Napunk newsfilter: Véget ért az államférfiak kora
1. A brutális hatalom ellen küzdő aktivisták kapták a Nobel-békedíjat. 2. Putyin szomorú 70. születésnapja. 3. Meg kell tanulnunk bízni az igazságszolgáltatásban.
Köszönjük, hogy olvasod a cikkeinket. A Napunk csak úgy tud fennmaradni, ha az olvasói előfizetik. Kérjük, támogasd a szerkesztőség munkáját. További cikkeinkért, illetve rövidhírekért látogass el a főoldalunkra is.
A híreket válogatta és kommentálta Finta Márk
1. Akik szembeszállnak a viharral
Az államférfiak (és nők) kora úgy tűnik, lejárt – és ez nagyon sokat elárul arról, milyen állapotban is van a világunk. Immár évek óta a legritkább esetben kapják olyan politikusok a Nobel-békedíjat, akik az emberek akaratából kaptak hatalmat, és ezt jóra, béketeremtésre használják.
Most egy olyan korszakot élünk, ahol azoknak az embereknek a bátorságát díjazzák, akik szinte pőrén állnak az önző, vérszomjas hatalom brutalitásával szemben, de egy centit sem hátrálnak, és mindent feláldozva harcolnak azért, hogy akár egy morzsányit is megmentsenek a civilizációból, a demokráciából, és abból, ami emberré tesz minket.
Míg tavaly Maria Ressa és Dmitrij Muratov, két rengeteget támadott és ellehetetlenített újságíró kapta a díjat, idén a posztszovjet térség reménytelenül, de bátran harcoló aktivistáinak járt az elismerés. Alesz Bjaljacki belorusz aktivista, az orosz Memorial emberi jogvédő szervezet, és az ukrán Polgári Szabadságjogok Központja viszont messze van attól, hogy felhőtlenül örüljön munkája elismerésének.
A 60 éves Bjaljacki, aki a Vjaszna emberjogi központ alapítója, épp egy fehérorosz börtönben ül. Egy olyan abszurd rezsim börtönében, melynek vezetője, Aljakszandr Lukasenka a világtól teljesen elrugaszkodva épp betiltotta az inflációt, vodkával és traktorral gyógyította volna a koronavírust – és akinek nem okoz kéjesebb örömöt annál semmi, mint az, hogy Putyinhoz dörgölőzhet, és engedelmes kisbáránnyá verethet ellenzékieket. Csak mert megteheti.
Bjaljacki ennek ellenére sem hátrált meg, és addig harcolt a demokráciáért, amíg csak tudott. Aztán eljöttek érte Lukasenka gorillái. S most nem tudunk semmit sem arról, milyen állapotban van – sem arról, egyáltalán miért van börtönben, tárgyalása ugyanis még nem volt.
Aztán itt van a Memorial elnevezésű orosz szervezet, mely csaknem 30 éven át dolgozott azon, hogy rámutasson a Putyin által visszasírt Szovjetunió milliónyi ártatlan áldozatának keserű sorsára. 2006-ban Vlagyimir Vlagyimirovics már jelezte nekik, hogy ezt nem kéne, de nem hátráltak meg.
2014-ben idegen ügynökként kezdték őket számon tartani – igen, egy olyan törvény alapján, mely mintaként szolgált a magyar „civilszervezet-törvénynek”. A szovjet rezsim borzalmas bűntetteinek kutatását végül 2021 decemberében lőtték le végleg a hatalmasok. A Memorialt az orosz legfelsőbb bíróság tiltotta be.
Végül itt van az ukrán Polgári Szabadságjogok Központja (CCL), mely szerencsére most is dolgozik, bár munkájában nincs sok öröm. A CCL az a szervezet, mely figyelemmel kísérte a Krím orosz annektálása utáni politikai üldöztetéseket, a donbaszi háborús és emberiesség elleni bűncselekményeket, nemzetközi kampányokban hívta fel a figyelmet a Kreml politikai foglyainak sorsára, és jelenleg is az orosz invázió alatt elkövetett háborús bűncselekményeket dokumentálja.
Ha lennének politikusok, akik kiérdemlik a Nobel-békedíjat, akkor ezeknek az embereknek a munkájára nem lenne semmi szükség. Akkor ők is élhetnének egy más életet, amelynek nem része a megaláztatás, a rémálmok és a folyamatos harc olyan dolgok ellen, melyeknek nem szabadna megtörténnie a civilizált világban.
De ilyen politikusok nincsenek. Ezt a munkát pedig senki sem fogja elvégezni a díjazottak helyett. Tisztelet nekik.
2. Putyin 70
Vlagyimir Vlagyimirovics friss kávé illatára ébredt. Kicsusszant kényelmes ágyikójából, felöltötte kényelmes mamuszát, és nagyra tárta az atombunker ablakát. Üdv néked, nyírfalombos Oroszhon! – kiáltotta.
Üdv néked, Vlagyimir Vlagyimirovics, népünk hőse, óh, te égboltunkon ragyogó vörös csillag! – kiáltotta volna vissza Oroszhon, ha még lett volna szája, csak hát nem volt, mert betemette a nukleáris apokalipszis után leülepedő radioaktív por. S ugyanez a por takarta el az eget is, melyen nem látszott egyetlen árva csillagocska sem, nemhogy vörös.
Putyin 70 éves. Bár nincs olyan személyi kultusza, mint Sztálinnak volt, az orosz kézivezérlésű sajtó azért ünnepli-ünnepelgeti a vezért, és befutnak gratulációk is olyan demokratikus vezetőktől, mint Kirill pátriárka, vagy épp Kim Dzsong-un, Észak-Korea hasonló kaliberű ura. Nem beszélve Lukasenkáról, aki még egy traktort is ajándékozott a főnöknek.
Bár a traktor menő ajándék, azért csak szomorú szülinap ez. Putyin valószínűleg azzal számolt, hogy mostanra már egy új orosz impérium ura lehet majd, Nagy Péter cár utóda, és beteljesíti azt a beszédeiben is tetten érhető, történelmi küldetést, melyet maga elé képzelt. S bár valóban a világ egyik legerősebb embere, semmi oka sincs sérthetetlennek éreznie magát. Oroszországa izolációba került, serege visszavonulóban, ellenfelei pedig sosem tűntek egységesebbenek. Nem csak az országon kívül, de lassan belül is.
Egyre kevesebben veszik komolyan őt, és egyre többen tartanak tőle – ez utóbbi számára akár hízelgő is lehet, de pont nem az ellenfelei azok, akik félnek. Hanem azok, akikre partnerként tekint – például Kína, mely láthatóan egyre kevésbé bízik meg az orosz rezsimben, és egyébként sem egy erős Oroszország kell neki, hanem egy gyenge Oroszország nyersanyag-tartaléka és piaca.
Ez is az oka annak, hogy egyre gyakrabban hangzik el, vajon valóban atomfegyverhez nyúl-e Putyin, ha végleg sarokba szorítva érzi magát. Márpedig ez a folyamat már elkezdődött, és már nem csak Ramzan Kadirov, a csecsen hétszünyű kapanyányimonyók kritizálja hevesen az orosz hadsereg vezetését a vereségek miatt, így tesz Jevgenyij Prigozsin, a Wagner-csoport ura is. S bár ez Leonyid Bersidszkij, a Bloomberg elemzője szerint azt a benyomást keltheti, hogy ez a konfliktus a „külsősök” és az orosz hadsereg között zajlik, a következő, logikus lépés az, hogy ezek a fegyveresek Putyinra fognak haragudni. Mert nem tesz semmit, az oroszok vesztésre állnak, Kadirovéktól és a többi szerencsevadásztól pedig elveszik a győzelmet.
Márpedig ha ez bekövetkezik, Putyin nem a mérsékelt értelmiségiekkel áll majd szemben, hanem saját, fegyveres zsoldosaival. Ez pedig sokkal kényelmetlenebb lesz, mint egy tiltakozó jegyzék, vagy egy élőlánc.
El tudja-e oszlatni Putyin minden gondját, ha problémamegoldásként atomfegyverhez nyúl? Ettől tart most a világ, Joe Biden amerikai elnök azt mondta, nagyon közel vagyunk egy nukleáris apokalipszishez. És a kockázat tényleg magas. De azt valószínűleg már Putyin is belátja, hogy az ismeretlenbe lépne, ha megkockáztatná mindezt. Váratlan taktikai atomcsapást nem tudna mérni – az előkészületeket látnák a kémműholdak, a NATO és az Egyesült Államok pedig valószínűleg azonnal reagálnának. És nem létezik már atomkoffer sem: a nukleáris eszkaláció számtalan lépésből áll, és nem lehet csak úgy átlépni a lépcsőfokokat.
És minden egyes eszkalációs lépésnél fel fogja valaki tenni a kérdést Moszkvában: mit érünk el vele? Mit fogunk bombázni vagy rakétázni? Meg tudjuk-e így tartani a területeket, melyeket névleg annektáltunk, és beírtunk a győzelmi naplóba? Hogyan reagál majd a NATO? És hogyan az Egyesült Államok? Mit szól hozzá India vagy Kína? Mit szólnak hozzá az oroszok?
Nem, ez egyáltalán nem dicsőséges születésnap Putyin számára. 70 évesen pedig talán már érdemes feltenni a kérdést, mi végre van itt a Földön. Valószínűleg nem az a válasz, hogy elpusztítsa.
S miközben ezen morfondírozik, talán eszébe jut Anna Politkovszkaja is. Az újságíró, akinek halálát Putyin születésnapjára kapta 2006-ban. Politkovszkaját, aki mindenki másnál hangosabban és érthetőbben mondta el, ki is az a Vlagyimir Putyin, és milyen a hatalmának természete, 48 éves korában, épp október 7-én lőtték agyon egy moszkvai lépcsőházban. S nem kérdés, kinek állt ez érdekében.
Politkovszkaja nem érhette meg, de mi remélhetőleg megérjük, hogy Putyin 71. születésnapja még szomorúbb legyen.
3. Vérszomj és bizalom
Óriási felháborodást váltott ki a közösségi hálón, hogy Dušan Dědeček, a Zoch utcai gázoló, aki öt ember halálát okozta tajtrészegen, csütörtökön hazamehetett a bíróságról, és nem egy cellában várja majd, mit kezd vele az igazságszolgáltatás.
A felháborodást pedig csak fokozta, hogy a 37 éves férfi, aki Csacán szintén részegen elsodort egy anyát két gyermekével a járdán, rács mögé került. Az emberek teljesen jogosan tették fel a kérdést: ha az egyik részeg sofőr előzetesbe kerül tette miatt, a másik miért nem?
Van a jogos kérdés, és van az indokolatlan vérszomj.
