem. Én Pride-ra sem jártam, melegbárokba sem. Voltak gátlásaim, hogy ezt nem. Mostantól már fogok.
A biztonságérzeteden nem támadt repedés?
VA: Úgy érzem, a szüleim és a nagyszüleim két fokkal jobban aggódnak, mint én. Én valamennyire tisztában vagyok azzal, hogy az ilyen létezik. Ha este kimegyek egy karaokebárba vagy egy klubba, találkoztam már olyannal, hogy megfenyegettek. Mindig van nálam borsspray.
Tehát tudatosan készülsz az ilyesmire?
Igen.
Volt már olyan, hogy valaki kiállt melletted ilyenkor?
VA: Volt. Egyszer megfenyegettek, hogy megvernek, de az egy ittas ember volt, aki körül voltak, akik visszatartották, körülöttem pedig volt egy baráti kör, akik megvédtek.
A politikusok reakcióit követted a szerdai támadás után?
VA: Igen.
És hogy láttad őket?
VA: Nem csalódtam, hasonló reakciókat vártam. Akitől elvártam, hogy jól szólaljon meg, az megtette, akitől nem vártam semmi jót, az is teljesítette az elvárásaimat. Fogadtunk anyámmal, hogy segít-e a melegek ügyének ez az eset a regisztrált partnerség terén. Anyukám arra fogadott, hogy igen, én arra, hogy nem. Egyelőre nekem lett igazam.
Volt olyan reakció, amelyik meglepett, vagy amelyik különösen jólesett?
VA: Semlegesen állok hozzá. Akik azelőtt támadtak, ők csak alibista módon annyit mondanak, hogy el kell ítélni az erőszakot. Ki sem hajlandók mondani a melegek és LMBT+ szavakat. Egyedül a miniszterelnök nyilatkozata lepett meg. Először azt mondta, nem kellene senkit bántani az életstílusa miatt. Utána pedig bocsánatot kért és kijavította a szavait. Ez nagyon szép gesztus volt, ha ilyen szép tettek is járulnának hozzá, az még jobb lenne.
Nemrég be akarták tiltatni a szivárványos zászlók középületeken való kihelyezését. Azt hogyan fogadtad?
VA: Engem ez a téma kifejezetten érzékenyen érint. Itt kapcsolatba került a magyar és az LMBT+-téma. Érzékenyen érintett, hogy egy csomó ismerősöm és régi barátom elkezdte posztolgatni, hogy ez milyen jó, pedig valójában ez egy nem létező probléma, összesen kétszer raktak ki szivárványos zászlót valamilyen épületre. Én párhuzamot vonok eközött és aközött, amikor betiltották a magyar zászlókat a meccseken. Szerintem az is helytelen volt, és azt kéne kijavítani, nem inkább úgy hozzáállni, hogy ha nekünk rossz, másoknak is rossz legyen.
Figyeled tehát a szlovákiai magyar politika viselkedését is ezen a téren?
Igen, és kifejezetten aggasztó.
Az még nem fordult meg a fejedben, hogy elköltözz egy olyan országba, ahol elfogadóbbak a melegekkel?
VA: De igen, állandóan ez forog a fejemben. Egyrészt mondják az ismerőseim, hogy jó lenne, ha maradnék, mert kevés az orvos. Másrészt nem szeretnék úgy járni, mint amikor Magyarországon átment az úgynevezett pedofiltörvény, másnap két orvost megvertek. (2021 júniusában két meleg orvost Pécsen brutálisan megvertek a nyílt utcán, egyikük eszméletét vesztette – a szerk. megj.) Ha nem fog változni a helyzet, én valószínűleg nem leszek itt orvos.
A magyarországi törvény elfogadása kapcsán kialakult társadalmi hangulathoz mit szóltatok?
VO: Én a munkám során pszichológiai jelenségekkel, többek között a kognitív torzításokkal foglalkozom. Az emberi agy szereti a gyors döntéshozást. Nem foglalkozik a részletekkel, hanem szeret gyorsan ítélkezni bárki fölött: szimpatikus–ellenszenves, liberális–konzervatív, természetes–természetellenes. A tudomány ma már tisztán látja, hogy ez az agyi funkció sokszor hasznos, viszont rengeteg hibás döntést is eredményez.
Nekünk, polgároknak kellene erre odafigyelnünk, és nem szabadna hagynunk, hogy a cinikus politikusok ezt kihasználják. Emellett az egyszerűsítő megközelítés mellett az agyunk jobban figyel a veszélyre, mint a pozitív eseményekre, ami evolúciósan lehet, hogy előny volt, de most már nem biztos, hogy az. Ezért használják olyan gyakran a politikában az ellenségkép és művi veszélyérzet kialakítását.
A munkám során a cégekben is gyakran találkozom azzal a jelenséggel, hogy bizalmatlanság és konfliktus alakul ki az egyes részlegek között, főleg ha nincs napi személyes kapcsolat. Az emberek ugyanis gyorsan azonosulnak egy csoporttal, és a másik csoport tagjaival szemben kialakul egy mi és ők dinamika. Erre van egy jó gyakorlati megoldás. Ha csak egy alkalommal húsz percig meghallgatom azt, akiről nem vagyok jó véleménnyel, hagyom, hogy elmondja, mivel küszködik, mi a gondja, az segít feloldani a konfliktust.
Azt gondolom, ugyanez társadalmi szinten is segít, de ezt nekünk, civileknek kell elkezdenünk azzal, hogy odafigyelünk egymásra, meghallgatjuk egymást, vigyázunk a túl gyors ítéletekkel, utánaolvasunk a tényeknek.
Orsi, amikor te megtudtad, hogy a pozsonyi támadás az LMBT+-emberek ellen irányult, hogy fogadtad ezt a hírt?
VO: Újra előjött bennem az a párhuzam, amikor a magyarokat támadták. Amikor erősen jelen volt ez a téma a politikában, gyakrabban történtek fizikai vagy verbális atrocitások. Az események a mindennapokban követték a közbeszédet. Ezért szerintem teljesen előrelátható volt, hogy valami történni fog.
A megemlékező demonstráción megszületett az a bizonyos Facebook-poszt. Ez kinek volt az ötlete?
VA: Anyukám ötlete volt. Azt akartuk, hogy lássanak valakit, aki magyar és meleg. Azt akartuk, hogy személyes legyen, hogy mi ezt így éljük meg.
VO: Tudtuk, hogy a személyes vallomás az, ami segíthet. Az okoskodást senki nem szereti, de az LMBT+-embereknek fontos, hogy kapjanak a magyaroktól is támogatást. Azt gondoltam volna, ha valaki kisebbségi magyar, akkor eleve empatikusabb a más kisebbségekkel szemben. Ezzel szemben azt tapasztalom, hogy a kisebbségiek mintha még kevésbé lennének elfogadóak. Nekem az volt a célom, hogy a pozitív irányba befolyásoljuk a témát.
Nem tartottatok a negatív reakcióktól?
VA: Nem gondoltam, hogy ennyi reakció érkezik. Nagyon pozitívak voltak a reakciók. Feltételeztem, hogy lesznek a poszt alatt kulturálatlan kommentek, de ez nem zavart. Az kellemesen meglepett, hogy milyen pozitívan reagáltak mind a magyarok, mind a szlovákok.
VO: Olyanoktól is kaptunk üzenetet, akikről nem tudtuk, hogy őket is érinti a téma. Ennek örültünk, mert pont az volt a célunk, hogy ez ne legyen tabu, hogy lehessen erről normálisan beszélni.
VA: Rájöttünk, hogy ott is van szövetségesünk, ahol nem is vártuk.
VO: Meglepően felemelő volt, pedig néha kételkedtem, hogy ez bátorság-e, vagy elment az eszem, hogy ilyet csinálok.
Attól nem féltél, hogy ezzel veszélybe sodorhatod a fiadat?
VO: Nem mondom, hogy nem mérlegeltem, de én inkább hosszú távon gondolkodom. Eddig a hallgatás nem segített, akkor jött a fizikai erőszak és a gyűlölethullám. Abból lett a fizikai veszély, hogy tabu volt a téma. A fiam azt mondta, ha ő nem tudja ezt felvállalni ebben a kicsi, megértő buborékban, akkor ki tudná. Arra gondoltam, ezzel egy picit hozzátehetünk ahhoz, hogy ez a téma ne legyen tabu, és ezzel növelhetjük a biztonságot.
András, említetted, hogy nem vártad, hogy jogi szinten változna valami. Nem most lenne itt az alkalom, hogy konkrét lépéseket tegyenek a politikusok?
VA: Határozottan itt az ideje. Meg is volt a lehetőség, amivel nem éltek. Én jelenleg nem látok reményt arra, hogy valami változni fog. Vannak személyiségek a politikában, akik segítik az ügyünket, de a legközelebbi választásokig szerintem semmi nem fog változni. A parlament egy üzenetet küldött, hogy bár a múlt héten lelőttek két embert, azóta pedig már volt egy verekedés a Kolkovňában is (a Kolkovňa nevű pozsonyi vendéglőben megtámadtak két férfit, akik megcsókolták egymást, és a személyzet elküldte a megtámadott vendégeket – a szerk. megj.), de minden jól van úgy, ahogy van.
Fontos lenne számodra, hogy a szlovákiai magyar politikusok is kiálljanak az LMBT+-emberek mellett?
VA: Határozottan. Szerintem egy kisebbségi politikusnak kutya kötelessége a más kisebbségek érdekeit is védeni. Szörnyű álszentség kisebbségként jogokat követelni, és ezeket másoktól megtagadni.
Milyen gyakorlati hátránnyal jár a számodra, hogy dupla kisebbségben élsz?
VA: Magyarként is és melegként is találkoztam már kellemetlen kommentárokkal, és mindkét dolog miatt próbáltak már megverni, de egyszer sem sikerült. Brünnben viszont egy nagyon elfogadó közegben élek, ahol ezzel nincs problémám.
Ami a múlt héten történt, annak nem lehet olyan hatása, hogy az emberek elfogadóbbak lesznek?
VA: De. Azt várom el ettől az esettől, hogy az emberek jobban odafigyeljenek. Ne reagáljanak pozitívan arra, ha valaki gyűlöletet kelt egy kisebbség ellen. Ne legyen menő gyűlölni egy másik kisebbséget.
Számodra fontos lenne, hogy többen, akár ismert emberek is felvállalják az identitásukat?
VA: Igen. Amit például Spanyolországban láttam, az pozitív, és szerintem segítene. Másrészt nem várhatom el senkitől, hogy felvállalja. Én egy nagyon elfogadó közegből származom, és valószínűleg életemben soha nem leszek annyira kiszolgáltatott, mint a kisebbség többi tagja. Én ezt a kockázatot vállalom, de másoktól nem tudom elvárni ugyanezt.
Orsi, te többször is utaltál a mečiari-slotai évek magyarellenes gyűlölethullámára. Ez később elcsitult, és más témák kerültek előtérbe. A jelenlegi gyűlölethullám is elcsitulhat hasonló módon?
VO: Én bízom abban, hogy LMBT+-emberek elfogadása egy megállíthatatlan folyamat. Onnan indultunk, hogy a világon fokozatosan dekriminalizálták a homoszexualitást, és egyre több helyen fogadják el az egyenjogúsító jogszabályokat. A művészeten, a filmeken keresztül dőlnek le a tabuk. Szerintem a folyamat hasonló, mint a nők jogainál. Mielőtt a nők megkapták a választójogot, abban a témában is olyan hiedelmek éltek, amik ma teljesen abszurdnak tűnnek. De abban is évtizedes különbségek voltak az országok között.
Csehszlovákia akkor élen járt, és szomorú látni, hogy most az LMBT+-témában a sereghajtók között vagyunk. Csak tőlünk függ, milyen politikai képviseletet választunk, és még mennyi embernek fogunk ezzel sok-sok fájdalmat okozni. Mi, magyarok generációs traumával küzdünk. A mindennapi, családi, baráti beszélgetéseken dől el, hogyan kezeljük ezt a témát, nyitottan-e vagy kirekesztően, és hogy még mennyi traumát vagy tragédiát okozunk.
András, mit tanácsolnál azoknak, akik kevésbé bátran állnak hozzá ehhez a kérdéshez? Te honnan merítesz bátorságot, hogy ilyen nyíltan beszélj?
VA: Az egyik kedvenc szerzőm Richard Dawkins genetikus, oxfordi professzor. Neki van egy elmélete a 80-as évekből, amit memetikának nevezett – ez még az internetes mémek előtt volt. Eszerint a mém egy olyan információdarab, amely bejut az ember elméjébe. A mémek egymást támogatják, megtelepszenek az ember fejében és együttesen alakítják az ember véleményét. Vannak olyanok, amelyek nem szeretik egymást és nem kompatibilisek.
Ha van egy meggyőződés valaki fejében, hogy ez az egész egy ideológia és természetellenes, és zárt ajtók mögött kellene csinálni, és erre jön egy impulzus a melegházasságról, akkor ezt nem tudja befogadni. Ha viszont van egy ismerőse, akiről a fejében egy olyan mém van, hogy megbízik benne és tiszteli, és kiderül erről az emberről, hogy meleg, és ez nem olyan rossz dolog, ez a mém megtelepedhet a fejében. Az a célom ezzel a nyílt szerepléssel, hogy kiküldjem ezeket a mémeket az éterbe, hátha hatással lesz az előítéletekre.
Orsi, te a Cseregyerek program szervezője is vagy, ahol szintén személyes kapcsolatokon keresztül próbáljátok rombolni a szlovákok és magyarok közötti sztereotípiákat.
VO: Igen, az előítéleteket a legjobban a saját személyes tapasztalatokon keresztül lehet rombolni. Rájöttem, hogy nagyon univerzális emberi tapasztalat, hogy az ember kisebbségben érzi magát. Legyen valaki szingli, gyermektelen, nagycsaládos, gyakorló katolikus vagy bármi más. Mindenki fel tud hozni valamit, amiben úgy érzi, hogy lekezelik. Mindannyiunknak belül kellene dolgoznunk azon, hogy ne okozzunk így másoknak fájdalmat.
Anyaként mit üzennél azoknak, akik nehezebben tudnak megbirkózni azzal, hogy a gyerekük nem heteroszexuális?
VO: Azt, hogy az új generáció már teljesen másként látja ezt a témát. A szüleink és a mi generációnkban még erősebb a beidegződés, hogy erről inkább ne beszéljünk. Mind a három gyerekemen látom, hogy erről teljesen nyíltan tudnak beszélni, és azt mondják, hogy ez tulajdonképpen nem ügy. András inspirál azzal, hogy ezt nyíltan fel tudja vállalni.
András, tényleg előrelépést hozhat az elfogadás terén egy generációs váltás?
VA: Igen, az újabb generációnál ez sokkal kevésbé tabu. És az újabb generáció képes hatni az előtte valókra is.
