Zuzana Zimová fejlesztőpedagógus: Felnőtt egy generáció, amelyik attól fél, hogy megharagszik rá a gyereke

Cikkünkből kiderül:

• mihez vezet, ha az anyák egymáshoz hasonlítgatják magukat,
• miért nem a gyereknek kellene eldöntenie, mit fog enni,
• miért végez manapság egyre kevesebb gyerek házimunkákat,
• járjon-e a gyerek sok szakkörre, és legyen-e sok játéka.

Megváltoztak az anyák az elmúlt tíz év alatt?

Nem tudom, hogy az anyák megváltoztak-e, a szülői szerep viszont változik. A szüleim generációjánál a kisgyermekek neveléséből az apa csaknem teljesen kimaradt. Ma már sokkal gyakrabban kapcsolódnak be az apák is, és ezt el is várják tőlük.

Mi változott még?

A mai családok kisebbek. A nagy családi közösségek egymástól távol élnek, a barátok gyakrabban találkoznak, mint a családtagok. Barátokat az alapján keresünk, hogy van-e hasonló korú gyerekünk, így aztán előfordulhat, hogy az anya sosem szembesül azzal, miként zajlik egy kamasz vagy serdülő nevelése, nincs lehetősége megfigyelni más korú gyermekek nevelését, ezáltal pedig növekszik a bizonytalansága. Ahelyett, hogy tapasztaltabb szülőket kérdeznének, az interneten keresik a válaszokat, ahol azonban számos, sokszor egymásnak ellentmondó információ található, ez pedig még nagyobb bizonytalanságot okoz.

Előfordul, hogy azzal fordulnak önhöz a szülők, hogy az interneten olvasott tanács nem vált be?

Ez gyakran előfordul. Felkeres a szülő, és azt mondja, már mindent megpróbált, és akkor megkérdezem, mi mindent. Erre felsorolja, mi mindent olvasott, és, hogy ezek közül semmi se javított a helyzeten. Többnyire azonban olyan módszerekről van szó, amelyek nem az ő gyerekéhez vagy megoldandó helyzetéhez illik. Azt mondja, tetszett neki, így hát kipróbálta. Ez azonban többnyire nem működik. Minden nevelési stílus nem alkalmazható minden gyerekre, és nem illik minden szülőhöz.

Mondana egy példát?

Sokszor olyan szülők fordulnak hozzám, akiket lenyűgöz az erőszakmentes kommunikáció és az a nevelési módszer, amikor tulajdonképpen nem nevelünk. Ők azonban úgy értelmezik ezt, hogy a gyereknek szabadnak kell lennie, mindenről neki kell döntenie, aztán pedig kétségbe esnek, ha a gyerekük senkit se tisztel, ideges és agresszív. Nagyjából 4–5 éves gyerekekkel jönnek. Otthon még csak-csak képesek uralni a helyzetet, noha a szülők és a gyerekek számára is nehéz lehet, ha gyereknek nincsenek kijelölve a határai. A probléma akkor ütközik ki, ha óvodába kerül, hiszen ott már vannak szabályok és a gyereknek szót kell fogadnia, ezt pedig nem tanították meg neki.

Gyakoribb a szabad nevelés, mint 10–15 évvel ezelőtt?

Talán igen. Engem azonban tanácstalan szülők keresnek fel. Nagyon szigorú szülők nem jönnek hozzám, mert ők nem kételkednek abban, amit tesznek. Nincs szükségük tanácsra. Inkább a gyerekeikkel szoktam találkozni, amikor elérik a serdülőkort, esetleg fiatal felnőttként. A szigorú nevelés mellett ugyanis a későbbiekben gyakorta okoz nekik problémát kibontakozni, olyan, mintha gúzsba lennének kötbe, gyakran nem találják az útjukat.

Ha a szigorú és a szabad nevelés se helyes, akkor mégis mi a helyes?

Ha ezt valaki össze tudná foglalni öt pontban, Nobel-díjat kapna. (nevet) Minél hosszabb ideje dolgozom családokkal, annál inkább meg vagyok győződve arról, hogy nincs mindenki számára érvényes helyes út. Csupán az érvényes általánosan, hogy figyelembe kell vennünk, ki vannak-e elégítve a gyermek szükségletei. Az a lényeg, hogy a gyerekkel való kapcsolatunkban jelen legyen a biztonságérzet, hogy a gyermek ne féljen. Attól is biztonságban érzi magát, ha el tud igazodni abban, mi a helyes és mi nem. A nevelésnek érthetőnek kell lennie, a gyereknek tudnia kell, miként reagál a szülő az egyes helyzetekben.

És mi a helyzet a szülőkkel?

A jellemüknek megfelelő nevelési módszert kellene választaniuk, mert ha például a szülő szereti a rendet, de a gyermeknek szabadságot biztosít, akkor szenvedhet. Annak pedig, aki engedékenyebb, nehéz lesz a gyermeket szigorú szabályokhoz kötnie, és amikor majd időnként enged belőlük, a gyerek nem fogja tudni, mit tehet még meg, és mi az, amit már nem.

Szigorúbbak manapság az anyák önmagukhoz?

Azáltal, hogy bizonytalanabbak, szigorúbbak is, gyakorta hasonlítgatják magukat azokhoz a példaképeikhez, akiket az interneten, magazinokban vagy újságokban látnak. Megtudják tőlük, milyen a jó anya, és azt is, hogy magukkal is törődniük kellene, ne engedjék, hogy a gyermekük rabszolgájává váljanak, ha nem tűznek ki saját prioritást, nagyon elbizonytalanodhatnak az olvasottak alapján.

Egyrészt érzik, hogy a gyermeknek szüksége van rájuk, szeretnének róla gondoskodni, de mindenütt azt hallják, hogy jobban kellene magukkal törődniük. Ismerek olyan anyákat, akik elmennek fodrászhoz, de végigszenvedik az ott töltött időt. Végül se az anya, se a gyermek nem érezi jól magát. Az anyáknak szabadon kellene dönteniük arról, hogyan töltik az idejüket. Ha nem hanyagolják el a gyermek szükségleteit, nyugodtan törődjenek magukkal is, de ha nagyobb örömét lelik abban, hogy minden idejüket a gyerekükkel töltsék, akkor tegyék azt.

Gyakran előfordul manapság, hogy többnyire olyan szülők találkoznak, akiknek hasonló korú gyerekeik vannak. Az anyák hasonlítgatják magukat más anyákhoz, esetleg versengenek?

Igen, mert bizonytalanok. Ha az anya bizonytalan abban, hogyan is kellene nevelnie a gyerekét, könnyen elbizonytalanodik, ha a barátnője gyereke olyan dolgokat tud, amit a sajátja még nem. Lelkiismeret-furdalása lesz, hogy valószínűleg nem jó anya, mivel a gyereke ezt vagy azt még nem tudja, és megpróbálja behozni a vélt lemaradást – nyomást gyakorol a gyerekre. Ha az anyának alacsony az önbizalma, ez arra kényszeríti, hogy hasonlítgassa magát másokhoz.

Az összehasonlítgatásból eredő frusztráció a gyermekével való kapcsolatán is tükröződik?

Igen, ez több szinten is történhet. Ha más gyerekeket csodál, a sajátját pedig  elégtelennek tartja, a gyerek azt érzi, őt nem fogadják el. Ennek következtében önbizalom-hiányos felnőtt válhat belőle, aki nem gondolja magát elég jónak. De az is előfordulhat, hogy olyan készség elsajátítását várja el a gyerekétől, amihez még kicsi, és a gyerek folyamatosan azt érzi, kudarcot vall, kisebbrendűségi érzés gyötri.

Mely korban a leggyakoribb az összehasonlítgatás?

Egy féléves babától kevesen várnak el bármiféle teljesítményt, de az összehasonlítgatás már ilyenkor elkezdődik. A barátnő gyereke átalussza az egész éjszakát, az övé nem. A szerencsétlen anya pedig mindenféle receptet kipróbál, hogy az övének is sikerüljön. De ha ideges lesz, a gyerekét se tudja majd megnyugtatni.

Milyen szerepe van mindebben a közösségi médiának?

Kétségkívül van szerepe, de nem démonizálnám. Mindig is voltak homokozós beszélgetések, ahol egy csomó vélemény és tanács elhangzik. Mint a Modrý koník (Kék hintaló) honlap kicsiben. A személyes találkozást még nehezebb lehet feldolgozni. Az interneten mindig mondhatom azt, hogy nem ismerik a gyerekemet, sose látták, de ha ezt a játszótéren élem meg, ahol az illető minden nap látja a gyerekemet és így kritizálja, ez lelkileg sokkal megterhelőbb lehet.

A közösségi médiában azonban gyakran nem a kritika a lényeg, ott olvasgatok, hogy mikre képesek mások gyerekei, milyen szakköröket látogatnak, milyen versenyeket nyertek.

Ez az olvasgatás pedig egyre gyakoribb szakkörmániához vezet. A szülők félnek egyedül hagyni a gyerekeiket, több információval rendelkeznek, rémtörténeteket olvasnak. Ez viszont nem tesz jót a gyereknek, mindenkinek meg kell tanulnia egyedül maradni, hogy megismerje önmagát, tudjon  elmélkedni. Ha erre esélyünk sincs, akkor nem tanulhatunk meg magunkról túl sokat, pedig ezt gyerekkortól kezdjük.

Másrészt pedig ha a gyerekek sok szakkörre járnak, nem tanulják meg beosztani az idejüket, mert mindig más teszi meg helyettük, amikor pedig elkezdenek dolgozni, ahol már magunkat kell beosztani az idejüket, kudarcot vallanak.

Mikortól kellene a gyereknek egyedül maradnia?

Addig nem, amíg nem jár iskolába, mert bizonyos helyzeteket még képtelen helyesen megítélni. A gyerekek számára fontos a biztonságérzet. Az általános iskola alsó tagozatán legfeljebb fél óráig hagynám egyedül a gyereket, de fontos, hogy egy felnőtt, például a szomszédasszony bármikor elérhető legyen. Amikor az én fiaim voltak kicsik, tudták, hogy lent a házban van egy virágbolt, és ha bármi történne, ott lesz a néni a boltban. A lényeg, hogy a gyerekek tudják, mit kell tenniük ilyen esetben. Ha a gyerek erre nem képes, akkor 14 évesen se hagynám otthon.

A nyári szünet idején rengeteg tábort szerveznek, ahol a gyerek minden idejét beosztják. Jó módja ez a vakáció eltöltésének?

Egyeseknek igen, mert aktívak, és egész nap le kell őket foglalni. Ha a tábor után még van lehetőségük szakkörbe járni, és ez érdekli is őket, akkor járjanak, néha ez elkerülhetetlen, mert több a szünidő, mint amennyi szabadságot a szülők ki tudnak venni.

A nagymamák sincsenek mindig kéznél, mert vagy dolgoznak, vagy messze élnek. De ilyenkor arra is kell gondolni, hogy mégiscsak szünidőről van szó. Sok szülő attól tart, hogy az otthon töltött idő alatt a gyerekek sokat felejtenek, és olyan szakkörökbe íratják őket, ahol számolnak, angolt tanulnak, mintha csak iskolában lennének.

Sok szakember kritizálja a gyereküket egyik szakkörről másikra szállító helikopterszülőket. Ön mit gondol erről? Nem éri ezeket a gyereket több inger, mint minket annak idején, és a mai gyerekek talán könnyebben felfedezik, mihez van tehetségük, és ezáltal több mindenhez fognak érteni, mint mi az ő korukban?

Talán így van. Ez a mai információkkal és lehetőségekkel teli világ kockázata. De az is előfordulhat, hogy ezek a gyerekek 30–40 éves felnőttként majd rájönnek, hogy rengeteg mindent kipróbáltak, de semmivel se foglalkoztak igazán, mert egyik dologtól a másikig csapongtak.

A szülőnek azt is meg kell tanítania, hogyan kell csak egy dologgal foglalkozni, másrészt viszont nagy a nyomás, hogy a gyerek már kiskorában csúcsteljesítményt nyújtson, például sportban. Az általános sportelőkészítés csaknem eltűnt, a szülők korcsolyát húznak a 4 éves gyerek lábára, hogy jégkorongozzon. Sok edző azt mondja, hogy ez nem jó, mert a gyereknek ebben a korban még csak próbálgatnia kellene a futást, ugrást, korcsolyázást. A szülők mintha átugranák azt az általános fejlődési időszakot, amikor a gyermek keresi, mihez van tehetsége.

A szülők leszűkítik az utat, és arra kényszerítik őket, hogy öt leszűkített úton járjanak ahelyett, hogy egy szélesebb úton haladjanak, majd kiválasszák, merre tovább. A gyereknek úgysem lesz ideje mindent kipróbálni, csak azt, amit a szülő kiválaszt. Ez az egész a türelmetlenségről is szól, mert ott motoszkál a fejükben, mi van, ha a gyerek valamiben még jobb lenne.

Egyes szülők szerint azért jó, ha a gyerekek sok szakkörre járnak, mert sokkal többet tudnak, mint a mi generációnk az ő korukban.