Hogyan tanuljunk? Egyáltalán nem hatékony, ha újra meg újra elolvassuk a szöveget, és aláhúzzuk a lényeges részeket

Hogyan tanuljunk hatékonyan? Amennyiben ön azt válaszolta, újra és újra el kell olvasni a szöveget, és aláhúzni a lényeges részeket, akkor a lehető legkevésbé hatékony tanulási módszert választotta.

Kamila Urban, a Szlovák Tudományos Akadémia Szociális Kommunikációkutatás Intézetében a hatékony tanulási módszereket vizsgálja. Nem tartja helyesnek, hogy a gyerekeket az iskolában nem tanítják meg a metakognícióra, vagyis arra, hogy megismerjék,  figyelemmel kísérjék a saját gondolkodásukat. Ha ezt a készséget elsajátítanák, akkor megtanulnának hatékony tanulási módszereket választani.

Egyúttal egészségesebb önképük lenne. „Ha a gyerek valóban ellenőrzi a teljesítményét, képes különféle tevékenységekbe egészségesen belefogni, elégedettebb lesz, nem fog szorongani az iskola és a tanulás gondolatától” – mondja Urban.

Cikkünkből kiderül:

• melyek a hatékony tanulási technikák,
• hogyan közöljük tapintatosan egy óvodással, hogy tévedett,
• miként tudjuk kérdésekkel építeni a gyermek egészséges önképét,
• hogyan tanuljunk felnőttként új dolgokat.

Elkezdődött az iskola, sok gyerek számára első alkalommal. Meg tudnak birkózni ezzel a feladattal?

Nem. Az elsősök eddig nem tanultak iskolában, nem tudják, mi vár rájuk. Az óvónők erre az utolsó év folyamán készítik fel őket, például asztalnál ülve kell munkalapokat kitölteniük, összpontosítaniuk kell a munkára, és csak ezután játszhatnak. Magáról a tanulásról azonban csak naiv elképzeléseik vannak. Mivel a gyerekeknek nem magyarázzuk el, hogyan kell hatékonyan tanulni, természetes, hogy más stratégiák után néznek, melyeket aztán az egyetemig alkalmaznak. Így aztán nem nagy meglepetés, hogy sok egyetemista sem tud tanulni.

Gyakran találkozik azzal, hogy valaki 13 évet tölt az iskolarendszerben, de a végén még mindig nem tud hatékonyan tanulni?

Pedagógiai pszichológiát tanítok. Amikor az első órán a témával kapcsolatban kérdezem őket, azt a választ kapom: „Szeretnénk végre megtanulni, hogyan kell tanulni.” Amikor aztán a hatékony stratégiákat tanuljuk, minden évben ugyanazt a visszajelzést kapom: „Miért nem tanultunk erről korábban?”

Mely tanulási stratégiákat sajátítják el a gyerekek a leggyakrabban?

A hazai és külföldi kutatások egyaránt azt mutatják, hogy a leggyakrabban alkalmazott tanulási stratégia, ha újra meg újra elolvassuk a tananyagot. Van, aki még fel is veszi és hanganyagként hallgatja körbe-körbe. Ez a legkevésbé hatékony tanulási módszer. A másik leggyakrabban alkalmazott módszer a szöveg aláhúzása, itt az a lényeg, hogy a diák képes-e a kulcsszavakat kijelölni.

Ezt hogy érti?

Ha a diák képes aláhúzni a megfelelő szavakat, képes lesz az emlékezetéből előhívni a fontos információt, például egy csata helyszínét, egy uralkodó nevét vagy egy évszámot. A gond az, hogy a diákok nem tudják, mit kell aláhúzni.

És mindent aláhúznak.

Az interneten egy időben vicces mémek keringtek az orvostanhallgatók tankönyveiről, amelyekben egész oldalak alá voltak húzva. Ez valóban így működik – mivel a diákok nem tudják, mit kellene kiemelni a szövegből, mindent aláhúznak.

A középiskolában nem tanítják meg őket arra, hogy a szövegből csak a fontos információkat emeljék ki, és jegyzeteket készítsenek hozzájuk, így aztán a gimnáziumokból olyan diákok jönnek egyetemre, akik elvárják, hogy a prezentációkból megkapják a fontos információkat, amelyeket aztán megtanulhatnak. A szövegekből, tankönyvekből képtelenek kiválasztani a fontos információkat, aztán pedig panaszkodnak, hogy nagyon sokat kell tanulniuk.

Miért okoz nekik gondot megtalálni a szövegben a fontos részeket?

Mert senki se tanítja meg neki. Michael Pressley az 1990-es években USA-ban végzett kutatásában arra kereste a választ, miben különböznek egymástól a jó és a rossz tanulók.

Megállapította, hogy a jó tanulók más stratégiákat alkalmaztak, ilyen  volt az elaboráció, ami azt jelenti, hogy képesek voltak a már elsajátított tudást összefüggésbe hozni egy újonnan tanult információval. Ennek köszönhetően tudtak az adott információról beszélgetni, képesek voltak az oktatási anyagokat kombinálni.

A gyengébb tanulók azonban erre nem voltak képesek – ők csupán fejből megtanulták az információt. Amikor Pressley részletesen vizsgálni kezdte ezeket a stratégiákat, a leendő tanárok elkezdtek róla tanulni az egyetemen. A mi tanárainknak ezt senki se tanítja meg, ezért aztán a diákjaiknak sem tudják átadni.

Tehát a nem hatékony tanulás azzal kezdődik, hogy a gyerek nem képes felismerni a fontos részeket egy szövegben?

A tanár feladata, hogy olyan stratégiákat kínáljon nekik, amelyek segítségével képes lesz azonosítani ezeket az információkat a szövegben. Ez nem olyan bonyolult. Ha a gyerek olvassa a szöveget, elsőként azokat a szavakat azonosítja, amelyeket nem ért. Az alapvető kérdés: „Mely szavakat nem ismered?” Miután megkereste őket, a tanár megkérdezi: „Rendben, próbáld meg megállapítani a jelentésüket a környező szövegből.” A gyerek megtanulja kikeresni a számára idegen szavakat és kikövetkeztetni a jelentésüket, egy jó iskolarendszerben ez a folyamat már az óvodai nevelésben is működik.

Valóban?

Igen, az óvónő történeteket olvas és már a felolvasás előtt kérdéseket tesz fel, hogy a gyerekek kikövetkeztethessék, hogy nagyjából miről fog szólni a történet. Az olvasás közben megkérdezi: „Mi történt éppen? Mit gondoltok, ez miért történt, mi fog most következni? Volt valami, amit nem értettetek?” A végén megkéri őket, hogy foglalják össze a történetet. A gyerekek ezáltal megtanulják ellenőrizni, hogy mennyire értik a szöveget. Ez nagyon fontos, hogy majd az iskolában is képesek legyenek hatékony tanulási stratégiákat választani.

Ez miért fontos ennyire?

Ha a gyermek már óvodás korban el tudja mondani, mi és miért történt a mesében, az iskola első évfolyamában képes lesz az olvasott szöveget röviden összefoglalni, ezáltal megtanulja azonosítani a szöveg kulcsfontosságú részeit és a többit figyelmen kívül hagyni. Szóval, ha a fotoszintézisről olvas, felismeri és aláhúzza a szövegben a kulcsfontosságú részt, vagyis a fotoszintézis definícióját. Tudja, hogy a többi szöveg csak arra szolgál, hogy még jobban megértse magát a definíciót.

Ha tehát a szülő vagy a tanár meseolvasás közben látszólag banális kérdéseket tesz fel, valójában segíthet abban, hogy a gyermek az iskolában jól tanuljon?

Igen. Fontos, hogy már kiskoruktól kezdve kérdezzünk tőlük: „Megértetted, amit olvastunk? Mi történt a mesében?” Ha ismerem a gyermeket, valószínűleg tudom, mely szavakkal nem találkozott még, és azokra rákérdezhetek. A szülő vagy a tanár az elején aktívan segíti a gyermeket a tanulásban.

Amennyiben a gyerekek nem képesek azonosítani a számukra nem világos szavakat, a tanár választja ki őket. „Tudjátok, hogy mik azok a csapok? Hogyan képzelitek el őket? Én így képzelem el őket.” A tanár a folyamat elején aktív, megmutatja, hogyan gondolkodik ő, ezáltal modellezi a diákoknak, hogyan kellene gondolkodniuk az adott problémáról. Az elején tehát a tanár megmutat többféle tanulási módszert, idősebb korban pedig a gyermek már maga választja ki, hogy melyik hatékony stratégiát alkalmazza majd.

Mondana ezekre példát?

Az iskola első évfolyamaiban a gyerek azokat a szavakat keresi, amelyeket nem ért, és igyekszik őket megérteni. Később aztán rájön, hogy ha bonyolultabb definíciókat tanul, más stratégiákat kell alkalmaznia. A felső tagozaton már bonyolult tananyagot kell megértenie, hiszen például a kémia egy absztrakt és összetett tantárgy, amelynél nem elég, ha csupán megtanulja a képleteket, meg kell értenie a mögöttük rejlő elveket és folyamatokat is.

Vagyis eleinte a gyerekek megtanulnak kulcsszavakat keresni, ez azonban idővel nem lesz elég, és más tanulási módszereket kell találnia.

Így van. Fejlődési szempontból a gyerekek az általános iskola 3. évfolyamáig még nem képesek túl sok új információt feldolgozni, ezért a tanáraikra támaszkodnak, hogy ők majd megmutatják nekik ezeket az információkat. Már ilyenkor meg kellene fokozatosan tanulniuk ellenőrizniük a szövegértésüket. A gyerek azt tanulja figyelni, mit tett helyesen és mit nem. A kutatócsoportunkban egy ilyen szempontból specifikus csoportot, óvodásokat vizsgálunk.

Miben specifikus ez a korosztály?

Nagyon optimisták – azt gondolják, mindent helyesen csinálnak és mindent tudnak. Ha az óvodapedagógus nem hívja fel a figyelmüket arra, amikor tévednek, az negatív hatással lehet rájuk. Az ilyen korú gyerekeknek is meg kell mutatni, hogy néha tévedhetnek, és ez rendben van. Ha valamit nem tudnak, kérdezzenek. Ez a mi iskoláinkban hiányzik, a gyerekek a legalapvetőbb tanulási stratégiát sem tudják alkalmazni.

Miért nem kérdeznek a gyerekek?

Jártam az USA-ban, és láttam, hogy a gyerekek folyamatosan kérdeznek, egész idő alatt beszélni akarnak. Nálunk azt tanítják, hogy amíg dolgozunk csöndben kell maradni, és csak a munka befejezése után van lehetőség kérdezni. De ekkor már késő, a kérdéseknek természetesen, a tanulási folyamat során kell érkezniük. A tanárnak már a tananyag magyarázása előtt kérdeznie kell. Én is ezt teszem, az első órán megkérdezem a diákjaimat, mit várnak ettől az órától, így megismerem az elképzeléseiket, de a téves meggyőződéseiket is. Ez is gond a mi iskolarendszerünkben.

Micsoda?

Sok gyerek azt gondolja, mindent tökéletesen ért, holott az ismereteik teljesen helytelenek – ez főleg a természettudományoknál fordul elő. Ha tanárként rögtön az elején kiderítem ezeket a téves meggyőződéseket, tudok velük foglalkozni. Megkérdezem: „Ki tudja, mi a fotoszintézis? Találkozott valaki ezzel a kifejezéssel? Ki tudja, miért zöldek a növények?” A tanár kideríti, mire alapozhat, mit kell korrigálnia.

Miért fontos, hogy megcáfoljuk ezeket a téves meggyőződéseket?

A metakognícióval kapcsolatos kutatások azt mutatják, hogy amint valaki úgy gondolja, ért egy konkrét problémát, a tanulás során már nem fordít rá annyi figyelmet és erőfeszítést. Hiszen ezt már tudja, minek tanulna róla?

A diák magabiztosan és lelkesen kijelenti, hogy tud valamit. De a tanár leszidja, hogy téved. Ez rendben van? Hogyan kellene megcáfolnia ezt a téves meggyőződést?

Érzékenyen. Mondhatja, hogy – ez nem egészen helyes. Én éppen ezt a szókapcsolatot használom, hogy „nem egészen helyes”, mert a diák válaszában mindig van egy szilánknyi igazság, amelyből kiindulhatunk, és elmagyarázhatom, hogy a válasz mely része volt helytelen. A diák ilyenkor azt érzi, nem tévedett teljesen. Ilyenkor egyúttal megteremtem annak lehetőségét, hogy aktívan hallgasson és megtanulja, miként változtathatja meg a nézőpontját. Erről szól a metakogníció: „Te úgy gondoltad, hogy ez így van. De valójában máshogyan van. Próbáljunk meg ezen elgondolkodni.” Ezáltal megtanul gondolkodni a témáról.

Tematikus elemzésében a metakognícióról ír – vagyis arról, hogy a diáknak először a saját gondolkodásával kell megismerkednie, például azt kell megismernie, hogyan gondolkodik egy adott feladatról. Ezt hogyan kell elképzelni? Képesek erre a kisgyerekek is?

Minél kisebb a gyerek, annál nehezebben magyarázza el, hogyan gondolkodik, hiszen egyrészt nincs meg a szókincse, és még nem gondolkodik a dologról aktívan. A kisgyerekeknél a viselkedésükből lehet erre következtetni, például ha úgy rakja ki a puzzle-t, hogy egyáltalán nem nézi meg a képet, látszik, hogy nem gondolkodik arról, amit éppen csinál, vagyis semmiféle stratégiát nem alkalmaz, csak a próba-szerencse elvét követi.

De ha a gyerek először megnézi a képet, amelyet ki kell raknia, akkor látszik, hogy tervezi a tevékenységét. Ez az első lépés a hatékony tanulás felé. Figyeljük, hogy mit tesz a gyerek, amikor a kezébe vesz egy puzzle darabot. Megnézi-e a képet, hogy hová tartozhat az említett darab? Hogyan monitorozza a viselkedését? Mit tesz, ha az adott rész nem illik a többihez? Megnézi a képet, és keres egy másik darabot?

Miként fejleszthetjük a gyermek metakognícióját?

A tanár ezt kérdésekkel teheti meg. „Hogyan jutottál erre a megoldásra?” A gyerek azt feleli: „Tudtam.” A tanár visszakérdezhet: „Értem, és hogy nézett ki a megoldásod?” Megtudja, hogy itt és itt utánanézett, így rakta össze a megoldást. Fontos, hogy a tanár kérdései tartalmazzák a gondolkodik, tud, emlékszik, elfelejt igéket. Minél többet használ belőlük a szülő vagy a tanár, annál jobb. Például mondhatja: „Én azt gondoltam, hogy ez a rész passzolni fog ide, de aztán megnéztem a képet, és rájöttem, hogy máshova illik.” Az összes kutatás azt mutatja, hogy ha ezeket a szavakat használjuk, a gyerek elsajátítja őket.

Tulajdonképpen miért jó, ha a gyerek megismeri a gondolkodásmódját?

Ha egy elsősnek legelső alkalommal kell valamit megtanulnia, honnan tudja, hogy valóban megtanulta-e? A tanító néni azt mondja: „Olvasd el ezt a szöveget kétszer.” A gyerek megteszi, de nem tudja, hogy ez mit jelent. Minek kellett elolvasnia? Ez azt jelenti, hogy már érti? Teljesen más, ha úgy adja ki a feladatot: „Olvasd el a szöveget, és mondd el, miről szól. Hogyan folytatódna?” A gyereknek ekkor már monitoroznia kell, mit kell tennie ahhoz, hogy meg tudja oldani a feladatot. Meg kell ítélnie, hogy a válasza összefügg-e azzal, amit a tanító néni kérdezett. Hogyan találjam ki, hogyan folytatódik a történet, ha nem tudom, miről szól?

Tehát a metakogníció nemcsak abban segít, hogy a gyerekek jobban tudjanak tanulni, hanem abban is, hogy kialakíthassa a képet saját magáról – valós képességeiről és tudásáról. Az elemzésben ezt self-efficacy-nek nevezi.

Mindenkinek van elképzelése arról, miben vagyunk jók és miben nem. Ez az elképzelés már az óvodában kezd formálódni annak alapján, hogy mit mondanak rólunk, például hogy átlagosan ügyes vagyok, de nagyon igyekszem. Az igyekezetet az óvodában képességként értékelik. Már öt betűt ismersz? Már le tudod írni a nevedet? Olyan ügyes vagy! De ezáltal hamis önképet alakítunk ki a gyerekekben. Ezzel már a disszertációmban is foglalkoztam. Hogyan mutassuk meg az óvodásoknak, hogy tévedhetnek? Erre az összes elmélet azt kérdezi: akarjuk mi ezt egyáltalán? Hiszen a gyerekek ennek köszönhetően boldogok és motiváltak.

Valóban szükség van erre?

A problémák akkor kezdődnek, amikor a gyerek bekerül az iskolába. Úgy ül a padba, hogy mindent tud, majd hirtelen jön a visszacsatolás, hogy ez nem teljesen igaz, az önképe konfrontálódik a valósággal, és összezavarodik – amíg az oviban mindenben jó volt, most semmiben se. Az önbizalma rohamosan csökken, és meg lesz győződve arról, hogy nem tud se olvasni, se írni, se számolni. Olyannyira csökkenhet a motivációja, hogy más semmilyen tevékenységet nem fog akarni folytatni.

Az önképünk tehát jelentősen meghatározza a tanulás iránti motivációnkat?

Szorosan összefügg azzal, hogy milyen tevékenységekbe fogunk bele. Ha azt gondolom, jó vagyok valamiből, akkor azt kipróbálom, ha úgy gondolom, nem megy, nem is kezdek bele. Ha a gyerek valóban monitorozza a tevékenységét, képes lesz belevágni különböző tevékenységekbe. Tudja majd, hogy matematikából nem olyan ügyes, de valamilyen szinten képes megoldani a feladatokat.

Kap egy kettest, ez megfelel a saját magáról alkotott elképzelésének, megelégszik vele, és nem fog szorongani az iskola és a tanulás miatt. Egészségesebb lesz az önképe, és a tanulást is ehhez igazítja majd.

Az ön kutatásai arról tanúskodnak, hogy a szociálisan hátrányos helyzetű csoportokból érkező gyerekeknek riasztóan alacsony az önbizalmuk. Miért van ez így?

Ezek a gyerekek a legtöbb feladathoz úgy fognak hozzá, hogy nem fogják tudni őket megoldani. Amikor mi adtunk nekik feladatot, ugyanez történt, és a tanuláshoz úgy álltak hozzá: „Én ezt nem fogom tudni, mert még csak kapacitásom sincs megbirkózni vele.”

Ez az elképzelés a tanáraiktól és a környezetükből származik?

Pontosan. A gyerekek egy bizonyos kortól kezdve természetesen hasonlítgatják egymást. Amikor rajzolnak, azt hallják a tanító nénitől: „Peti, neked nem sikerült olyan jól, színezésnél nem maradtál vonalon belül. Nézd, Katié milyen szép!” Peti azt a képet kezdi magáról kialakítani, hogy neki egyáltalán nem megy a rajzolás.

Szóval miként tudjuk építeni a kisgyerekek egészséges önképét anélkül, hogy demotiválnánk őket, egyúttal valós visszacsatolást biztosítva nekik?

Hatékony módszernek bizonyul, ha nem az összes gyermek eredményét hasonlítjuk össze, hanem egy konkrét gyermek fejlődését. Megkérdezhetjük tőle: „Peti, mit gondolsz, hogyan sikerült a rajzod?” Mire ő: „Nem sikerült egyenesen lerajzolni a házikót, és egyetlen embert se rajzoltam.” Erre azt mondom: „Jó, de amikor elkezdtél oviba járni, egyenes vonalat se tudtál rajzolni. És most már egy házikót is tudsz!“ Össze is hasonlíthatjuk a két rajzot.

Bátoríthatjuk, hogy rajzoljon még, és legközelebb rajzoljon embert is, és ajánljuk fel neki, hogy segítünk. A gyerek látja, hogy hogyan fejlődik, és tudja, hogy a fejlődés során nem lesz egyedül.

Mit tegyünk, ha gyermekünk egy rosszul sikerült rajzot mutat, és megkérdezi, hogy tetszik-e nekünk?

A tetszik egy szubjektív kategória, tehát nyugodtan mondhatjuk, hogy tetszik nekünk, ez ugyanis nem mond semmit arról, hogy a gyerek jó-e a vagy sem. Kiemelhetünk valamit a rajzon: „Tetszik, ahogy lerajzoltad a napocskát.” A képességeit az előző rajzaihoz viszonyítva is kiemelhetjük.

Tulajdonképpen hogyan kell elképzelnünk a tanulási folyamatot?

Vegyünk egy klasszikus példát, amikor a gyerek szövegből tanul. Először csak olvassa és a felszíni megértés keretében felismeri a szavakat, szakkifejezéseket, definíciókat, az információk ezáltal bekerülnek a rövid távú memóriába. Most például a metakognícióról olvasok, és ezt a kifejezést rövid távon megjegyzem.

Amennyiben azt szeretném, hogy a szó és a definíciója bekerüljön a hosszú távú memóriámba, alkalmaznom kell a stratégiák egyikét, majd este elalvás előtt megpróbálok visszaemlékezni az adott definícióra. Ja, igen, a bolti vásárláshoz hasonlítottam, így aztán tudom, hogy a metakogníció ezt és ezt jelenti.

Tehát ez a tanulás – az információk a felszíni megértésen át bekerülnek a rövid távú memóriába, innen pedig a tanulási stratégiák egyikével a hosszú távúba, ahonnan aztán bármikor előhívhatom.

Tehát az olyan passzív tanulási stratégiák, mint újra és újra elolvasni a szöveget és aláhúzni a lényeget, nem működnek. Melyek működnek?

Háromféle stratégiát alkalmazunk. A kognitív stratégiák arra szolgálnak, hogy valamit meg tudjunk jegyezni, majd elő tudjuk hívni a memóriánkból. A metakognitív stratégiák segítségével eldöntjük, hogy egy adott feladat elvégzéséhez milyen tanulási módot választunk, egyúttal monitorozzuk képességeinket. A motivációs stratégiák segítségével eldöntjük, hogy valamit el akarunk-e végezni vagy sem. Ezzel is meg kell tanulnunk dolgozni.

Melyek a kognitív tanulási stratégiák?

Ha valamit meg szeretnék jegyezni, azt passzívan, a szöveg többszöri elolvasásával is megtehetem. Habár az információnak nincs számomra értelme, egy ideig megmarad a memóriámban. Egy információt mnemotechnikai eljárásokkal, vagyis aktívan is megjegyezhetünk. Így tanuljuk meg a Föld kerületét vagy helyesírási szabályokat. Ez esetben több kognitív funkciót is egyszerre működtetünk, és az információ valamivel hosszabb ideig marad az emlékezetünkben.

Ezekhez a technikákhoz akkor kellene folyamodnunk, amikor tényeket és szakkifejezéseket kell megtanulnunk. A leghatékonyabbak, egyben a legbonyolultabbak az elaboratív és a tanulásszervezési módszerek.

Miről van szó?

Ha ezeket alkalmazzuk, jelentős kognitív erőfeszítést kell kifejtenünk. Például, ha a fotoszintézist szeretném megtanulni, összehasonlíthatom valamivel, amit már ismerek. Emlékeztet valamire, ami megtörtént velem? Például egy kirándulás alkalmával? Mesélt az anyukám olyan történetet, amivel összefüggésbe tudom hozni? Olvastam valahol a növényekről? Elkezdek aktívan gondolkodni a jelenségről, és összefüggésbe hozom a már ismert információkkal. Képes vagyok összekötni egy másik tanórán, például a kémiaórán tanult az információkkal?

Vagyis ha az eddigi ismereteimet és élettapasztalataimat, a tankönyvből származó új információkat és a tanár magyarázatát összefüggésbe hozom egymással, mindezeket figyelembe véve megértem, és akár 20 év múlva is tudok beszélni a fotoszintézisről.

És ez hogy néz ki a gyakorlatban? A gyerek ül a tankönyv felett és gondolkodik?

Mindenkinél másképp. Ha a gyerek nem tudja, hogyan dolgozzon az elaborációval, olyan kisegítő kérdésekre lesz szüksége, mint például: „Találkoztál már valamikor ezzel a jelenséggel? Emlékszel, mikor kémián ezzel foglalkoztunk? Hogyan függ össze ez a két jelenség? Mi történik, ha kivágjuk a trópusi esőerdők felét?” A gyerek elkezd aktívan gondolkodni a jelenségről, a kérdések segítségével pedig összekapcsolja az információkat.

És összefoglalja az ismereteit?

Tanácsos ilyenkor egy rövid összefoglalót készítenie, majd kipróbálja – ha a kisöcsémnek kellene ezt megtanítanom, hogyan magyaráznám el neki? Ez a legjobb módja, hogy kiderítsem, sikerült-e megértenem a tananyagot.

Nemrég hallottam egy nagyszerű előadást Maarten Vansteenkiste tanulásszakértőtől. Arról beszélt, hogy az elsősöktől meg kellene kérdeznünk, milyen könyveik vannak otthon. Ha bármelyik könyv összefügg azzal, amiről tanulni fognak, ez a tény motiválhatja a gyereket, hogy behozza a könyvet az órára és meséljen róla a többieknek. Ezáltal képesek lesz összefüggésbe hozni a tananyagot a már ismert információkkal, és arra ösztönzi őt, hogy tovább foglalkozzon az adott témával. Mi ezt a módszert nem alkalmazzuk.

Sok gyerek szereti az enciklopédiákat, de sosem jutnak el a felismerésig, hogy az iskolában tanultak szorosan összefüggenek azzal, amiről elalvás előtt olvasnak.

Mit kell tudnunk a tanulásszervezési stratégiákról?

A főiskolai tanulmányok során alkalmazzák, hogy pontosabban fogalmazzak – ha jó minőségű lenne a főiskolai oktatás, akkor alkalmaznák. A diáknak magának kell megtalálnia a témához kapcsolatos anyagot, ki kell keresnie belőle a szükséges információkat, össze kell őket kapcsolnia és saját jegyzeteket kell készítenie, így írják a prezentációkat és a szemináriumi munkákat. Kérdéses viszont, hogy mennyire hatékony munkát végeznek.

A tanároknak arra kellene ösztönöznie a diákokat, hogy elsőként ne a Wikipédián, hanem a szakirodalomban és a tudományos cikkekben keressenek információkat, aztán pedig nézzenek a témával kapcsolatos YouTube-videókat, TED-talkot vagy olvassanak ismeretterjesztő cikkeket.

Képesek erre a diákok?

A középiskolákban és a főiskolákon gyakran előfordul, hogy a diákok képtelenek a több forrásból származó információkat összekötni. A prezentáció első slide-ját a tankönyv első fejezetéből készítik, a másodikat a másodikból és így tovább. Ha marad még információ, rápakolják az utolsó slide-ra. Az alapfokú képzésen (Bc.) a záródolgozatokkal ugyanez a helyzet. Első alfejezet: „Gavora ezt állítja.” Második alfejezet: „Zápotočná azt állítja.” Amikor megkérdezem, miért nem kötötték össze az információkat, átrendezik a bekezdéseket.

A tanulásszervezési stratégia azonban nemcsak arról szól, hogy elolvasok három forrást, hanem arról is, hogy képes legyek összefüggéseket találni, és leírni azt: „Amíg Gavora ezt állítja, Zápotočná az alábbiakkal egészíti ki.”

A mi iskoláinkban miért nem tanítják meg a gyerekeket tanulni?

Amikor az USA-ban rájöttek, hogy bizonyos tanulási stratégiák hatékonyabbak, mint mások, elkezdték ezt a felismerést érvényesíteni a tanárképzésben, a leendő tanároknak meg kell tanulniuk ezeket a technikákat átültetni a gyakorlatba. Az ottani tanárok tudják, hogy ezt a gyerekeknek is meg kell tanítaniuk. Nálunk ez nem tartozik a tanárképzés önálló részéhez.

Miért nem?

Nálunk azon van a hangsúly, hogy a biológiatanár az adott tantárgy szakembereként át tudja adni tudását a gyerekeknek. Azt azonban már nem tanulja meg olyan behatóan, hogy milyen módon teheti ezt meg. A biológiatanárnak is meg kellene tanítania a gyerekeket hatékonyan olvasni a tankönyvből. A tanárképzésben nagy hangsúlyt kap a motiváció, ezért a mi tanáraink az óra elején motivációs tevékenységgel kezdenek, hogy lekösse a figyelmüket, majd leadják a tananyagot, mert ez a feladatuk.

A leendő tanárok tehát egyáltalán nem tanulnak ezekről a stratégiákról?

Tudják, hogy léteznek, és azt is, hogy hatékonyak, de nem tudják őket átültetni a gyakorlatba. Tanulnak didaktikát – megtanulják, hogyan tanítsák meg a gyerekeknek például a helyesírási szabályokat, de azt már nem tanulják meg, hogyan ösztönözzék a diákokat ezeknek a stratégiáknak az elsajátítására, és azt sem, hogy rávezessék őket arra, hogy kiválasszák az említett stratégiák közül a feladathoz illőt.

Ha már hosszú ideje ismerjük a hatékony stratégiákat, miért nem tanulják meg a tanárok átvezetni őket a gyakorlatba?

Az erre vonatkozó kutatás az 1980-as és 90-es években zajlott, a Nyugatnak tehát több évtizednyi előnye van hozzánk képest. Időbe telt, amíg felfedeztük ezt a témát, amikor mi még csak ismerkedtünk vele, a nyugati iskolákban már bevezették. Mi átugrottuk azt a szakaszt, amikor a nyugati kutatók azt vizsgálták, hogyan adják át ezeket a stratégiákat hatékonyan a gyerekeknek. Mi elméletben tudjuk, hogy ezek működnek, de odáig még nem jutottunk el, hogy átültessük a gyakorlatba.

A gyakorlatban talán azért is bonyolultabb a helyzet, mert minden gyerek kicsit más stratégiát részesít előnyben tanuláskor. A tanároknak nehéz lehet a különböző technikák között lavírozni – hiszen már így is elég teendőjük van. Nem nehéz ezt kivitelezni?

Kezdetnek a tanárok bemutathatnák az egyes tanulási stratégiákat. Leellenőrizhetnék, hogy a gyerekek megértették-e az olvasott szöveget. Hogyan ellenőriznék? Három feladattal. Megkérik a gyerekeket, hogy próbálják összefoglalni a szöveget, nézzék meg, értik-e az összes szót, magyarázzák meg a jelentésüket a szövegkörnyezet alapján. Egy idő múlva a gyerekek természetesnek veszik majd, és önmagukat fogják ellenőrizni.

Egyre inkább az az elképzelés érvényesül az iskolákban, hogy a gyerekek a memorizálás helyett inkább különböző tevékenységek és kísérletek révén tanuljanak. Egyes szakemberek szerint viszont a jó öreg magolásnak is fontos szerepe van. Ön hogyan vélekedik erről – melyik tanulási módszer jobb?

Kijelenthetem, hogy az aktív tanulást támogatom. Nem gondolom, hogy a memorizálás hasznos a tanulás szempontjából. Véleményem szerint a másik módszer támogatói sem egy halomnyi tananyag memorizálására, hanem az aktív memorizálásra gondoltak. Valamikor képesnek kell lennünk megjegyezni valamiféle tényt.

Az aktív technikának köszönhetően képes vagyok megjegyezni a csata időpontját és a legfőbb résztvevők nevét, ahhoz viszont, hogy megértsem a kontextust, miért zajlott le a csata, milyen hatással volt a történelem akkori alakulására, már nem elég memorizálni az információkat. A tanulás lényege, hogy az információkat megpróbálom összekötni az aktuális történésekkel – létezik-e olyan konfliktus, amely hasonló okból robbant ki, mint az, amelyikről tanulok? Hogyan kezelték a konfliktust akkor és most?

Hogyan tanuljanak a felnőttek? Hosszú évek után nemrég ismét elővettem egy tankönyvet a sütés alapjairól. Rájöttem azonban, hogy az egyszerű olvasás és aláhúzás nem elég, másnap már semmire se emlékeztem az olvasott fejezetből. Őszintén szólva, már nincs kedvem aktívan tanulni, ahogy egykor az iskolában.

Hát most mindent igazolt, amiről eddig beszéltünk. Az aktív tanulási technikák alkalmazása kognitív szempontból nagyon igényes, de ez az egyetlen módja, hogy valamit hosszú távon megjegyezzünk.

A felnőttkori tanulás csupán egy dologban különbözik a gyerekkoritól, mégpedig abban, hogy az előbbit mi szabályozzuk. Ehhez ismernünk kell az egyes tanulási technikákat, és képesnek kell lennünk ellenőrizni, hogy mennyire értjük az olvasott szöveget, és a többi, téma megértéséhez szükséges anyagot – könyveket vagy videókat is egyedül kell kiválasztanunk.

Hogyan kellene tehát tanulnom?

Tehát a sütésről olvas. Milyen célból húzta alá az egyes részeket? Hogy megjegyezze a kulcsszavakat vagy az egyes lépéseket? Kulcsszavak esetén egy mnemotechnikai eljárást kellene alkalmaznia, ha a lépéseket akarja megjegyezni, próbálja olyasmihez hasonlítani, amit már csinált az életében, és eszébe fognak jutni. Nézzen meg a témában egy videót, majd próbálja összefoglalni a látottakat. Hogyan járnék el, ha kenyeret akarnék sütni? Melyik lépést felejtettem el? Melyik lépésnek nem látom értelmét? Ez a folyamat nagyon hasonlít ahhoz, ahogy ezeket a stratégiákat a gyerekeknek tanítjuk.

Élhetek legalább azzal a kifogással, hogy a felnőttek nehezebben tanulnak?

Nem. Ráfoghatja arra, hogy a felnőttek kognitív funkciói lassabbak, és a felnőttek memóriája nem reagál annyira jól az új impulzusokra, mint a kisgyerekeké. Ez a kifogás nem állja meg a helyét, mert minden csakis a hozzáállásunkon múlik. Az teljesen természetes, hogy a nyelvünkön van egy szó, mégsem jut eszünkbe. Csakhogy jobban kellett volna igyekeznünk megjegyezni az adott információt, mert úgy tűnik, a választott stratégiánk nem működött.