Napunk newsfilter: Addig pátyolgatták, míg testet öltött Pozsonyban a gyűlölet

A híreket válogatta és kommentálta Finta Márk

1. Tíz lövés

Tíz lövés. Esetleg több is, nem tudni pontosan, mennyi, nem érdemes számolgatni, mert teljesen egyértelmű: az, ami történt, a színtiszta, fékevesztett gyűlölet megnyilvánulása volt.

Egy gimnazista srác megölt két ártatlan embert, majd önmagával is végzett.

Adjunk arcot és nevet a gyűlöletnek, és adjunk az áldozatoknak is. A 19 éves Juraj meggyilkolta Matúšt és Jurajt, két huszonéves fiatalt.

De közelítsünk még jobban rá a gyűlöletre. A 19 éves, sötét hajú, gyermekarcú Juraj, aki látszólag nem különbözött a kortársaitól, és nagyon intelligens, bár fura és kezelhetetlen srác volt, fogott egy pisztolyt, majd szerda este elsétált egy pozsonyi melegbárba, és tüzet nyitott. Két fiatalemberre, akiknek történetesen az volt a “bűnük”, hogy melegek.

Végül szemrebbenés nélkül elsétált, és vidáman twitterezgetni kezdett, mint aki nagy dolgot vitt végbe. Majd hajnalban megölte magát.

Érti ezt valaki?

Nézzük meg a gyűlöletet egészen közelről. 2019-ben a sötét hajú, gyermekarcú, akkor 16 éves Juraj a számítógépe előtt ül, és Brenton Tarrantról, az új-zélandi mészárosról olvas, aki 51 muszlim hívő életét oltotta ki, és az egészet felvette egy GoPro kamerával. Mintha egy videójátékban lenne, úgy váltogatta a fegyvereit. Juraj pedig szentként kezdi tisztelni.

2021 decemberében Juraj kiáltványt kezd írni, melyben mindenért a zsidókat hibáztatja. Majd félreteszi az egészet, de 2022 májusában újra előveszi, mikor Payton Gendron, a 18 éves buffalói tömeggyilkos bement egy szupermarketbe állig felfegyverkezve, és megölt tíz embert – s az egészet közvetítette a Twitchen.

Juraj pedig őt is szentként kezdi tisztelni. Eltökéli, hogy befejezi a kiáltványát, melyben világösszeesküvésről, a fehér faj felsőbbrendűségéről fantáziál. Melyben azt elemezgeti, hogyan akarják a zsidók legyűrni az egész világot a Covid-oltásokkal, az „LMBTQ-ideológiával”, egy ránk erőltetett álvalósággal, melyből csak a harc a kiút.

S ahogy a Mátrix című film forgatókönyvében, úgy az ő kirakósában is minden darab a helyén van. Minden esemény logikus sorba áll össze, melynek végén ő, az igazság kezeként majd példát mutat a többieknek, és ölni fog. Ahogy írja, a családjáért, a szeretteiért és a fehér fajért. Nem érdeklik a következetlenségek a világképében, mert nem látja őket. Azt akarja bemesélni mindenkinek, hogy hideg fejjel teszi, amit tennie kell.

Hogy megoldást jelentett volna-e, ha Juraj apja, akit a fiú tanárai figyelmeztettek, hogy baj van, pszichiáterhez viszi gyerekét? Ha nem tartja „szégyennek” a szakmai segítséget? Talán. De nem biztos. Mert a közeg megmarad olyannak, amilyen volt, olyannak, ahol ezek a gondolatok egészségesnek számítanak, a lélekgyógyászat pedig a gyenge libsik menedéke.

Tíz lövés. Vagy több is, nem tudni pontosan, mennyi. Mert nem érdemes számolgatni. Talán azt hiszi valaki, hogy Juraj egyedül van? Nem, még véletlenül sem.

Számtalan ember van, aki ugyanilyen élvezettel fogyasztja mások halálát, szenvedését. Számtalan ember ül szociális elszigeteltségben a szobájában, és kóborol a digitális térben, olyan dolgokat keresve, amik fűtik a gyűlöletét. A lakótelepek magányában, a hajnali háromkor is világító monitorok fényénél, melyek derengése kiszüremlik az ablakon át az éjszakába – és az arra járó csak találgathatja, miért van még ébren az, aki nézi.

Csakhogy a gyűlölet magja nem csak a magányos szobák sajátja. Ott csak koncentrálódik. De ha kiszabadul, mérgezi a légkört.

És ha valaminek a fogyasztására van kereslet, megjelennek azok is, akik biztosítják a kínálatot. Csak néhány ártatlan zsidó- vagy melegviccel, amin összekacsintva nagyokat lehet nevetni, és nem kell miatta szégyenkezni.

Aztán fokozatosan jön a többi.

Az undorkeltés. Az emberek arctalan tömeggé degradálása, a dehumanizálás, a „férgezés”, a migránsozás. Az első „hátravinni, agyonlőni”. Az első „le kéne mészárolni mindet”. S a felszín alatt bugyog a láva, majd kicsap a repedéseken. Tíz lövés. A felszín alatt pedig egymillió, mely nem ért célt. Vagy több. Ki számolja.

---

2. „Minden formáját”

Az ámokfutás persze sokként érte a társadalmat, és a politikusoknak ilyenkor természetesen válaszolniuk kell. Hiszen ők irányítanak, és felelősek azért, ami a társadalomban történik.

Na meg, mert nem Oroszországban élünk. Ennek az országnak még van lelkiismerete, és az erőszak elítélése és a hangunk felemelése a természetes reflex. Ezt láttuk a Kuciak-gyilkosság után, és úgy tűnik, most is így lesz.

Szóval a politikusoknak meg kell szólalniuk. És meg is szólaltak, három szólamban.

Az első szólam a teljes, pontos és érzékeny, őszinte hang. Így szólalt meg Zuzana Čaputová államfő, és többé-kevésbé így szólalt meg Eduard Heger kormányfő is, aki konzervatív politikusként köntörfalazás nélkül állt ki az LMBTQI-közösség mellett. Bár az első posztja dadogott kicsit, hiszen „életstílusról” beszélt, később sikerült korrigálnia a szerencsétlen szóhasználatot.

A második szólam az aljas elutasításé, a relativizálásé. Ilyen volt például a Republika vezetője, Milan Uhrík kijelentése, aki arról írt a Facebookon, hogy Szlovákiában havonta átlagosan öt gyilkosság történik, mind gyűlöletből vagy hirtelen felindulásból. S azok miatt bezzeg nem szólal meg a társadalom. „Vagy nincs minden emberi életnek ugyanolyan értéke?” – kérdezi, és követeli magának a jogot, hogy továbbra is bírálhassa az „LMBTQ-ideológiát”.

Uhrík esete pedig nem egyedülálló: lájkok ezreit gyűjti be ezzel a hozzáállással, olyan emberekét, akik vagy nem értenek semmit, vagy csak simán híján vannak az empátiának. De a fasiszta politikus, aki a gyűlölet hullámain evezett be a nagypolitikába, és a gyűlölet hátán kapaszkodva is szeretne ott maradni, simán csak felvállalja az aljasságát, nem rejtegeti.

S végül itt vannak az „erőszak minden formáját elutasító” politikusok, a harmadik, alibista szólam. Ők pedig sokféleképpen énekelnek, mégis valahogy összecseng a dolog, valahol a végtelenben, a felelősség és a politikai tőkekovácsolás regiszterében. Ott, ahol nem szabad megfogalmazni, hogy itt és most tökéletesen azonosítható, ki ölt meg kit, és miért. Hogy itt egy gyűlölködő társadalmi légkör gyűlölködő terméke gyilkolt meg két olyan fiatalt, akik egy olyan kisebbség tagjai voltak, mely évtizedek óta küszködik a jogfosztottsággal.

Ilyen például Igor Matovič, akinek sikerült két ember halálát három mondattal és egy RIP-pel letudnia, hogy aztán saját magával foglalkozhasson, sajnálhassa önmagát egy kicsit hosszú körmondatokon át, fügefalevélként tartva maga elé azt a társadalmi hangulatot, amelyért ő maga is felelős. Aki nemrég még azon siránkozott, hogy az újságírók azért támadják, mert nem az LMBTQI-közösség tagja.

Vagy itt a Smer, melynek elnöke, Robert Fico kendőzetlenül nevezte aberráltnak a melegeket, most pedig „minden erőszakos halált” elítél.

S beszéljünk a szlovákiai magyar politikusokról is. Például Forró Krisztián, a Szövetség elnöke, aki lehetett volna az első szólam tagja, mégis azzal, hogy alibista módon „az erőszak minden formáját” ítélte el, a harmadik szólamba került. S miután ő maga hívja fel a figyelmet, hogy a kimondott szó, főleg ha meghatározó ember mondja, mennyi felelősséggel jár, fennáll a kérdés: miért nem lehet pontosan megnevezni, mi történt? Ennél is alibistább volt Berényi József, aki szerint „minden emberélet drága” – valóban az –, de nem hiszi, hogy ujjal kéne mutogatni valamiféle bűnösökre.

Szerencsére több olyan politikus is akadt a Szövetségben, akik képesek voltak nevén nevezni a dolgokat. Rigó Konrád, a Híd-platform elnöke nem szemérmeskedett, és az LMBTQ-közösség elleni erőszakről beszélt.

Orosz Örs, az Összefogás platform elnöke pedig szintén egyértelműen kimondta, miről szólt ez az egész – és bár azzal lehet vitatkozni, elszigetelt eset-e a tragédia, vagy sem, ez már egy nagy lépés egy olyan irányba, ahol nyíltan és őszintén lehet beszélni a dolgokról.

Főleg, hogy a szlovákiai magyar politikusok közül egyedüliként Orosz volt az, aki konkrétan rámutatott a tragédia egyik kiváltó okára: a digitális magányra.