Miért nincs határon túli magyar pedagógusszolidaritás, ha volt?

Nem lenne határon túli oktatás, ha azt a magyar kormány rendszeresen nem támogatná. Ha lenne is, sokkal nagyobb válsággal küzdene, mint amihez a kisebbségi közösségekben élő magyarok hozzá vannak szokva. Nagyon valószínű, hogy tömegek osztják ezt a meggyőződést.

Okkal, hiszen a kisebbségi magyar sajtó folyamatosan tele van a hírrel, hol milyen támogatást, segélyt nyújt az Orbán-kormány. A frissen felújított, illetve a most épített óvodáktól a felsőoktatás támogatásáig, például a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem támogatásáig, mindenhol ott a Fidesz kabinet védjegye. Működési támogatás, beruházás, ingatlanvásárlás. Továbbképzés, szakmai tréning, tapasztalatcsere, diákcsere programok, kirándulások. Oktatási segédanyagok, szemléltető eszközök.

Csak az RMDSZ-hez köthető Iskola Alapítvány 2 millió eurót kapott tavaly ingatlanfejlesztésre.

A szlovákiai magyar iskolák pedig épp most kaptak 16 iskolabuszt sofőrökkel együtt 872 ezer euró értékben, ezeket a szlovák tárcának kellett volna biztosítania. A buszok sok diák számára teszik elérhetővé az iskolát, és sokan a könnyített utazás miatt adják magyar iskolába gyerekeiket.

Ilyen arányokról beszélünk.

Vagy igaza van a hivatalos álláspontnak, és a határon túli oktatás tényleg a magyar kormány lélegeztetőgépén működik. Vagy hamis az állítás, és tulajdonképpen érdemben nem befolyásolja az, ahogy Budapest a határon túli oktatásról dönt. Akármelyik, egymásnak ellentmondó forgatókönyv is igaz, érthetetlen, hogy miért nincs semmilyen visszhangja a határon túli közösségekben, elsősorban a pedagógus szakmai szervezetekben annak a tiltakozássorozatnak, amely Magyarországon zajlik.

Ha a magyar költségvetésből tényleg olyan arányban fordítanak támogatást a határon túli iskolákra, akkor azért kellene valamilyen módon állást foglalni. Mégiscsak magyar közforintok jönnek át a határon, miközben Magyarországon az iskolák működtetése, a pedagógusok bérezése a tét.

Ha a támogatás mértéke mégsem akkora, vagy nem befolyásolja a határon túli közoktatás működését olyan jelentősen – akkor meg azért kellene szót emelni. Ilyen feszült gazdasági helyzetben sem nem hasznos, sem nem etikus, ha azt a látszatot kelti bárki is, hogy a határon túli közösségek emésztik fel a magyarországi forrásokat.

Különösen nem úgy, hogy a romániai oktatásügyre, például a pedagógusbérek emelésére, az elmúlt években a román kormány is jelentős összegeket fordított. Az elmúlt tíz évben – kategóriától (szakmai gyakorlat, pályán eltöltött idő stb.) függően akár háromszorosára is nőhetett a díjazás. A romániai pedagógusok esetében ma magasabb az órabér és kisebb a kötelező óraszám, mint Magyarországon.

Ha csak a pedagógusok bérét vesszük alapul, a romániai magyar oktatásügynek nincs szüksége a magyar kormány támogatására. Persze a pénzügyi megfontolásokon túl, együttműködés a magyarországi közoktatási rendszer és a romániai magyar közoktatási rendszer között volt, van és remélhetőleg lesz.

A rendszerváltás óta számíthatnak a kisebbségi magyar oktatók magyarországi kollégáikra. A rendszerváltás első éveiben tényleg létkérdés volt, hogy milyen oktatási anyag, milyen szakértelem jön át a határon. Hogy újra lehet-e indítani a rendszerváltás előtti évtizedekben elsorvasztott, szándékosan leépített kisebbségi oktatást.

Ahogy a demokratizálódás erősödött a térségben, és ahogy a sokszor ígért és sokszor elhalasztott oktatási reform mégis nehezen, döcögősen elindult, úgy alakult át a magyar–magyar pedagógiai együttműködés. Megjelentek az alternatív programok a kisebbségi magyar iskolákban. A speciális nevelési igénnyel élő gyerekek segítésére alkalmas tantervek, segédeszközök. Átjárás született a többségi (például a romániai) oktatási szemlélet és a magyarországi között.

Sokáig ez, a magyarországi tűnt kísérletezőbbnek, bátrabbnak és gyerekközpontúbbnak. Épp ezért számíthattak például a romániai magyar pedagógusok nagyon sok fórumon képzettebbeknek, kísérletezőbbeknek, felkészültebbeknek a román kollégáknál. Magyar pedagógusok kezdeményezték Romániában elsők közt például a diszlexia-megelőzést, a diszlexiás-diszgráfiás-diszkalkuliás gyerekek speciális ellátását. Magyar oktatási intézményekben születtek kiváló példák az integrált nevelésre.

Ezek a tények kevésbé láthatóak, mint a jelentős protokoll gesztusokkal megtámogatott befektetések. De jól szemléltetik, milyen mélyen és tényleg mennyire meghatározóan összefonódott a romániai, szlovákiai, vajdasági pedagógustársadalom a magyarországival. Hogy baráti, kollegiális, sőt családi kapcsolatok szövődtek.

A magyar közoktatási válság hírei nem jönnek át a határon – szűrik őket a magyar, kormányzati szinten kontrollált hírgyárak. De épp a fent említett emberi kapcsolatok miatt nehéz elhinni, hogy a kisebbségben élő magyar pedagógusok ne tudnának magyarországi kollégáik mindennapos, egzisztenciális fenyegetettségéről, a kirúgásokról, a forráshiányról, a tüntetésekről.

Bár Romániában, Szerbiában és Szlovákiában is működik szakmai szervezete a pedagógusoknak, hivatalos szinten nincs semmilyen reakció.