Bosznia-Hercegovina letépné a nemzeti gondolkodás béklyóit

A szerző a közép-európai és balkáni ügyekkel foglalkozó Gemišt hírlevél alapítója, itt lehet rá feliratkozni. A cikk megszületését a BIRN Reporting Democracy programja tette lehetővé.

A világ talán legbonyolultabb felépítésű, mindössze 3,2 milliós lakosú országában komoly esély van nemcsak a szerb entitást 16 éve uraló Milorad Dodik eltávolítására, hanem arra is, hogy a horvát és a bosnyák társállamfői posztokat olyan politikusok töltsék be, akik nem a saját nemzetiségüknek, hanem a teljes országnak, a teljes ország érdekében politizálnak.

Törésvonal ezért nem az egyes nacionalista pártok, hanem a közös országot akaró multietnikus erők és a szerb, bosnyák és horvát nacionalisták kartellje között van. Előbbiek a „polgárok Boszniája” koncepcióban hisznek: egy, a jelenleginél centralizáltabb államban, amely úgy jöhet létre, ha a daytoni békében lefektetett, az államigazgatás minden szintjét korrupcióval és átláthatatlan dealekkel átható, a három államalkotó nemzet lakosságarányának megfelelő etnikai kvótákat eltörlik, és a nemzetiségi jogok helyett az egyéni, állampolgári jogokra helyezik a hangsúlyt. Utóbbiak viszont a nemzetiségi békét féltve attól tartanak, a közös országban mások veszik át a hatalmat, és ők odavesznek.

Hogy pontosan mi folyik Bosznia-Hercegovinában, és kinek/minek hol vannak a gyökerei, annak az ország egyik legismertebb értelmiségijével, a szarajevói egyetem filozófia tanszékének professzorával, a Habsburg-kor és identitáskutató Vahidin Preljevićtyel jártunk utána.

Az interjúból többek közt kiderül, hogy

• mit csinált jól Kállay Béni a Habsburgok Boszniájában,
• hogyan működik a nacionalista pártok korrupciós kartellje,
• milyen érdekek vezettek a jugoszláv polgárháború kirobbanásához,
• hogyan működik Milorad Dodik Republika Srpskája,
• és a sok pesszimista hang ellenére milyen perspektívák vannak az ország előtt.

Ki bosnyák, hogyan definiálná ezt?

A bosnyák szó jelenkori hivatalos definíciója egy olyan, többségében Bosznia-Hercegovinában élő etnikumot jelöl, amely függetlenül attól, hogy tagjai vallásosak-e vagy sem, a muszlim kultúrkörhöz tartozik, azaz a bosnyák egy olyan boszniai, aki muszlim háttérrel rendelkezik. Vannak más hagyományból jövő definíciók is, de a bosnyákok többsége ezzel azonosul.

Ki a boszniai horvát?

A Bosznia-Hercegovinában élő horvát. Érteni vélem a kérdése mögötti szándékot: a 19. század jelentős részében nem voltak definiálva a nemzetiségi hovatartozások. A többség, közülük rengeteg boszniai katolikus és ortodox, magát elsősorban a vallásával identifikálta, a nemzetek mibenlétéről semmiféle elképzelésük nem volt, így arról sem, hogy ez számukra egyáltalán releváns volna. Mindez a nemzeti eszmék horvátországi és szerbiai elterjedését követően jelent csak meg Boszniában, ahol a nemzetekkel való azonosulás először az értelmiséget érte el, majd a nemzetépítés megszokott eszközeit használva szélesebb rétegekben is gyökeret vert – a folyamat az első világháború végét követően zárult csak le.

De ettől függetlenül Bosznia-Hercegovina népességének nagy része – noha persze voltak migrációk is, melyek hatását nem szabad lebecsülni – ugyanazon, közös gyökerekből származik, ugyanazon muszlim háttérből jön, és ugyanazt a nyelvet beszéli.

Egy fiumei és egy mostari horvát között a különbség csupán annyi, hogy az egyik a tengerpartról jön, míg a másik a nagy hegyek alól?

Igen, még ha a tér különböző konfigurációi eltérő mentalitásokat is eredményeznek. Összhorvát perspektívából nézve mindketten horvátok, akkor is, ha kulturálisan eltérő sajátosságok jellemzőek rájuk – ilyen különbségek nyilván a szlavóniai és a szigeteken élő horvátok között is vannak.

Az egyiket elmagyarosítani, a másikat elolaszosítani akarták.

Boszniában pedig a törökök többévszázados jelenléte hagyott hátra számos elemet: a boszniai nyelv – mármint nem a hivatalos verzió, hanem az, amit az itt élők ténylegesen beszélnek – még ha minimálisan is, de különbözik a Horvátországban beszélt nyelvtől. Persze, Horvátországon belül ennél még nagyobb különbségek is vannak a régiók között.

És vannak különös szokások is a boszniai horvátok körében: katolikus nők magukra tetoválják az utolsó bosnyák királynőt, Katarinát. A legfontosabb azonban egy tapasztalat, éspedig a másokkal, más nemzetiségekkel és világvallásokkal való együttélés egy kifejezetten kis területen – ilyesmire Horvátországban nem nagyon akad példa.

A boszniai szerbeket se hagyjuk definíció nélkül, ha már így elkezdtük: ők kik?

Hasonló a történet: többé-kevésbé a boszniai nyelvet beszélik – még ha a szerbiai média hatására ez változni is kezdett az utóbbi időben –, az ortodox keresztény valláshoz tartozik és a szerb kultúrkörrel azonosítja magát, azaz megünnepli például az ortodox karácsonyt. De nehéz ezt megmondani, nehezemre esik definiálni azt, hogy ki kicsoda, és mitől az, mondhatnám azt is, hogy az a szerb, az a bosnyák, az a horvát, aki a népszámlálásokkor annak vallja magát.

Pláne, hogy vannak olyanok, akik egyik nemzetiséghez tartozónak sem vallják magukat, ők boszniaiak, mondják.

Ők mindenekelőtt magával az országgal azonosítják magukat. Ez egy olyan nem lebecsülendő, talán 4-6 százalékos kisebbség, amely már csak egzisztenciális okokból sem hajlandó magát ide vagy oda besorolni, mert mondjuk etnikailag vegyes családból származik, egyik felet sem akarja feladni a másik kárára, de az országhoz való tartozását jelezni akarja.

Nincs olyan szabály, hogy ha mondjuk az apa horvát, a gyerek is az?

Nincs. A vegyes házasságokból származó gyerekeknél a szocializációs körülmények a döntők. Aki azonban nem akar dönteni a saját identitását illetően, annak a boszniai jelző egy kiút lehet ebből, egy integrációs lehetőség.

A boszniai jelzőt mint identitáskonstrukciót a legerősebben eddig az Osztrák–Magyar Monarchia pénzügyminisztere, a Bosznia kormányzójának kirendelt Kállay Béni erőltette a 19-20. század fordulóján. Ha ennyire régre nyúlik vissza, és alapvetően integratív, miért nem terjedt el jobban, és miért nem népszerűbb ma?

Ezt a kérdést én is gyakran felteszem magamnak. Kállay a boszniai jelző alatt egy többvallású, vallásokon átívelő bosnyák identitást értett, a mai bosnyák identitás lényegében megfelel ennek. A nacionalista tábor már akkor is azzal vádolta őt, hogy ezzel egy új nemzetet akart kitalálni. A vádak azonban nem voltak igazak, hiszen a korabeli források szerint mikor Kállay megpróbálta ezt az identitást gyakorlatba átültetni, a legtöbb Bosznia-Hercegovinában élő ember még boszniainak nevezte magát – hozzá kell tenni, a modern nemzeteszmékről még nem nagyon hallottak akkoriban –, mégpedig azzal a céllal, hogy így különböztesse meg magát a máshol élő katolikusoktól, ortodoxoktól és muszlimoktól.

Ami pedig az akkori források alapján különösen izgalmas, az az, hogy a bosnyákok magukra törökökként hivatkoztak, hogy a katolikusokétól és az ortodoxokétól eltérő vallási hovatartozásukat hangoztassák – amikor viszont törökökkel találkoztak, már boszniaiak vagy bosnyákok voltak, amiket akkor egymás szinonimáiként használtak. Kállay Béni pragmatikus, a Monarchia horvát és szerb nacionalizmusok erősítésében nem érdekelt szándékait szem előtt tartó kísérletét több írásomban is modern nemzetkoncepcióként jellemeztem. Mármint mai szemmel: a koncepció integratív, a vallást mint identitást nem teszi abszolúttá, és magával az országgal, a tájjal, az ott élőkkel azonosítja az embert.

Mi maradt meg Kállay elképzeléséből? Táplálkozik ebből valamennyire a mai bosnyák identitás?

Részben igen. A koncepció ma a magukat boszniaiként definiáló, egyik államalkotó nemzetiségbe nem besorolódni, magukat nem a nemzetiségi hovatartozásukra redukálni akaró emberek körében él tovább, akik nem az etnikailag orientált pártokra és jelöltekre szavaznak a választásokon. A politikában viszont egyre erősebb nyomai vannak Kállay koncepciójának: a multietnikus pártok és politikusok mozgalma még ha erősen széttagozódott is, alapvetően a legnagyobb erő az entitásban.

2018-ban a horvát társállamfői posztért induló Željko Komšić és a bosnyák posztért induló szociáldemokrata Denis Bećirović együtt 420 ezer voksot kaptak, többet, mint a nacionalisták együtt. Az általuk vallott elképzelés – állampolgári jogok, nem pedig nemzetiségi jogok – támogatottsága reményeim szerint idővel egyre erősebb lesz, és ezáltal a boszniai identitás térnyerése is.

Ez bár szépen hangzik, az országot alapvetően így is az etnikai nacionalista pártok, a Milorad Dodik-féle szerb SNSD, a hercegovinai horvát HDZ és a bosnyák SDA vezetik – Željko Komšić győzelmét pedig rendszerhibának tartva épp úgy próbálják átírni a választási törvényt, hogy az kizárja a horvát szavazók köréből az inkább őt támogató szórványban élőket, és most az összes horvát párt egy közös jelölt mögé állt be, hogy ezzel demonstrálják, hogy aki horvát, rájuk szavaz.

Nehéz megmondani, hogy tudnak-e nyerni. A daytoni békében fektették le, hogy az ország két nagy választókörzetből, a Republika Srpskából és a bosnyák-horvát Föderációból áll, és hogy a szerb társelnökjelöltre csak az előbbiben, a bosnyákra és a horvátra csak utóbbiban lehet szavazni.

A választókörzetek etnikai meghatározottsága egy anomália, sérti az alapvető jogokat is, mint arra a strasbourgi emberi jogi bíróság több, azóta sem végrehajtott ítélete felhívta a figyelmet – abból azonban nem szabad engednünk, hogy a három társállamfő elméletileg, az alkotmány szerint Bosznia-Hercegovina minden polgárát kell, hogy képviselje. Nem az áll ott, hogy a bosnyák a bosnyákokat, a szerb a szerbeket, a horvát a horvátokat képviseli, hanem az, hogy ők együtt mindenkit – a politikai gyakorlat ettől aztán többnyire sajnos eltér.

Mi az oka a nacionalista pártok relatív sikerének?

Az, hogy az etnikai kvótákon alapuló államigazgatás, az állam minden szintjét átható arányos nemzetiségi felosztás rendkívüli mértékben kedvez a korrupciónak. Amikor ezek a nyilvánosságban a szavazóik feltüzelése és mobilizálása érdekében egymással gyakran veszekedő pártok koalícióra lépnek, az úgy néz ki, hogy felosztják egymás között a területeket, és megegyeznek, hogy a másik dolgába nemhogy nem szólnak bele, de jótékonyan oda se figyelnek.

De miért szavaznak ezekre a pártokra az emberek?

A polgárok többsége nem támogatja őket, ezt azonban politikailag nem sikerült még artikulálniuk, hacsak nem tekintjük annak azt, hogy az ország fele nem vesz részt a választásokon – ugyanis nem hisznek abban, hogy tudnak változtatni bármin is.

A másik ok a változásoktól való félelem, amihez hozzájárul a nacionalista pártok olcsó, a nemzetekre leselkedő veszélyeket falra festő propagandával operáló, mégis működő mobilizációja. Ez azért működik, mert a nemszavazókat egyszerűen nem szólította meg eddig senki – kíváncsi leszek, ezúttal sikerül-e valakinek. Körükben gyakori az a gondolat, hogy annyira borzalmas már a helyzet, hogy azon változtatni semmi nem tud, legfeljebb egy forradalom.

Ki ellen? A daytoni békéhez ragaszkodó nagyhatalmak, a kormány, az etnikai pártok ellen?

Hát ez az. Helmuth Plessner német filozófus úgy definiálta ezt a politikai radikalizmust, hogy az abból indul ki, hogy a valóság annyira negatív, hogy még csak nem is éri meg megváltoztatni, ezért az egyetlen megoldás annak felborítása. Mivel egyre többen vallják a magukénak ezt a gondolatot, a vége az lesz, hogy semmi nem fog változni – ez is egy oka annak, hogy miért stagnál a rendszer.

Ez rendkívül pesszimistának hangzik, úgyhogy egy talán optimistább kérdéssel folytatnám: milyen perspektívákat lát Bosznia-Hercegovinában, akár az emberek, akár az ország szintjén?

Nagyon is van perspektívája az országnak: csak hogy egy aktuális példát mondják, az energiaellátásunk a vízenergiának és a szénbányáknak köszönhetően gyakorlatilag független másoktól. A gazdaságnak a globális krízis ellenére láthatóan és objektíven is jobban megy a tíz évvel ezelőtti számokhoz képest. A turizmus óriási fejlődési lehetőség, a mezőgazdaságról nem beszélve: nem lebecsülendő, hogy mi még mindig aránylag jó és egészséges élelmiszereket eszünk.

Számomra a számos konfliktus ellenére is az együttélés hagyománya a legfontosabb: ebből a heterogenitásból csak profitálni lehet. Még ha ez ma utópikusnak is hangozhat, én Bosznia-Hercegovinát a nemzetiségek és vallások együttélésének kiváló, európai szinten is használható példájának látom.

Mi akkor az oka annak, hogy harminc évvel ezelőtt ezek a nemzetiségek a többévszázados békés egymás mellett élés ellenére is elkezdték ölni egymást?

Annak, hogy ez így lett, van egy materiális és egy ideológiai oka. A materiális az, hogy ezek nem a nemzetiségek, az emberek voltak, hanem a nyolcvanas évek végi „ellenzéki” mozgalmakkal szövetséget kötő, főleg egykori kommunistákból álló elitjeik. A legjobb példa erre Slobodan Milošević, de Franjo Tuđman is, aki még ha két évtizeden át disszidensnek számított, ugyancsak a mozgalomból érkezett.

A másod-, harmadvonalbeli apparátust megnézve még egyértelműbb a helyzet. Ezek az elitek az átmenetre készülve nem tudtak megegyezni a felbomló Jugoszlávia erőforrásainak felosztásáról, és vitáik megoldására egyedül a háborút látták megfelelő eszköznek. A jugoszláv háború abszolút elkerülhető lett volna.

Ezek a politikai és értelmiségi elitek a felelősek azért, hogy nem volt békés átmenet, 1991 körül ugyanis az Európai Unió elődje, az Európai Gazdasági Közösség a jugoszláv országoknak gyorsított csatlakozási tárgyalásokat ajánlott, és az amerikaiak pedig pénzügyi segítséget arra az esetre, ha ezek az elitek a háború elvetése, és mondjuk egy konföderáció létrehozása mellett döntenek.

De az országuk heterogén karaktere miatt a háborútól eleve tartó macedón és bosznia-hercegovinai eliteket leszámítva mindegyik jugoszláv tagország, még a szlovénok elitje is ellenezte ezt: az ugyanis az eljelentéktelenedésüket vonta volna magával.

Hogyan lett az elitek háborújának etnikai színezete?

Itt jön képbe az ideológiai ok.