Egy terrorcselekmény anatómiája: új típusú szélsőjobboldalisággal állunk szemben
Tájainkon egyelőre kevéssé ismert típusú szélsőjobboldaliság az, amit a pozsonyi lövöldöző képviselt – nemcsak tartalma és célpontjai miatt, hanem azért is, mert radikalizációjának módja teljesen eltért az eddigi mintáktól. Ennek eredményeképp pedig megismertette Szlovákiát a szélsőjobboldali terrorizmus fogalmával.
Lájkold, kövesd a Napunk.sk-t a közösségi médiában is, ahol extra tartalmakkal is jelentkezünk! Csatlakozz hozzánk a Facebookon, az Instagramon és a YouTube-on!
A lövöldözőnek és a tettéhez vezető útnak több olyan eleme is van, mely eddig nem vagy csak nagyon ritkán volt jellemző a közép-európai szélsőjobboldali radikálisokra. Az egyik legfontosabb ilyen elem az, hogy Juraj K. digitális magányban, az interneten radikalizálódott.
Az ügy feltárása még zajlik, így pontos információkkal nem rendelkezünk a pozsonyi lövöldöző előéletével kapcsolatban. 65 oldalas manifesztójában azonban viszonylag részletesen taglalja radikalizációja körülményeit. Míg be nem bizonyosodnak, addig érdemes fenntartásokkal kezelni ezeket az információkat, de ha igaznak bizonyulnak, akkor Juraj K.
- nem volt tagja egyetlen hazai szélsőséges mozgalomnak sem,
- nem vett részt paramilitáris csoportok tevékenységében, kiképzésein,
- kizárólag a világhálón fogyasztott és készített ilyen tartalmakat,
- és nem is a hazai, specifikus ideológiai vonalakat követte, a globális szélsőjobboldalra jellemző mintákat épített be a világképébe.
Mikor a kiáltványokról beszélünk, fontos megjegyezni: az elkövetők azt akarják, úgy lássuk őket, ahogy ebben magukat megfogalmazzák – mondja a Napunknak Patrik Hermansson, a HOPE not hate nevű brit érdekvédő csoport szélsőségesség-kutatója, aki szerint ez nem jelenti azt, hogy az így alkotott kép teljesen megfelel az igazságnak. Az ilyen manifesztó búcsúlevél, miközben a fő célja, hogy úgy tűnjön: minden, amit az elkövető tesz, racionális és elkerülhetetlen. A tettes „sajátjai” előtt is jó fényben akar feltűnni, és azt akarja, hogy emlékezzenek rá.
A kiáltványból ezért nem idézünk, csak azokat a részeket taglaljuk, melyek vizsgálata a helyzet megértéséhez elkerülhetetlenül fontos, és mellyel a szélsőségességkutatóknak jelenség szintjén kell foglalkozniuk.
A nyúlüreg
Juraj K., a 19 éves pozsonyi lövöldöző intelligens, de nehezen kezelhető, magányos fiatal volt, akitől távol tartották magukat az osztálytársai – derült ki azokból a nyilatkozatokból, melyeket közvetlen környezete adott a sajtónak a gyilkosságok után. S ez derül ki a fiú 65 oldalas kiáltványából is, melyet a gyilkosságok estéjén tett közzé a Twitteren.
A kiáltványban azt írja magáról: meglehetősen sok időt töltött az interneten, hasonlóan a Z-generációs fiatalok többségéhez. Szocializációja alapjait azonban láthatóan nem a Szlovákiában legnépszerűbb közösségi oldalak és videójátékos közösségek jelentették: élénk politikai érdeklődése és jó nyelvtudása viszonylag gyorsan az olyan külföldi, anonim közösségekhez vezették, mint a 4chan, később pedig az 8chan, amely a legnagyobb hatással volt rá.
Mi a 4chan és az 8chan?
A közösségi média előtt is eszmét cseréltek az emberek az interneten, csak ezt nem a Facebook-falukon tették, hanem fórumokon – a magyar internetes közegben például az Index fórumai voltak kifejezetten népszerűek, de a szlovákiai magyar térben is voltak hasonló oldalak.
A közösségi média megjelenése visszafogta ugyan, ám eltüntetni nem tudta ezeket, megmaradtak a Facebook és a többiek árnyékában. Ilyen közösségi helyek az interneten az imageboardok (képtáblák), melyek olyanok, mint a fórumok, csak jóval többet operálnak képekkel, mint szöveges tartalommal.
Ilyen imageboard „az internet pöcegödrének” nevezett 4chan, és a később létrejövő 8chan is. Mindkét platformnak széles látogatói bázisa van, milliók kattintanak rájuk világszerte, bár Közép-Európában nem számítanak népszerűnek. A 4chan több közösségnek is az otthona, a tartalom sokszínű, ám rengeteg extrém tartalom is helyet kap az oldalon, és a site több nagy botrány kiindulópontja és részese volt.
Az 8chan (az eredeti oldalt lekapcsolták, ám újraéledt és jelenleg 8kun néven fut) ennél is keményebb hely – azok a felhasználók hozták létre, akiknek még a 4chan szabályozása is sok volt. Az oldalt nem listázza a Google, nem véletlenül, jóval lazább szabályozása miatt sokkal gyakoribb rajta az extrém, erőszakos vagy illegális tartalom. Ez az oldal jóval kevésbé sokszínű, mint a 4chan, a fehér felsőbbrendűség, a neonácizmus, az alt-right és az antiszemitizmus rajongóinak gyűjtőhelye, és itt szökkent szárba a QAnon-mozgalom is.
Az 8channél erőszakosabb site is létezik, a 16chan – az illegális tartalommal feltöltött oldal azonban csak a dark weben elérhető.
Ezen imageboardok „előnye”, hogy nem követelnek regisztrációt a felhasználóktól, így azok névtelenek maradnak. Emellett pedig a tartalom sem szűrt, így a lehető legkülönfélébb felhasználókat vonzzák ezek a platformok – vannak, akik specifikus tartalmat keresnek, vannak, akik a „szólásszabadságot” és a regulációmentességet élvezik, és vannak, akik olyan tartalmakért érkeznek, melyeket a mainstream oldalakon nem kaphatnak meg.
Ezeknek a tartalmaknak természetesen gyártóik is vannak: ők az úgynevezett „shitposterek”, akiknek fő célja a provokáció, egyes csoportok felbosszantása – és ez nagyon könnyen megy át kifejezetten extrém tartalmak gyártásába. A veszély abban rejlik, hogy a shitposterek iróniába, viccbe burkolják a legdurvább üzeneteket is, és a mémkultúra részévé teszik. A mémek egyszerűek, viccesnek hatnak, gyorsan célba érnek és virálissá válhatnak, így sokan fogyaszthatják őket.
A mémelés gyakran még a legszélsőségesebb rasszista politikai üzenetből is könnyen fogyasztható terméket állít elő, mely lebontja a gátlásokat, és „természetessé”, elfogadhatóvá teszi őket. A felhasználók úgy jutnak nagyon extrém tartalomhoz, hogy nem kell magukat rosszul érezniük emiatt – hiszen ez csak egy vicc, és nehéz megállapítani, mennyire gondolta komolyan a posztoló. Ráadásul a mémek gyártói leginkább ezzel védekeznek, ha kérdőre vonják őket: a fekete humorra, a polkorrektség káros hatásaira hivatkoznak, és lerázzák magukról a felelősséget.
S bár a legszélsőségesebb mémek nem szivárognak át a mainstream térbe, a közepesen erősek már fel-felbukkannak a legnépszerűbb mémoldalakon is. Ezek ellen pedig nagyon nehéz fellépni épp azért, mert a határok az elfogadható fekete humor és az elfogadhatatlan tartalom között nagyon elmosódottak a mémkultúrában.
A radikalizáció
Juraj K. tehát ezeket az oldalakat látogatta – osztálytársai szerint sokszor a tanórákon is ezeket böngészte a mobilján – és itt szembesült a mémkultúrán keresztül terjedő, egyre erőszakosabb tartalmakkal. Manifesztója szerint 2019 meghatározó volt az életében: Brenton Tarrant, az új-zélandi lövöldöző ekkor követte el az 51 áldozatot követelő ámokfutását Christchurchben, kiáltványát pedig az 8chanen tette közzé.
Juraj K. állítólag ekkor találkozott először az 8channel, és Tarrant tette lenyűgözte, akkor elsősorban még az egész körítése: az, hogy az új-zélandi ámokfutó élőzte a Facebookon a lövöldözést, a fegyverek, amiket használt, és a belső nézetes, videójátékos perspektíva. Később azonban mélyebbre merült azokban az elképzelésekben is, melyeket Tarrant vallott: a Nagy Lecserélés, azaz a Great Replacement összeesküvés-elméletben.
Great Replacement
Ez az elmélet Renaud Camus francia nacionalista írótól származik, és pár év alatt „folklórrá” vált a globális szélsőjobboldalon. Az elmélet szerint a „globális elit” le akarja cserélni Európa fehér populációját nem európaiakra – ez az univerzális narratíva pedig folyamatosan mutálódott, változott és alakult.
Különböző változatai megjelentek az Egyesült Államokban, Nyugat-Európa több országában, Tarrant révén Ausztráliában és Új-Zélandon is – mindenhol a helyi specifikus viszonyokhoz idomulva. Az elmélet 2015-ben Közép-Európában is gyökeret vert, ám itt paradox módon a mainstream politika is adta alá a lovat a menekültválság idején. Különböző változataival operált Csehországban Tomio Okamura, Szlovákiában Robert Fico, Magyarországon pedig – a Soros-kampány vadhajtásaként – Orbán Viktor is.
Senki sem radikalizálódik egyik napról a másikra. Ez Juraj K. esetében is így volt, jegyzi meg Patrik Hermansson, aki szerint a pozsonyi lövöldöző sokáig volt kitéve szélsőséges tartalmaknak. Hasonlóan vélekedik Hunyadi Bulcsú, a Political Capital szélsőségesség-kutatója is, aki szerint a digitális magányt erősítő Covid-időszak is rátett a helyzetre egy lapáttal. Ennek elsősorban a fiatal korosztály van kitéve, és rengeteg körülmény játszik össze abban, hogy valaki ilyen tartalmakban merüljön el – rossz családi körülmények, tinédzserkori lázadás, bizonytalanság, szociális izoláció.
Abban a helyzetben pedig, mikor az ember egyre mélyebbre kerül a szélsőjobb szubkultúrában, nagy a veszélye, hogy radikalizálódik. Hunyadi Bulcsú figyelmeztet: a valóságérzékelés rendkívül könnyen torzulhat, ha az ember hosszú időn át azonos impulzusoknak van kitéve. Ilyesmi nem csak a terroristáknál tapasztalható: az oknyomozó újságírók között is voltak, akik ezeket a tartalmakat tanulmányozva egy idő után elkezdték igaznak hinni őket.
Ez a hatás olyan erős lehet, hogy a tartalmakat fogyasztó teljesen szembefordulhat korábbi önmagával, de akár neveltetéséből adódó normáival, családjával, barátaival is.
Szentek és mártírok a mémekben
A terrorizmus színház, írja Brian Jenkins a nemzetközi terrorizmusról szóló 1975-ös tanulmányában, és ez a definíció a modern szélsőjobboldali terrorizmus sajátja is. Az elkövetők mindent megtesznek azért, hogy minél jobban láttassák magukat és elképzeléseiket. Bizonyítani akarnak saját közegüknek, legyen az akár virtuális is – és ebben az iszlamista terroristák radikalizációs folyamata nem sokban különbözik a szélsőjobboldali radikalizációs folyamatoktól.
S ahogy az iszlamista terrornál, úgy a szélsőjobboldali terrornál is „szenteket” és „mártírokat” tisztelnek. Juraj K. a kiáltványában gyakran hivatkozott „szentként” Brenton Tarrantra – ez nem szó szerint értendő, sokkal inkább egy mém, mely a Tarrant körüli kultusz része. Hasonló kultusz övezi újonnan Anders Breiviket,
