Úgy gratuláltak a Netflix premierhez, mintha épp Oscart nyertem volna
Közel a cél! Legalább 30 ezer eurót kell összegyűjtenünk, hogy a Napunk 2024-ben változatlanul működhessen. Segíts, hogy teljesítsük a célt. Minden adományt köszönünk!
Grosan Cristina Aradon született, de az első nagyjátékfilmjét már Magyarországon forgatta. Alig egy évre rá jött a második, a Hétköznapi kudarcok viszont Csehországban, nagyrészt cseh stábbal és cseh színészekkel (és Kerekes Vicával) készült, a Velencei Filmfesztiválon mutatkozhatott be. De hogyan jut el egy aradi lány addig, hogy cseh filmet forgasson? Erről is beszélgettünk.
Milyen élmény volt, hogy a Hétköznapi kudarcok a Velencei Filmfesztiválon debütálhatott?
Miután megtudtuk, hogy beválogatták a filmet, nagyon feszes tempójú munkamenetre kellett átállnunk, hogy időre be tudjuk teljesen fejezni. Elképesztően stresszes volt, és csak most kezdem feldolgozni, mi minden történt velünk az utóbbi bő egy hónapban. Csodálatos érzés volt, hogy több mint ezer filmből kerültünk be a tízbe, és még rendezői díjat is kaptunk. Remélem, ez megkönnyíti a film útját a nézők felé.
A Hétköznapi kudarcok egy cseh–szlovák–magyar–olasz koprodukció. A cseh és a magyar része érthető, hiszen Csehországban játszódik, a nagyrészt cseh színészek cseh nyelven beszélnek, és sok magyar alkotó dolgozott rajta, de elmondod, mit takar a szlovák és az olasz rész?
A cseh és a szlovák filmesek a két ország szoros múltja miatt máig nagyon gyakran működnek együtt. Marek Novák cseh producerünk már dolgozott együtt a Superfilmmel, a szlovák gyártócéggel korábban is. Volt egy zeneszerző onnan, Jonatán Pastirčák, akivel szerettünk volna együtt dolgozni, ráadásul még amúgy is szükségünk volt némi pénzre, így jött képbe a szlovák közreműködés.
A magyar vonal adott volt, Stalter Judit producerrel A legjobb dolgok alatt felfedeztük, mennyire hasonlóan látjuk a filmkészítést és a világot, így már a Hétköznapi kudarcok forgatókönyvírás fázisában kezdtük a közös munkát. Az olasz oldal pedig egy produceri workshopon keresztül került képbe, ahol Marica Stocchi olasz producernek nagyon megtetszett a forgatókönyv. Az egyik karakterhez nagyon tudott kapcsolódni, már az első draftot olvasva sírva fakadt, és azt mondta, hogy ha tényleg megcsináljuk a filmet, ő szeretne beszállni.
Egy éve mutatták be a magyar mozik az első nagyjátékfilmedet, A legjobb dolgokon bőgni kellt. Ahhoz képest egy ilyen négy országos koprodukció levezénylése nehezebb menet volt?
A koprodukciók a természetüknél fogva mindig egy kicsit lassabbak, hiszen több ember, több döntéshozó érintett, de minden az együtt dolgozó embereken és a köztük lévő kommunikáción múlik. Ha az gördülőkény, akkor valószínű, hogy a film elkészítése is az lesz, és nálunk ez volt a helyzet. Nem kötöttünk semmilyen kompromisszumot a koprodukció kedvéért. Úgy voltunk vele, hogy ha az egyik országban nem támogatják, megcsináljuk annyiból, amennyink van.
De örülök, hogy végül az első terv szerint tudtuk megcsinálni a filmet. Persze, A legjobb dolgokon bőgni kell így is egyszerűbb volt, de azt a filmet úgy találtuk ki, hogy akkor is megcsinálhassuk, ha nem kapunk rá állami támogatást. Egyetlen helyszín, kevés szereplő, egyszerűbb történet.
Nagyon ritka manapság, hogy egy magyar rendező két egymást követő évben rukkoljon elő új filmmel. Hogy csináltad?
Nagyon sok filmötletem van, de tisztában vagyok azzal, hogy nem mindegyik fog megvalósulni. Van történet, amit hasznos írni, játszani a szerkezettel, karakterekkel, megtanít valamire, de aztán jobb elrakni a szekrénybe. A legjobb dolgokon bőgni kell esetében azért éreztem, hogy azt mindenképp meg kell csinálni, mivel a főszerepet játszó Rainer-Micsinyei Nórával egyszerre éreztük azt, hogy a történetünk sokakat érdekelne, magyar filmben még nem beszéltek a témájáról sokat és nemcsak magunkért csinálnánk meg a filmet.
Szerencsére 2018-ban az Inkubátor programban megkaptuk a megvalósítás lehetőségét. Gyakorlatilag az írástól odáig, hogy a kezemben tartottam a film végső kópiáját – ami egybeesett a pandémia első hetével – nem volt leállás.
A két film pedig úgy folyt össze, hogy A legjobb dolgokont… már épp előkészítettük, amikor bekapcsolódtam a Hétköznapi kudarcok írásába. Egyértelmű volt, hogy leforgatom A legjobb dolgokont…, és csak utána következhet a másik film, amennyiben kapunk rá pénzt.
De még így se került volna ennyire közel egymáshoz a két bemutató, ha nem jön a pandémia, ami miatt az első filmem premierjét jóval arrébb kellett tolni. Egyébként régen semmi különös nem volt abban, ha egy rendezőnek évente jött ki új filmje, erre csak mostanában szokás rácsodálkozni.
A legjobb dolgokon… a mozikban sajnos nem kapott olyan nagy figyelmet, viszont nemrég felkerült a Netflix kínálatába. Hogy látod, ez adott neki egy új esélyt?
Én ezt másképp éltem meg, de nem biztos, hogy objektív vagyok. Örültem, hogy végül majdnem 4 hónapig játszották a művészmozik, búcsúvetítést is szerveztünk a filmnek. De tény, hogy a Netflix premier után azt éreztem, mintha újjászületett volna a film. Nagyon meglepő volt, hogy sokan úgy reagáltak a Netflix premierre, mintha épp Oscart nyertem volna.
Valójában nem tudom, mennyien nézték meg ott, mivel a Netflix nem ad ki erről adatokat az alkotóknak. Az azonban biztos, hogy több gratulációt kaptam a Netflixes premier után, mint amikor a film mozikba került.
Az emberek óriási mérföldkőnek gondolták ezt, miközben számomra az volt a nagy mérföldkő, amikor tavaly a premier első hetében egyszerre ment huszonhét moziban.
Nagyon boldogan vettem is jegyet egyik szombat délután és beültem az Urániába megnézni a filmet. A streaming mélységesen átalakította az emberek mozifogyasztási szokásait, rendezőként ezzel az új realitással kell szembenézni és valamit kezdeni vele.
Magyarországon a jelenlegi rendszerben számos fiatal rendező mutatkozik be sokszor nagyszerű első filmekkel, aztán közülük alig néhányan kapnak lehetőséget a második filmre. Neked is részben kerülőúton sikerült a dolog ezzel a négy országos koprodukcióval. Mit gondolsz, miért alakult így?
Nem volt tudatos, hogy én majd kerülőúton csinálom meg a második filmemet. Mintegy véletlenszerűen belecsöppentem ebbe a cseh író-producer tandembe, és együtt kezdtük el fejleszteni a filmtervet.
Nem tudtam, hogy mire számítsak, fogalmam sem volt, meg tudjuk-e csinálni. Csak azt tudtam, hogy nagyon tetszik, és hiszek benne, hogy ez másnak is érdekes lehet. Jó kontraszt volt A legjobb dolgokonhoz… képest, hiszen annyira más hangulatú a két film.
Miközben az egyiken dolgoztam, el tudtam távolodni kicsit a másiktól, ami néha jól jön az alkotói folyamat során. Azt pedig remélem, hogy a magyar első filmesek helyzete sokáig nem marad így, hiszen nagyon sok értékes alkotó van köztük, és nagy kár lenne a tehetségüket veszni hagyni.
Elmesélnéd, pontosan hogyan csöppentél bele a Hétköznapi kudarcok alkotógárdájába?
Ez a forgatókönyv volt Klára Vlasáková diplomamunkája a FAMU mesterképzésén. Marek Novák producerrel régóta ismerték egymást, korábban is dolgoztak együtt más projekteken, én meg Marek társírója voltam egy román–cseh koprodukciójú kisfilmben, amit én rendeztem.
Az egy jó munka volt, szerettünk volna tovább dolgozni együtt, és amikor rendezőt kerestek Klára ötletéhez, Marek rám gondolt. Rögtön nagyon rokonszenves volt a projekt, mert ezek a karakterek számomra ismerősek voltak, valamilyen formában jelen voltak a korábbi filmjeimben, csak Klára által most új kontextusba helyeződtek.
Az első filmed forgatókönyvét Rainer-Micsinyei Nórával, ezt pedig Klára Vlasákovával írtad. Inspirál, ha már a forgatókönyvírás során is van egy társad?
A filmes világ a kollaborációkon alapul, egyedül nem mész sokra. Írtam már korábban egyedül, de egy nagyjátékfilmnél szeretem, ha van egy ping-pong partnerem, főleg egy ilyen összetettebb szerkezetű filmnél, mint amilyen a Hétköznapi kudarcok.
A közös írásban az a jó, hogy
