Azt akarjuk, hogy normálisan lehessen beszélni arról, hogy valaki meleg (kettős interjú)
Egy kisebbségi politikusnak kutya kötelessége a más kisebbségek érdekeit is védeni, mondja Végh András, aki a pozsonyi merénylet után a széles nyilvánosság előtt is felvállalta, hogy meleg.
Fizess elő a Napunkra, és nemcsak ezt a cikket olvashatod végig, hanem további cikkeink ezreiből válogathatsz!
Végh András a múlt heti pozsonyi merénylet után coming outolt ország-világ előtt – édesanyja társaságában, a Facebookon.
„Aki ezt a posztot olvasod, ha az LGBT közösségre gondolsz ezentúl, képzeld el például ezt az orvostanhallgatót, aki azért tanul, hogy talán segíthessen rajtad egyszer, életed legszörnyűbb napján” – állt abban a személyes hangvételű posztban, amelyet Végh Orsolya (aki a szlovákok és a magyarok közötti előítéletek lebontásáért küzdő Cseregyerek nevű program szervezőjeként is ismert) osztott meg a pozsonyi merénylet után, s amelyben bocsánatot kért fiától, amiért korábban nem állt ki mellette határozottabban.
A Napunk e nyilvános kiállás apropóján készített kettős interjút Andrással és Orsolyával, amelyben egyebek mellett szóba kerül,
- a szülők vagy idegenek előtt nehezebb-e felvállalni, hogy valaki meleg,
- miben hasonlít a melegek elleni gyűlölet a magyarok elleni gyűlölethez,
- elfogadóbbak-e az LMBT+-emberekkel szemben a szlovákiai magyarok,
- mit tehet az a szülő, aki nehezen birkózik meg vele, hogy a gyereke nem heteroszexuális.
Kérlek, mondjatok pár szót magatokról.
VA: Végh András vagyok, negyedéves medikus Brünnben. Pozsonyból származom, a Duna utcán tanultam, és Pozsonypüspökiben élek. Öt nyelven beszélek. És meleg vagyok.
VO: Én is Pozsonyban születtem, és itt élek egész életemben. Három fiam van, András a legidősebb. Eredetileg közgazdász vagyok, de trénerként dolgozom, és cégeknek segítek jó cégkultúrát és pszichológiailag biztonságos környezetet kialakítani. Vezetői képzéseket tartok ebben a témában.
András, te ma már nyíltan beszélsz arról, hogy meleg vagy. Mikor ébredtél rá erre?
VA: Ez a felismerés egy meglehetősen hosszadalmas folyamat. Legalábbis az én esetemben az volt. Nem is azzal kezdődött, hogy én éreztem valamit, hanem a környezetem kezdte… vagyis elkezdtek buzizni. Ez 12–13 éves koromban kezdődött, és én is akkor kezdtem el gondolkodni, hogy akkor most igen vagy nem. Mivel a környezetem egyre inkább arrafelé tolt, én ellenálltam, és sokáig tagadtam magamban. 17 éves koromban, amikor hazajöttem egy spanyolországi cserediákprogramról, vallottam be magamnak, és először anyukámnak mondtam el.
Először tehát negatív impulzusok által találkoztál ezzel az egésszel.
VA: Határozottan igen. Az alapiskolában volt egy másik fiú is, akit így gúnyoltak.
Mennyire volt nehéz ezt magadban elfogadni?
VA: Nagyon. Nálam ez egy hosszú út volt, sokáig azt mondogattam magamnak, hogy biszexuális vagyok. Amikor ezt bevallottam magamnak, akkor azt is megfogadtam, én sosem leszek olyan „nagyon meleg”, olyan sztereotipikus.
Ezek az első impulzusok, amelyek a környezeted részéről értek, mennyire voltak traumatikusak számodra?
VA: Van pár olyan emlékem, amelyekről akkor nem is tudatosítottam, milyen nagy hatással voltak rám. 15–16 éves koromban voltam egy nyári táborban, és akkor már ment ez a címkézés dolog. Egyszer elaludtam a buszban, és az egyik osztálytársam hozzám hajolt, és hátulról lefényképeztek bennünket. Úgy nézett ki a képen, mintha csókolóznék vele, és ez a kép terjedni kezdett. Amikor rám írt az egyik közeli barátom, akihez szintén eljutott a kép, akkor nagyon kiborultam, hogy ezt így rám fogták.
Ez kirekesztéssel is járt az osztálytársak körében?
VA: Nem mondanám. Eleve olyanokkal barátkoztam, akiknek ezzel nem volt problémájuk. Előfordultak „mikroagressziók”, de kirekesztve nem éreztem magam.
Édesanyád volt akkor az első, akivel ezt nyíltan közölted?
VA: Igen.
Orsi, te hogy fogadtad, amikor András előállt a dologgal? Készültél erre?
VO: Nem. Nem mondom, hogy nem fordult meg a fejemben, de meglepődtem és nagyon aggódtam érte. Nekem egy olyan kép élt a fejemben, hogy a melegeket a megbélyegzéssel traumatizálják. Az első gondolatom az volt, hogy ez depressziót és öngyilkossági hajlamot is hozhat. Azzal reagáltam, hogy menjünk pszichológushoz, támogatásra van szükséged, tehát szokásom szerint túlaggódtam. Erre a fiam azt mondta, nem, én oké vagyok, és coming outolni akarok az egész család előtt. Én arra kértem, ezzel még várjunk. Nálam is egy hosszabb folyamat volt ezt feldolgozni.
Én szerintem elég elfogadó vagyok, de korábban is szorongva figyeltem ezt a témát, mert láttam, hogy az LMBT+-embereket nagyon durván megbélyegzik, és ez elemeiben erősen emlékeztetett arra, amin én szocializálódtam a 90-es években a Slota-féle magyargyűlölet idején. Rémülten láttam a hasonlóságokat. Személyes szinten elfogadni ezt egy dolog, viszont aztán azon kezdtem gondolkodni, most akkor mit kezdjek ezzel. Beszéljek róla, vagy ez magánügy? Belegondoltam a gyakorlati vetületeibe, hogy ő most akkor már soha nem mehet el egy bálba, ahol a szerelmével táncolhatna? Ilyesmiken gondolkoztam.
András, számodra nehéz volt ezt a szüleid elé tárni? Hogyan fogadtad az ő reakciójukat?
VA: Erről mindig könnyebb ismeretlen embereknek beszélni. Amikor egyetemre mentem, nem volt problémám azzal, hogy a diákoknak elmondjam. Szülőknek, nagyszülőknek elmondani kifejezetten nehéz. Emlékszem, hogy a torkomon akadt a szó, és meg kellett erőltetnem magam, hogy kimondjam.
Orsi, a Facebook-posztban, amiről még fogunk beszélni, azt is írtad, hogy próbáltad lebeszélni Andrást arról, hogy az egész család előtt coming outoljon. Tartottál a reakcióktól?
VO: Talán inkább csak el akartam egy picit odázni. Úgy gondoltam, majd ha aktuális lesz, ha lesz egy párja, akit be akarna mutatni a családnak. Féltem egy picit, mert akármennyire nyitott és elfogadó a szülő, bekapcsol az aggódás.
Megtörtént végül az egész család előtti coming out?
VA: Fokozatosan, nem egy nagy volt, hanem sok kicsi. Most ezzel a Facebook-poszttal befejeztem ezt a hosszadalmas folyamatot.
Voltak tehát olyan családtagok, akik ebből a Facebook-posztból tudták meg?
VO: Nagyon távoliak igen. Számomra a mindennapokban is dilemma, mikor említsem meg ezt a dolgot. Annak idején a fiamtól kérdeztem is, most én akkor erről beszéljek, vagy inkább ne?
VA: Én pedig mondtam, hogy igen, használd fegyverként.
VO: Ezt viszont én így nem akartam. Voltak néha beszélgetések, ahol előjöttek ugyanazok a mondatok, amiket az ember magyarként is végighallgatott. Ugyanaz a mintázat: nincs bajom a magyarokkal, de… Nincs bajom a melegekkel, de minek kell magukat mutogatni. Vannak intelligensebb és durvább, megalázóbb verziók. Néha gondolkodtam, hogy akkor most bedobom a bombát, hogy a nagyfiam meleg…
És ezt nem próbáltad ki?
VO: De, kipróbáltam. És működött. Ha ismerősről van szó, mindenkinél bekapcsol az empátia. Azért vállaltuk ezt a nyilvánosságot is, mert szerintünk az segít, ha az emberek rájönnek, ezek nem valami fiktív deviánsok, hanem a szomszéd, az egyetemista osztálytársad, az unokád vagy az unokaöcséd, az unokatesód.
Sokan azt mondják, egy ideológia ellen harcolnak. András, te hogy látod ezt?
VA: Igen, sokan így gondolják, akik nem ismernek. Nekem a spanyolországi féléves tartózkodásom volt a pozitív példa. A spanyol egy nagyon családcentrikus társadalom, három-négy generáció él egy fedél alatt, és egy erősen keresztény, hagyománytisztelő ország is. Ennek ellenére akárhányszor szóba jött a melegek témája, a spanyolok erre úgy reagáltak, hogy a nagybácsija, az unokája, az ismerőse meleg, volt az esküvőjükön… Az ottani emberek már képesek felvállalni, és azáltal, hogy beszélnek erről, a körülöttük lévő emberek is el tudják fogadni. Málagában láttam életemben először olyat, hogy két férfi kézen fogva járkál, és a szeme se rebben senkinek.
Ez felszabadító érzés volt számodra?
VA: Igen. Hogy ilyen létezik. Érdekes módon ilyet Amerikában sem láttam, de Spanyolországban ez teljesen természetes.
Te össze tudod hasonlítani a magyar, a szlovák és a cseh közeget azon a téren, hogyan viszonyulnak a melegekhez. Milyen különbségeket tapasztaltál?
VA: A magyar közegről annyira nem tudok nyilatkozni. Magyarországon nem mernék kézen fogva sétálni a barátommal. Azt nem gondolom, hogy a magyarok
