Rácz András: Sokkot és rettegést hozott az orosz társadalomba a mozgósítás

Döbbenettel fogadták az oroszok a mozgósítás hírét, és még a Kremlt is meglepte, milyen rosszul működik a mobilizációs rendszerük. Eközben hihetetlen ütemben távoznak az országból a hadra fogható férfiak, de van, aki a hegyekbe menekül, s van olyan is, aki golyót ereszt a toborzótisztbe – mondja Rácz András védelempolitikai szakértő, a Német Külpolitikai Társaság (DGAP) kutatója.

Beszélgetésünkből megtudhatják

• miért ragaszkodik Putyin a formaságokhoz,
• milyen következménye lenne annak, ha Oroszország megtörné a nukleáris tabut,
• leküzdhető-e kondicionálással a mozgósítás miatti rettegés, és visszakozhat-e a Kreml,
• felelőtlenség-e most megnevezni bármilyen felelőst az Északi Áramlatok elleni szabotázsakciókért.

---

Miért ragaszkodik Putyin ennyire a formaságokhoz a céljai elérésénél, mikor tudja, hogy az ilyen „népszavazásoknak” senki szemében nincs legitimitása?

Az orosz rendszer nem jogállam, de kifejezetten legalisztikus, eszközként használja a jogot, ennek megfelelően hajlítva a jogszabályokat, formaságokat, procedúrákat. Ez az egész álnépszavazás ugyanebbe a logikába illeszkedik. Semmiféle jogi normának nem felel meg, és nagyon érdekes, hogy még az orosz jogi normáknak sem.

Zaporizzsjében és Herszonban nincs jogrendszer az ukránon kívül, nincs is olyan szabályrendszer, melynek keretében népszavazást lehetne csinálni, és a népszavazás szabályai sem lettek nyilvánosak. Ezzel együtt Oroszország úgy tesz, mintha ez jogilag rendben lenne, mintha ez valódi népszavazás lenne. Politikai célja van, a jogszabályokat és azok látszatát is politikai célokra használják. A jog itt eszköz, nem normatív keret.

Kinek szól ez a színház? Az oroszoknak vagy az ellenfeleknek?

Mindkettejüknek. Orosz jog szerint Oroszország részévé fogják tenni ezeket a területeket – ez egyszerűen jogi-közigazgatási szempontból szükséges ahhoz, hogy ezeken a területeken el tudjanak kezdeni államként működni. De legalább ilyen fontos az, hogy a törvénytelen annexió révén Oroszország kiterjeszti a szuverenitását ezekre a területekre, ezek a területek „belföldnek” fognak számítani, és Oroszország minden rendelkezésére álló eszközzel megvédheti ezeket a területeket. Ennek van elrettentő szerepe is, hiszen ezek közé az eszközök közé tartoznak a tömegpusztító fegyverek is.

Emellett, mivel orosz jog szerint ezek a területek Oroszország részévé válnak, a korábbinál sokkal szélesebb körben lehet alkalmazni például sorkatonákat is ezen területek védelmére, illetve a frissen mozgósított katonákat is könnyebben lehet itt bevetni.

Beszélgessünk a tömegpusztító fegyverekről. Mekkora blöff, vagy beváltható dolog ez ebben a képzelt honvédő háborúban?

Ez az egymilliárd dolláros kérdés, hiszen senki sem tudja, hogy ezt ténylegesen meglépnék-e. De jogilag ezzel együtt lehetséges. A tömegpusztító fegyverek használatának vannak nyilvános jogszabályokban is ismert szabályai, s ezeknek a szabályoknak vannak nem nyilvános kitételei is. Pontosan nem tudjuk, Oroszország milyen szabályok mentén vetne be tömegpusztító fegyvert.

Ezzel együtt azt tudjuk, hogy saját, orosz terület védelmében könnyebb tömegpusztító fegyvert alkalmazni, mint egy másik országban folytatott támadó háború esetében. Egyébként a tömegpusztító fegyverek használatának is van egy saját, eszkalációs logikája, amennyire ezt hadijátékokból, szimulációkból lehet tudni, ezek bevetése nem úgy kezdődik, hogy több száz atomrakétát lőnek egy célpontra. Ha történik is ilyesmi, az egy, kisebb, elrettentő hatásúnak szánt támadással kezdődik, s ha ez nem váltja ki a kívánt hatást, akkor lehet felfelé haladni ezen az eszkalációs lépcsőn.

Feszül egyfajta ellentmondás a két forgatókönyv között. Az egyik forgatókönyv szerint Oroszország az annektálással le szeretné zárni a háborút. Ám ha a másik forgatókönyv szerint ezt atomfegyver bevetésével akarja megtenni, azzal csak tovább feszíti a húrt, hiszen az ellenfelek azt mondják, nem rettennek vissza a lépéstől.

Igen. Ám a katonai tervezés arról szól, hogy az akaratunkat rákényszerítsük a másik félre, ez a háború célja. Moszkva számolhat úgy, hogy a tömegpusztító fegyverrel való fenyegetés elrettenti akár Ukrajnát a háború folytatásától, akár a Nyugatot attól, hogy tovább támogassa Ukrajnát. Nem biztos, hogy így lesz, de az orosz szándék ez.

Ha Moszkva tömegpusztító fegyverhez nyúl, elveszti a hitelét a világgal szemben azzal, hogy megtöri a nukleáris tabut. Vagy nem így van?

De igen. Azzal Oroszország már jó ideje nem foglalkozik, hogy a világ nyugati része felé milyen az imidzse. Ennél érdekesebb az, hogy mind India, mind Kína nyilvánvalóvá tette, hogy nem fogadná el, ha tömegpusztító fegyver alkalmazására kerülne a sor. Ez egy nagyon fontos vörös vonal átlépése lenne, de azzal, hogy Oroszország részben a mozgósítás, részben az annexió révén láthatóan elmozdul a teljes háború irányába, és már nem csak „különleges katonai műveletet” bonyolít le, ebben a logikában nagyobb eséllyel kap helyet tömegpusztító fegyver alkalmazása, mint korábban.

Milyen a háború megítélése Oroszországban, főleg a mozgósítás után?

A mozgósítás nagyon hirtelen jött, és látni lehetett a teljes pánikot és megdöbbenést. Ha belegondolunk, egészen mostanáig az volt a putyini konszenzus, hogy a különleges katonai művelet nem érinti az átlagembereket. A Levada Központ friss közvélemény-kutatása viszont most felmérte, hogyan reagáltak az emberek a mozgósításra. Sokféle érzésre rákérdeztek a büszkeségtől kezdve a sokkon, az örömön át a közömbösségig.

Korcsoporttól függetlenül döntő többségben a félelem és a rettegés a domináns érzés. Mindenhol többségben vannak azok, akik a félelmet jelölték meg. 18-24 éves korosztályban 56 százalék mondta ezt, a 25-39 éves korosztályban 48 százalék. A második helyen majdnem minden korosztályban a sokk áll. Az orosz társadalmon belül összességében 70-80 százalék éli meg sokkban, rémülten a mobilizálást.

A büszkeség is megjelenik az adatok között?

Persze, létezik, de nagyon korosztályfüggő. Ha a teljes társadalmat nézzük, 23 százalék mondta azt, hogy büszke Oroszországra a mozgósítás bejelentése miatt. Szintén 23 százalék volt sokkban, 47 százalék reagált félelemmel. A társadalom negyede-ötöde büszke arra, ami történik, a mozgósításnak alig van társadalmi támogatottsága.

Ez meglepőnek számít?

Nem. Oroszország sokkal kiterjedtebb katonai tapasztalattal rendelkezik, mint a nyugati országok többsége. Sorkatonaság van, volt két csecsen háború, volt egy Afganisztán, van egy Szíria, ott az állandó észak-kaukázusi instabilitás. Az átlag orosz valószínűleg jobban tudja, mi a háború, mint egy átlag nyugati. S pont ettől a gondolattól fél, hogy a fiát elvigyék a háborúba.

Ezt nem kompenzálja az „orosz néplélek” vagy az évtizedeken át tartó kondicionálás? Nem segítenek az ön által említett háborúk abban, hogy könnyebben elfogadjanak egy újabbat és a mozgósítást?

Az, hogy elfogadja, abban az értelemben, hogy nem áll neki ellen, és az, hogy örül neki, két külön dolog. Az, hogy le lehet tolni a társadalom torkán ezt, azért van, mert az orosz rendszer nem demokrácia, és erőből végig tudja tolni ezt a mobilizálást. Ám ez nem Észak-Korea, hogy olyan szinten kondicionálva legyen a lakosság, hogy örömmel megy háborúba. Szó sincs ilyesmiről.

Az orosz narratíva február óta az volt, hogy az átlag oroszokat nem érinti a háború. Most, szeptember 21-én bejelentették a mobilizálást, szeptember 23-án pedig sok átlag orosz teherautókon zötykölődött a front felé. Ez egy óriási sokk egy társadalomnak. Ráadásul a Levada Központ mérésénél ott a módszertani probléma, hogy akiket behívtak, azokat már nem lehet mérni. Őket már nem érik el telefonos interjúval. Széles körű ellenállás látszik a mozgósítással szemben szerte Oroszországban.

Milyen jellegű ellenállás?

Több mint 200 ezer orosz férfi menekült el az országból szeptember 21-e óta.