Biztosan meg fogok szólalni, ha azt hallom valakitől, hogy buzi

A politikusok feszültségszítása, gyűlöletbeszéde és uszítása ellenére az utóbbi időben nem volt jellemző a melegek elleni támadás a fővárosban, legalábbis ez a tapasztalata annak a 42 éves kockázatkezelési menedzsernek, aki lassan két évtizede él Pozsonyban, akivel négy évig osztálytársak voltunk, és akivel rendszeresen eljárunk magyar rendezvényekre Pozsonyban.

Mihály Tamást és közvetlen környezetét, barátait, ismerőseit és az LMBT+-embereket végtelenül elszomorította az a tudat, hogy olyan mértékben gyűlölheti valaki az embertársát, hogy kivégezze mássága miatt. Úgy véli, ez a tragédia még inkább össze fogja kovácsolni az LMBT+-embereket.

Ugyanakkor ha többen felvállalnák az identitásukat, lassan-lassan felfognák az emberek, hogy a melegek nem „betegek”, nem kell csodaszerrel kezelni őket, pusztán csak elfogadni, hogy valamiben mások.

Beszélgetésünkből kiderül, hogy:

• vannak olyanok, akik nem tudják elfogadni önmagukat, a másságukat és ezért gyógyszereken élnek,
• a gyilkosság valószínűleg visszaveti a másság felvállalását és nagy kérdés, hogyan képesek feldolgozni ezt a tragédiát az önmagukkal vívódó tinédzserek,
• a bejegyzett élettársi kapcsolat jóváhagyása azért lenne fontos az LMBT+-emberek számára, mert ezzel az állam hivatalosan elismerné a létezésüket.

Hogyan jutott el hozzád a szerda esti kettős gyilkosság híre?

Egy ismerősömmel, egy meleg sráccal moziban voltunk szerda este. Őt már a film alatt keresték a barátai, tudni akarták, jól van-e. Mikor hazafelé autóztunk mondta, hogy lelőttek két embert a Tepláreň előtt. Amíg együtt voltunk nem kapott olyan üzenetet, hogy ez kifejezetten szexuális orientáció miatt elkövetett merénylet lenne. Otthon már nem olvastam híreket, csak csütörtökön reggel, amikor a munkahelyemre tartottam, akkor olvastam részleteket a támadásról.

Mi volt az első reakciód, mi játszódott le benned?

Megrökönyödtem. Csak néztem a telefont, és arra gondoltam, hogy a 21. században ez tényleg megtörténhet? Honnan lehet ennyi gyűlölet az emberekben? Arra gondoltam, hogy én is ott lehettem volna, meleg és nem meleg barátaimmal is jártam oda, még ha nem is minden héten. Aztán pedig végtelen szomorúság és kétségbeesés fogott el az irántunk irányuló mérhetetlen gyűlölet miatt. Nagyon nehéz volt az a csütörtöki nap.

Van benned félelem, veszélyben érzed magad?

Nem félek, hiszek benne, hogy ez egyszeri eset volt. Pozsonyban is, ami a legliberálisabb hely Szlovákiában, megtörténhet, hogy verbálisan vagy fizikailag bántalmaznak, de nem hiszem, hogy a gyilkosság megismétlődhet.

Milyen hatással van a közvetlen környezetedre és a közösségre ez a tragédia?

Hatalmas szomorúság lett úrrá mindenkin, mert úgy éreztük, hogy annak ellenére javul a helyzet, hogy a politikusokra Szlovákiában is jellemző az ellenségkeresés, a feszültségszítás és az uszítás. Érthetetlen a számunkra, hogy ember ember ellen ilyet tehet csak azért, mert valamiben más. Úgy vélem, ez a tragédia jobban össze fogja fogni az LMBT+-embereket, és még hangosabbak leszünk.

Mit értesz pontosan az alatt, hogy hangosabbak lesztek?

A magam részéről biztosan meg fogok szólalni, ha azt hallom valakinek a szájából, hogy buzi. Nem fogom eltűrni többet, hogy pejoratív és dehonesztáló értelemben használják ezt a szót. A buzi és a buzeráns szó beépült a hétköznapi szóhasználatba és negatív értelemben használják.

Az a legrosszabb, hogy egy idő után megszokod a negatív megjegyzéseket, páncélt vonsz magad köré és nem reagálsz, mert egy ismeretlen emberrel nem konfrontálódsz feleslegesen. Én már pár éve felvállalom a másságomat, de ezek után még nyíltabban fogom.

Mihez képest jobb vagy javult a helyzet?

Én úgy éreztem, hogy Pozsonyban már megfoghatja egymás kezét két férfi anélkül, hogy bántalmaznák. Persze, mindig szembejöhet veled valaki, aki leköp vagy megszól. De az utóbbi időben Pozsony toleránsabb lett.

Úgy vettem észre, hogy az ember már egy nem melegbuliban is kifejezhette érzelmeit a párja iránt anélkül, hogy valamilyen negatív érzelmi megnyilvánulást tapasztalna. Pozsonyban már lehetett élni úgy-ahogy szabadon.

Lassan két évtizede élsz Pozsonyban, ért bármikor téged atrocitás azért, mert meleg vagy?

Nem, soha. De nem is mertem volna a barátommal kéz a kézben járni, most már mernék. Ez viszont nemcsak a várostól függ, hanem az embertől is, én is fejlődtem, változtam. Egyszer eléred azt a szintet, hogy teljesen mindegy a számodra, megszólnak-e, megnéznek-e.

Tíz évig éltem párkapcsolatban, de nyilvánosan nem fogtuk meg egymás kezét, most már meg merném tenni. A közvetlen környezetemben sem ismerek olyat, akit bántalmaztak volna, az utóbbi időben ez egyáltalán nem volt jellemző.

Belső harc volt az önazonosságod tudatosítása?

Hosszú folyamat ez, először tudatosítania kell az embernek, hogy meleg, aztán el kell fogadnia magát. Van, aki ezt nagyon gyorsan képes elfogadni, de van, aki évekig harcol, elsősorban önmagával, mert olyan a családi háttere, ahol nagyon negatívan emlegetik a homoszexuálisokat vagy a környezetében bárkit lebuziznak. A tudatosítás és az elfogadás után el kell jönnie az első coming outoknak, mert nem tudsz éveken keresztül hazugságban élni.

Nálam ez a folyamat könnyen és gyorsan ment végbe, mert már alapsuliban tudtam, hogy meleg vagyok. De vannak olyanok, akik gyógyszereket szednek emiatt. Egyrészt szeretné elmondani mindenkinek, hogy meleg, de közben látja, hogyan viszonyul a társadalom a melegekhez, esetleg a szülei, a barátai negatívan beszélnek a homoszexuálisokról. Ezért ez nagy belső harccá válhat. Én szerencsés voltam ebből a szempontból.

Olvassa el

Kossár Lajos a pozsonyi lövöldözésről: Megyünk vissza a középkorba

Tapasztaltál negatív reakciót bárkitől, amikor felvállaltad a melegséged?

Nem, soha, olyanoktól sem, akikhez nem fűzött baráti kapcsolat. Én barátoknak mondtam el először. Már érett bennem, hogy a szüleimnek is elmondom, de anyu megelőzött. Sejtette, hogy meleg vagyok, így rákérdezett az egyik barátomnál és ő megerősítette. Ezt követően megbeszéltük a dolgokat, kisírta magát, viszont a tudtom nélkül a testvéremet, apukámat és a család más tagjait is beavatta.

Apuval egy 10 perces telefonbeszélgetésben megbeszéltük ezt. Többet nem volt téma családon belül. Egy évvel később már hazavittem az élettársamat. A barátaim, a kollégáim, a főnököm, mindenki tudja, hogy meleg vagyok. Ezért nekem természetes volt, hogy az osztálytársaink előtt is vállaltam a legutóbbi osztálytalálkozónkon.

A mostani nyílt támadás szerinted hatással lesz arra, hogy esetleg valaki nem meri majd felvállalni a másságát?

Ebből a szempontból ez egy katasztrófa. Egy felnőtt ember fel tudja dolgozni ezt a tragédiát, nem sújtja le annyira, mint egy tinédzsert.