A soknyelvű Pozsonyról szóló könyv bizonyítja, hogy a többnyelvűség nem csak üres politikai szlogen

A szerzőt meghívták a 27. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválra a szlovák díszvendégség alkalmából, ahol Nádasdy Ádám nyelvésszel és Balogh Magdolna fordítóval beszélgettek a legendás pozsonyi „háromnyelvűségről”.

Az idézőjel indokolt, hiszen a könyvnek már a fülszövege is leszögezi, hogy „a tipikus pozsonyi többnyelvűség egyáltalán nem volt olyan magától értetődő, ahogyan ma gondoljuk, azonban sokkal több változata volt annál, mint sejtenénk.” Az, hogy minden régi pozsonyi („prešpurák”) folyékonyan beszélte volna mindhárom regionális nyelvet – a németet, a magyart és a szlovákot –, elég messze van a valóságtól. Volt természetesen sok ilyen polgára is a koronázó városnak (főleg a szolgáltatások területén dolgozók, pincérek, recepciósok stb.), ugyanakkor már a második világháború előtt is élt rengeteg két- vagy egynyelvű lakos Pozsonyban.

Ez a helyzet 1945 után változott meg, amikor politikai okokból a szlovák kiszorította a másik két nyelvet. Sajnos a többnyelvű polgárok közül is sokan hagyták elveszni ezt a „szuperképességüket”, és fokozatosan egynyelvűvé váltak. Tancer olyan adatközlőket, „őslakosokat” keresett fel, akik még megtapasztalták a soknyelvű Pozsony semmihez sem hasonlítható légkörét a két világháború között, az első Csehszlovák Köztársaság időszakában.

Többnyelvűvé nem csak az iskolában válhat az ember

Természetesen a többnyelvűség nem tűnt el teljesen, sőt, egy ideje a reneszánszát éli a szlovák fővárosban (is), elsősorban a belső és külső migrációnak köszönhetően. Tancer a beszélgetés során elárulta: pár éve megkeresték őt pozsonyi magyar diákok, akik a könyve elolvasása után ébredtek csak rá, hogy ők valójában többnyelvűek. A szerző ezt ma is furcsállja, hiszen a diákok többnyelvűsége számára nyilvánvaló, ők valamiért mégis egynyelvűekként tekintettek magukra.

A beszélgetésen szóba került az is, hogy a szerző maga is többnyelvű családban nőtt fel, ahol a szlovák mellett a magyar és a német szó is mindennapos volt. Ő maga magyarul nem beszél, de ma már bánja, hogy nem tanult meg a szüleitől, hogy kamaszként elutasította a szlovák-magyar kétnyelvűséget.

Okulva ebből, kezdettől fogva többnyelvűnek nevelték párjával a gyerekeiket. Tancer születésük óta következetesen csak németül kommunikált velük, annak ellenére is, hogy a vállalkozás sikerét több ismerőse is kétségbe vonta. Ezeket a kétségeket a többnyelvűségről alkotott téves elképzelések táplálták – például, hogy csak az lehet kétnyelvű, aki mindkét nyelvet egyformán tökéletesen beszéli. A könyv célja részben a régi pozsonyi többnyelvűség élő példáival, részben tudományos érvekkel cáfolni az efféle tévhiteket.

Rózsika öröksége

Kettősség jellemzi magát a kötetet is: egymást váltják a régi pozsonyiakkal készült interjúk és a kisesszék, melyekben a szerző igyekszik értelmezni és elemezni az adatközlőktől nyert értékes információkat a szociolingvisztika segítségével. Balogh Magdolna fordító bevallása szerint a fordítás során éppen ebben rejlett a legnagyobb kihívás, hiszen különböző műfajú szövegekről van szó. Az interjúk informális, kötetlen stílusban, „társalgási” nyelven íródtak, ettől merőben eltér a kisesszék tudományos-ismeretterjesztő stílusa.

A fordító megküzdött az adatközlők nyilatkozataiban előforduló nyelvtani „hibák”, „tévesztések” átültetésével is. Persze kérdés, ezek a „hibák” vajon tényleg hibák-e, és nem inkább alakváltozatok, a Pozsonyban beszélt dialektusok sajátságai. Ebből a szempontból a Rózsikológia című fejezet a legérdekesebb, amely egy egészen unikális keveréknyelven, vagyis inkább „kerékbe tört” szlovák nyelven beszélő pozsonyi házvezetőnőről szól, akinek az anyanyelve a pozsonyi német dialektus volt. Az ő példáján keresztül igyekszik bizonyítani a szerző, hogy