Hogyan mérgezte meg a Nyugat a pénzét
Ha egy gyár meg akar szabadulni a veszélyes hulladéktól, akkor negatív árat kér érte: a vezetők fizetnek valakinek, hogy szabaduljon meg tőle. De amikor a központi bankok úgy bánnak a pénzzel, mint ahogyan az autógyártók a használt kénsavval, akkor tudható, hogy valami bűzlik a financializált kapitalizmus birodalmában.
Köszönjük, hogy olvasod a cikkeinket. A Napunk csak úgy tud fennmaradni, ha az olvasói előfizetik. Kérjük, támogasd a szerkesztőség munkáját. További cikkeinkért, illetve rövidhírekért látogass el a főoldalunkra is.
A kapitalizmus úgy hajtotta igába a világot, hogy szinte mindent árucikké tett, aminek értéke volt, de ára nem, és ekképp éket vert az értékek és az árak közé. Ugyanezt csinálta a pénzzel is. A pénz csereértéke mindig is azt mutatta, hogy az emberek hajlandóak-e értékes dolgokat átadni egy bizonyos pénzösszegért. De a kapitalizmusban, amióta a kereszténység elfogadta, hogy a kölcsönért kamatot számoljanak fel, a pénznek piaci ára lett: a kamatláb, az ár, amiért egy halom készpénzt egy bizonyos időre kölcsönadunk.
A 2008-as pénzügyi összeomlás után, és kiváltképp a világjárvány idején furcsa dolog történt: a pénz megtartotta csereértékét (amit az infláció csökkent), de az ára zuhant, több alkalommal is negatívba fordult. A politikusok és a jegybankárok akaratlanul megmérgezték „az emberiség elidegenedett képességét” (Karl Marx költői definíciója a pénzre). A 2008 utáni politika Európában és az Egyesült Államokban volt az általuk adagolt méreg, amely a többséget kemény megszorításokban részesítette, hogy egy kisebbség szocializmusát finanszírozhassa.
A megszorítások pontosan akkor vágták meg a közkiadásokat, amikor a magánkiadások zuhantak, és így felpörgették a magán- és közkiadások összegének csökkenését, ami – definíció szerint – a nemzeti jövedelem. A kapitalizmusban csak a nagyvállalatok tudnak nagy mennyiségű kölcsönt felvenni, többnyire gazdag, nagy megtakarításokkal rendelkező emberek hajlandóak kölcsönadni. Ezért csökkent a pénz ára 2008 után: a kereslet elapadt, mivel a nagyvállalatok keresletre gyakorolt súlyos hatására a beruházások leállításával reagáltak, noha a pénzkínálat megnőtt a nagyvállalatok számára.
Pont úgy, mint a burgonyakészlet, melyet senki sem akar megvenni az aktuális áron, a pénz ára – a kamatláb – is csökken, ha a kereslet a kölcsönözhető mennyiség alatt marad. De a döntő különbség az, hogy amíg a gyorsan csökkenő burgonyaár orvosolja a túlkínálat okozta problémát, addig a pénz árának gyors csökkenésekor ennek az ellenkezője történik.
Ahelyett, hogy annak örülnének, hogy most olcsóbban tudnak kölcsönt felvenni, a befektetők úgy vélik: „A központi bank biztosan komornak látja a helyzetet, hogy ennyire engedi a kamatlábat csökkenni. Akkor sem fektetek be, ha ingyen kapom a pénzt!”Még azután sem élénkültek meg a befektetések, hogy a jegybankárok alaposan csökkentették a pénz hivatalos árát – a pénz ára tovább zuhant, egészen addig, amíg negatív tartományba nem került.
Fura helyzet állt elő. A negatív árnak a javaknál nincs értelme. Ha egy gyár meg akar szabadulni a veszélyes hulladéktól, akkor negatív árat kér érte: a vezetők fizetnek valakinek, hogy szabaduljon meg tőle. De amikor a központi bankok úgy bánnak a pénzzel, mint ahogyan az autógyárak a használt kénsavval, akkor tudható, hogy valami bűzlik a financializált kapitalizmus birodalmában.
Néhány kommentátor most abban bízik, hogy a nyugati pénz megtisztul az infláció és a kamatemelések lángjában. De az infláció nem hajtja ki a mérget a Nyugat pénzrendszeréből. Több mint egy évtizeddel a mérgezett pénztől való függőség után nincs egyértelmű detoxikációs módszer. Az infláció ma nem ugyanaz a szörnyeteg, amellyel a Nyugat az 1970-es években és az 1980-as évek elején találkozott. Ezúttal úgy fenyegeti a munkaerőt, a tőkét és a kormányokat, ahogyan 50 évvel ezelőtt nem tudta.
