Napunk

Pápayékról a primitívség jut eszembe, mondja Kristóf György rendező, aki nagyjátékfilmet készít a dunaszerdahelyi maffiáról

Kristóf György. Fotó - N/Tomáš Benedikovič
Kristóf György. Fotó – N/Tomáš Benedikovič

El kell mesélni, milyen Közép-Európa, mert a Nyugat nem érti, mi történik itt, állítja a kassai születésű filmes.

Kristóf György öt évvel ezelőtt az Out című filmmel robbant be a köztudatba – ebben egy munkanélkülivé vált szlovákiai magyar férfi groteszk elemekben bővelkedő bolyongását követhettük nyomon. A filmet, amelyben Bárdos Juditot és Bandor Évát is láthattuk, meghívták a cannes-i fesztivál versenyprogramjába is.

Kristóf György az elmúlt években egy különleges táncfilmen dolgozott, legújabb munkája pedig, amelynek munkacíme Békák dala (szlovákul Symfónia žiab), a 90-es évek dunaszerdahelyi maffiájának történetével fog foglalkozni.

Kassai vagy, de most mégis a dunaszerdahelyi maffia történetéről készülsz filmet forgatni. Hogyan kerültél közel ehhez a témához?

Több oka is van. A film, amit most fejezek be, egy nagyon stilizált film, és jó volt mellette egy nagyon reális témával foglalkozni, a kettő kompenzálta egymást. Másrészt a 90-es évek önmagában egy tök izgalmas időszak, nem csak Dunaszerdahelyen. A rendszerváltás utáni időszak nagyon sajátos volt a közép-európai régióban.

A nemzetközi filmvilágban szerintem ettől tudok érdekes lenni, hogy ezt a közép-európaiságot megmutatom a világnak. Én 1982-es vagyok, már éltem a 90-es években, de gyerekként nem volt befolyásom arra, mi történik, hogyan építjük újjá ezeket az országokat. Csak az elszenvedője vagyok annak, amit a szüleink-nagyszüleink generációja csinált. Nem boldog az ember attól, ami kialakult, és erre reflektálni kell.

Ez tehát a 90-es évek, és miért Dunaszerdahely?

Az, hogy ez ott meg tudott történni Pápayékkal, az nagyon specifikus eset. Szélsőséges történetekkel jobban rá tudunk világítani bizonyos dolgokra. Azok az évek sok mindent elmondanak nemcsak Dunaszerdahelyről, hanem az egész társadalomról és a rendszerváltás utáni időszakról.

Mostanában felkapott lett ez a téma, több könyv is megjelent róla, szerinted miért épp most került középpontba?

Lehet, hogy már eltelt annyi idő, hogy az emberek mernek róla beszélni. Egész Szlovákiában téma lett a politikai maffia ügye, volt több sorozat, filmpróbálkozás is. Csehországhoz, Magyarországhoz képest itt sokkal jobban reflektál a filmes kultúra ezekre az eseményekre. Még tartanak a perek, kerülnek elő holttestek is, még a levegőben van az egész.

Hozzájárulhatott ehhez a Kuciak-gyilkosság nyomán kialakult társadalmi légkör is és az igazságszolgáltatás iránti megnövekedett igény?

Biztosan, és annak is voltak magyar és csallóközi vonatkozásai.

Milyen formában fogsz hozzányúlni ehhez a sztorihoz? Egy klasszikus maffiafilmet képzeljünk el, egy csallóközi Keresztapát, vagy máshogy akarod megközelíteni?

Ahogy az elején mondtam, egy realistább megközelítésben gondolkodom. Két idősíkon játszódik a film, az egyik a jelen, a másik a ’90-es évek. Az egészből az átélt traumák érdekeltek engem a legjobban. Nem is a maffia bemutatása, hanem a társadalom, amely megengedte, hogy ez megtörténhessen. Meg kell mutatni, hogy az állam hozzáállása is kellett ehhez. Ahogy a hétköznapi ember gesztusai is. Sok kimondatlan, feloldatlan trauma maradt nemcsak a gyilkosságok, hanem a fenyegetések, verések, erőszakolások után is. Ezeknek a traumáknak a megmutatásához kellett a jelenben játszódó szál.

Az áldozati oldal az érdekesebb számomra, de úgy, hogy bemutassuk az egész rendszert, a nyerészkedő embereket, a rendőrség korlátozottságát. Egy sorozatban lehetne részletesebben bemutatni a rendőri és az elkövetői oldalt is, de még kérdés, van-e erre nyitottság Szlovákiában. Pedzegettem már ezt tévés mítingeken, meglátjuk.

Mit árul el a szlovákiai magyarokról, hogy épp itt történhetett ez a tragédiasorozat? Az elmúlt harminc évnek talán épp ez a legemlékezetesebb eseménye, ami Dél-Szlovákiában történt.

Ez egy nagyon komplex kérdés. Egyrészt kellett ehhez a magyarság izoláltsága – az, hogy voltak rendőrök, akik nem tudtak szlovákul, és ezért nem tudtak működni, a helyiek áldozatai voltak a nem működő államnak és az állam viszonyulásának ehhez a rendszerhez.

Egy további ok a magyarok állandó belső viaskodása, széthúzása, hogy egymás ellen harcolunk még egy kisebbségen belül is. Nem hiszem viszont, hogy ez annyira specifikusan magyar történet lett volna, szerintem bárhol megeshetett volna Szlovákiában. De lehet, hogy azt is mutatja, hogy a magyar maffiózók temperamentusabbak voltak, mint a szlovákok.

Fotó – N/Tomáš Benedikovič

Épp nemrég jártunk a kollégáimmal Alsóhatáron, ahol a legtovább volt hatalmon ez a maffia. Mennyire határozza meg szerinted a mai társadalmi viszonyokat is Dél-Szlovákiában ez a történet?

Ezzel még kevés tapasztalatom van. A film jelenleg a finanszírozási fázisban van, kaptunk pénzt az RTVS-től és egy svéd filmalaptól, és most várunk a szlovák filmalap döntésére. Remélem, hogy pozitív lesz, mert ez lesz a kulcsfontosságú forrás. Ekkor lesz egy olyan időszak, amikor több időt tölthetek a terepen.

A dunaszerdahelyi történetből számomra úgy tűnik, hogy akár egy-egy szomszédos település is rendkívül más tud lenni. Egy-egy falu is bele tud ragadni ebbe, akár egy polgármester által. Jaroslav Spišiaknak van egy története arról, hogy a Fontána-beli gyilkosság után egy falunapon hosszú idő után először mertek boldogan táncolni az emberek. A felszabadulás is lehet gyors, de persze attól még az elszenvedett traumák nem tűnnek el.

Filmrendezőként milyennek látod ezeknek a maffiózóknak a karaktereit?

A történetnek egyelőre a Fontána-beli események után kicsivel van vége, tehát Sátor Lajos bandája nincs a középpontjában. Pápayék esetében azért volt olyan agresszió az utcán is, mert ők nem a szofisztikált bizniszre mentek rá, hanem a legprimitívebb és legagresszívabb pénzszerzésre. A primitívség és a brutalitás az első, ami Pápayékról eszembe jut. Az erődemonstráció, ami meg volt nekik engedve.

Egy ilyen filmnek terápiás céljai is lehetnek? Segíthet az áldozatoknak feldolgozni a traumájukat, illetve a társadalomnak a múltbéli eseményeket?

Ha elég jó a film, akkor többet tud segíteni. Ha be tud kerülni a nemzetközi körforgásba, a külföldi visszhang segíthet abban, hogy idehaza is többet foglalkozzanak a témával. Ha itthon elég népszerű a film, felerősödhet a hatás, hogy magasabb szinten is beindítson dolgokat. Ha az emberek látják, hogy nem csak velük történt meg ez a dolog, és hogy már lehet róla beszélni, az nagy segítség lehet. Ha tudunk példát mutatni, hogy lehet gyógyulni, vagy legalább is el lehet indulni ezen az úton, akkor többen eljuthatnak ide. Ez nyilván jó lenne. Épp ezért keresünk egyéni történeteket is.

Mondjuk el – Prehovorme

Kristóf György és stábja Mondjuk el – Prehovorme címmel Facebook-oldalt indítottak, amelyen keresztül a dunaszerdahelyi maffia áldozatainak történeteit várják. Elérhetőségeik: [email protected], 0903 731 355.

Milyen fázisban vannak most az előkészületek?

Két év munka van a forgatókönyvben, most a végső fázisban még egyszer át kell majd nézni. Előkészítésre már kaptunk pénzt a szlovák filmalaptól, és az alapcastingot és a helyszíneket már ki tudtuk választani.

Elárulhatsz konkrétumokat a szereplőkről?

Próbáljuk szlovákiai magyar forrásból megoldani, amit lehet. A film jelentős része magyarul lesz, még ha egy “szlovák film” is lesz. Szerencsére ez nem volt probléma a partnereknél. Bár az RTVS-ben beszélgettünk egy szlovák szinkron verzióról is, kiderül majd. A főbb szerepekben Bárdos Judit, Borbély Szandra, Bandor Éva, Alexander Bárta, Šupčík Erik lesznek láthatóak. Szerencsére nagyon erős a szlovákiai magyar „színész felhozatal”.

A forgatókönyvet te írod?

Többen dolgozunk rajta.

Ez a cikk kizárólag a Napunk előfizetői számára elérhető.

Dunaszerdahely

Film

Kultúra

Maffiagyilkosságok

Szlovákiai magyar

Interjúk és podcastok

Jelenleg a legolvasottabbak