Napunk

Balog Beáta: A politikusok kasztrálták a közbeszédet, vissza kell szerezni a témák feletti kontrollt

Balog Beáta Fotó N - Tomáš Benedikovič
Balog Beáta Fotó N – Tomáš Benedikovič

Nálunk aggasztóan más dolgokról szól a közbeszéd, mint például Svédországban, Dániában, vagy akár Németországban. S persze, a populizmus mindenhol probléma, de nálunk ez olyan méreteket öltött, hogy néhány nehézsúlyú populista kiszorít minden mást a közbeszédből – mondja Balog Beáta, a Sme főszerkesztője, a Nemzetközi Sajtóintézet (IPI) Végrehajtó Tanácsának korábbi alelnöke.

Fizess elő a Napunkra, és nemcsak ezt a cikket olvashatod végig, hanem további cikkeink ezreiből válogathatsz!

A világon rengeteg helyen veszélyes az újságírók munkája, s bár Szlovákiában összehasonlíthatatlanul jobbak a körülmények, itt is naponta érik őket támadások. De mi teremti meg azt a nyomasztó légkört, ami arra sarkallja nemcsak a politikusokat, de sok átlagembert is, hogy támadja, netán fenyegesse a médiamunkásokat? Balog Beátával, a Sme napilap főszerkesztőjével, aki nemrégiben fejezte be a munkáját a Nemzetközi Sajtóintézet (IPI) Végrehajtó Tanácsában, erről is beszélgettünk.

Beszélgetésünkből megtudhatják: 

  • az újságírók munkájához tartozik-e, hogy elviseljék a támadásokat,
  • minek köszönhető, hogy az emberek nem bíznak a sajtóban,
  • lehet-e harcolni azzal, hogy a politikusok kiüresítik a közbeszédet,
  • megöli-e a hagyományos sajtót a közösségi média.

Mit tanult azokból az évekből, melyeket az IPI-ban töltött? 

Elsősorban talán azt, hogy nem különbözünk annyira azoktól az újságíróktól, akik a világ más tájain dolgoznak. Nagyon hasonlóak a problémáink, a küzdelmeink, és nagyon hasonlít a napi rutinunk is. Jó érzéssel töltött el, hogy nem dolgozunk sokkal rosszabb körülmények között, mint a nagy nyugati szerkesztőségek újságírói, és nem alacsonyabb az a színvonal sem, amit elvárunk a kollégáinktól, mint más nyugati országokban.

Olyan emberekkel találkoztam az IPI-ban, akik például a BBC-ben felelnek a szerkesztőségi standardokért – s ezekkel az emberekkel beszélgetni mindig egyfajta „valóságellenőrzésnek” számított, ennek nyomán láttam, mennyire hozok én jó döntéseket a saját szerkesztőségemben.

Másrészt viszont sok olyan újságíróval találkoztam, akik összehasonlíthatatlanul nehezebb körülmények között dolgoznak. Hiszen a Nobel-békedíjas Maria Ressa kollégám volt az IPI végrehajtó tanácsában, s minden beszélgetésünk után arra gondoltam, mennyire szerencsésnek tarthatjuk magunkat itt, Szlovákiában ahhoz képest, milyen nyomások és támadások közepette kell dolgoznia. Vagy ha a törökországi vagy a pakisztáni kollégát hallgattam. A mečiari időkben minket is komoly támadások értek, de hozzájuk képest komfortos környezetben dolgozunk.

Az ember mindig keresi az egyensúlyt, és ez a tapasztalat segített abban, hogyan reagáljak a támadásokra, és a kollégáknak is elmagyarázzam, miért fontos magunkkal foglalkozni.

Maria Ressát és Dmitrij Muratovot, a 2021-es év Nobel-békedíjasait is üldözik azért, amit csinálnak. Ha ebből a perspektívából nézzük, milyen helyzetben van Szlovákia a sajtószabadság szempontjából?

Szerencsére nekünk valóban van szabad sajtónk. A szlovákiai főszerkesztőkkel együtt nemrég közösen adtunk ki egy közös nyilatkozatot – s mindig, mikor hasonló nyilatkozatokat adunk ki, elgondolkodom rajta, hol van az a pont, amikor már el kell kezdenünk kiabálni. Szerintem mi sokkal hamarabb szólalunk fel, mint a pakisztáni kollégák, mert összehasonlíthatatlanul jobb környezetben dolgozunk. Nem kell attól félnünk, hogy az otthonunkba betör a rendőrség, és rutin házkutatásokat tartanak nálunk. Nem kell attól tartanunk, hogy egy nap a rendőrök rátörik az ajtót a szerkesztőségre, és lezárják.

Ez azonban nem azt jelenti, hogy nem érnek minket támadások – és ezekre nagyon érzékenyen kell reagálnunk. Az ember elvárná, hogy beáll valamiféle fejlődés abban, hogy viszonyul a hatalom az újságírókhoz. S ma azt látjuk, hogy Mečiar pofonjai után, s az után, hogy Fico szlovákellenes prostituálnak nevezett minket, most Matovič hasonlítja az újságírókat Hitler segédjeihez, és nevezi őket „progresszív fasisztának”. Persze lehet azzal érvelni, hogy ez csak egyetlen ember egyéni viszonyulása az újságírókhoz. De ez az ember miniszterelnök volt, s ez az ember még mindig irányítja a kormányt. Ez pedig hat a társadalmi légkörre, és hatással van arra is, hogyan viszonyulnak a társadalom egyes rétegei az újságírókhoz.

Úgy érzi, hogy veszélyesebb lett a közeg?

Igen. Rengeteg online támadás ér minket, az újságírónőket is. Vigyáznunk kell, nehogy elfogadjuk, hogy ez a munkánk része.

Nem a munkánk része? Az újságíróknak le kell pergetniük magukról a külső nyomást, nem?

Egy bizonyos részét igen, de nekünk is meg kell szabnunk a határokat. Minden támadásnak következménye van. A kollégáimnak és nekem is azzal megy el a napunk egy része, hogy a törlés gombot nyomogatjuk az email-fiókunkban. S az ember egy bizonyos ponton elgondolkodik rajta, megéri-e csinálnia ezt az egészet. Nagy különbség van aközött, hogy valaki nem ért egyet egy cikkben megjelentekkel, vagy egy kommentárral, és aközött, hogy valaki azt kívánja nekünk, hogy erőszakoljanak meg az arabok, vagy azzal fenyegetőzik, hogy nem éljük meg a holnap reggelt.

De kapunk olyan leveleket is, ahol valaki a kolléganő megjelenését gúnyolja, vagy a legprimitívebb sztereotípiákat párosítja vulgarizmusokkal. Nem hiszem, hogy ez a munkánk része, és muszáj beszélgetnünk a kollégákkal a határokról. Hogy mi az, amit még fel tudunk szívni, és mi az, ami már nincs rendben.

Beszélgettem kollégákkal más szerkesztőségekből. S a tapasztalat az, hogy ez után a maratonfutás után, ami a Kuciak-gyilkosság után kezdődött, és a koronavírus-járvánnyal, a kormányválsággal és a háborúval folytatódott, nagyon sok újságíró érzi úgy, hogy kiégett. Romlik az egészségük – s ezt nem lehet azzal a szőnyeg alá söpörni, hogy edződj meg, és tíz év múlva az ilyeneket könnyedén lerázod a válladról. Ennek a szerkesztőségi kultúra részének kell lennie, a főszerkesztőknek foglalkozniuk kell ezzel.

Mit lehet tenni ilyenkor? A rendőrséghez fordulni?

Igen, jelenteni kell. Máskülönben a rendőrség sem fogja megtanulni, hogy védeni kell az újságírókat, és igenis, foglalkozni kell a támadásokkal. Volt olyan hogy megkérdeztünk egy nyomozót, félnünk kell-e egy bizonyos fenyegető e-mailtől, és ő visszakérdezett, hogy vajon mi azt érezzük-e, hogy veszélyben vagyunk.

A nyugat-európai szerkesztőségek és köztünk az a különbség, hogy mi ezzel a Kuciak-gyilkosság után kezdtünk komolyan foglalkozni. Ott a szerkesztőségekben létezik egy protokoll, amely arról szól, mit tehet egy újságíró, ha támadják, kihez fordulhat, elég-e, ha csak kitörli a fenyegető levelet, vagy jelenteni kell. Ebbe az irányba nekünk is lépnünk kell, mert elnézve az online teret, nem fogjuk tudni elkerülni a dolgot.

Egy felmérés szerint 26 százaléknyian bíznak a sajtóban Szlovákiában. Ezzel a világon az utolsó helyen állunk. Ez minek köszönhető?

Ez részben az évek óta dúló hibrid háború következménye. Másrészt annak a társadalmi légkörnek az eredménye, amit Robert Fico kezdett kialakítani, és Igor Matovič most folytatja. Nagyon naiv dolog azt gondolni, hogy szabad hagyni kiabálni a politikusokat, és engedni nekik, hogy az újságírókat a nemzet ellenségeiként fessék le. Nem szabad azt hinni, hogy ez semmire sem hat, hogy a társadalom nagyobb része átlát a szitán, és a propagandájuk részének tartja, amit mondanak. A társadalom bizonyos csoportjaiban igenis hatással van mindez: ha valaki hetente hallgatja, hogy a sajtó az ellenség, hogy külföldi ügynökök hordája vagyunk, hogy valami idegen erő érdekében dolgozunk, akkor azt az emberek egy bizonyos csoportja meghallja.

A közösségi oldalak erősödése is hozzájárul ehhez, az emberek kezdik elveszíteni a fonalat annak kapcsán, mi a sajtó, és mi nem az. Ha egy átlagos felhasználót megkérdeznek arról, hol hallott bizonyos dolgokról, azt mondja, hogy a Facebookon olvasta, és sok esetben nem tudja megmondani, pontosan mi volt a forrás: egy komoly, hagyományos médium, vagy valami más. Gyakran egy zsákba pakolnak minket különböző bloggerekkel, influenszerekkel, és a propagandamédiával. Ez pedig nagy baj.

Ez nem azt jelenti, hogy az embereknek inkább a polarizálásra, és arra van igényük, hogy az újságírók szekértáboroknak írjanak, és ne mindenkinek? Hogy ne létezzen független és objektív sajtó, hanem igenis, álljon be egy csoport mögé, azok érdekében írjon, alakítsa a valóságot, és hazudjon is, ha kell?

Igen, az emberek részben azt kapják, amit akarnak, és nagyon sok politikus kihasználja, hogy a legtöbben érzelmi döntéseket hoznak. De ezt nem csak az igényre vezetném vissza, hanem arra, hogy a politika kiürült, és a politikusok kasztrálták a diskurzust és a közbeszédet. A politikában nagyon sokan vannak, akik már nem eszmékről, víziókról beszélnek, hanem érzelmekről, és a félelmet és a konfliktust éltetik. Ez nem csak szlovákiai jelenség, Magyarországon ez sokkal inkább érződik.

Ennek a kiürültségnek az a veszélye, hogy eljuthatunk arra a pontra, hogy az olvasó belefárad, ha állandóan ostorozzuk az érzelmeit. S azt fogja érezni, hogy nem is akar politikával foglalkozni. Az elmúlt hónapokban láthattuk, hogy több híroldal látogatottsága csökkent. Látjuk, hogy az emberek Ukrajnáról is csak akkor akarnak olvasni, ha valami nagyon fontos történik, vagy olyasmi, ami őket is veszélyeztetheti. A koronavírus-járványról már hallani sem akarnak. Szlovákiában ez a kormányválsághoz és a Matovič-féle kommunikációhoz vezethető vissza. S ez nagyon veszélyes, mert az emberek elutasítják a standard politikai eszközöket, mint a társadalom életének alapját.

Mit lehet ezzel tenni?

Nem tudom.

Van egyáltalán olyan ország a világban, ahol ez másként van? Ahol van olyan gyakorlat, ami ellentmond ennek?

Azt hiszem, hogy csak az más, milyen mértékben jelent ez problémát. Ez nagyon szoros kapcsolatban áll azzal, milyen politikai erő van hatalmon, és kik azok a személyiségek, akik megadják a diskurzus hangnemét. Finnországban is vannak hasonló szélsőséges narratívák, de nem ezek az uralkodók. S van a társadalomnak olyan része, mely rendelkezik fejlett sajtófogyasztási kultúrával, és meg tudja különböztetni egymástól a dolgokat. Azért említem Finnországot, mert ott rengeteg újság és sajtótermék jelenik meg. Mindig egyfajta példaként tekintettünk rájuk.

Szlovákiában mindez azért jelent nagyobb problémát, mert ezek a narratívák váltak dominánssá. Nálunk aggasztóan más dolgokról szól a közbeszéd, mint például Svédországban, Dániában, vagy akár Németországban. S persze, a populizmus mindenhol probléma, de nálunk ez olyan méreteket öltött, hogy néhány nehézsúlyú populista kiszorít minden mást a közbeszédből.

Ez a cikk kizárólag a Napunk előfizetői számára elérhető.

Balog Beáta

Közösségi média

Média

Médiapiac

Sajtó

Interjúk és podcastok

Jelenleg a legolvasottabbak