Közös örökségünk az önáltatás és a felelősséghárítás. A Jókai Színház legújabb nagyszínpadi bemutatójáról

A színművet, amely 2020-ban elnyerte a Legjobb magyar dráma díját, még tavaly ősszel mutatták be a Benkő Géza Stúdiószínpadon. Mivel a járványhelyzet és a lezárások miatt nagyon kevesen láthatták, most ennek a darabnak a nagyszínpadra alkalmazott változatával indította a színház a jubileumi évadot.

Néhány hónappal korábban a társulat nagy sikerrel mutatta be Az örökséget a Magyar Színházak 34. Kisvárdai Fesztiválján is, ahol az egyik főszereplő, Szvrcsek Anita díjat is nyert hiteles drámai alakításáért.

Jobb helyre nem is kerülhetett volna ez az elismerés. Szvrcsek Anita valóban nem csak egyszerűen eljátssza, teljes mértékben azonosul is Jusztina szerepével, ezzel a felfoghatatlan nyomorban tengődő, testileg-lelkileg megtört asszonnyal, és az ő balladákba illő, tragikus sorsával. Kábítószerfüggő szülőkként már-már kényelmetlenül naturalisztikus alakítást nyújt Holocsy Krisztina és Szabó Viktor is. Ők azok, akik néhány adag olcsó drog árának megfelelő összegért a gyerekeiket is eladják külföldre, Jusztinához és a romatelep más lakóihoz hasonlóan.

A gyermekkereskedelem gyakorlata széles körben ismert, de szemet hunynak felette nemcsak a falu „Koreán” kívüli lakói (a falusiak Koreának csúfolják a telepet), hanem hatóságai is, sőt a polgármester (Fabó Tibor), a helyi rendőr (Matusek Attila), a gyámügyes és még néhányan feltehetőleg hasznot is húznak ebből a bizniszből. Eközben a bűnrészesek – a telepen és a telepen kívül is – kegyes hazugságokkal áltatják egymást és önmagukat, holott egy gyilkossági eset már régen lerántotta a leplet a kegyetlen valóságról, arról, mi is történik valójában az „örökbe adott”, szerencsétlen kiskorúakkal.

Miközben pedig a gyerekek sorra tűnnek el a telepről, egyre gyarapszik a pénz a paradox módon éppen a gyermekvállalást ösztönző alapítvány számláján. Azon talán már meg sem lepődünk, hogy Schwechtje Mihály drámája – amely eredetileg egy borsodi faluban, a jókais változatban Gömörben játszódik – valós eseményeken alapul.

Az említett alapítványt a falu gyermekorvosa hívta életre, az ő halála indítja el a cselekményt. Fia, az Olasz István által alakított András, a faluból évekkel korábban Németországba kiköltözött orvos édesanyja halálhírére hazautazik, hogy elrendezze a hagyatékkal járó ügyeket. Esze ágában sincs hosszabb ideig maradni, még azután sem, hogy megtudja: anyja rá hagyományozta praxisát.

A bűnbánó, gyermeke eldobásába beleőrülő Jusztina hatására aztán mégis a faluban ragad, és nyomozni kezd az eltűnt gyerekek ügyében. Miután azonban mindenhol falakba ütközik, feladja a magukat tehetetlennek hazudó, valójában nagyon is körmönfont hatóságokkal szembeni szélmalomharcot.

Az igazság felderítésére, a felelősök megtalálására tett minden kísérlete kudarcba fullad, végül elmenekül – mert ebből a kilátástalan közegből csak menekülni lehet -, és magával viszi az utolsó, telepen maradt kölyköt is, miután leperkálta érte a kialkudott összeget.

A darab eredeti verziójához képest újdonság a zenei betét – Lakatos Róbert autentikus cigányzenét idéző műveit Iván András és Iván Péter adják elő -, valamint az eltűnt gyerekek megjelenítése a színpadon. Az általuk előadott koreográfia a darab népballadai motívumait erősíti fel.

Nagyon hangsúlyos és kifejező a színpadi díszlet, Szőke Anita munkája. A különböző helyszíneket a színpad fölé kifeszített szárítókötélre teregetett színes ruhadarabok kötik össze jelképesen, ezáltal is kifejezve, hogy a telep és a falu többi része között ténylegesen elenyésző a különbség, hiszen származástól, vallástól, bőrszíntől és nemzetiségtől függetlenül minden házra, minden otthonra rányomja a bélyegét a nyomor és a lassú rothadás.

A fejekben élő szegregáció mégis annyira erős, hogy a két csoport, a két közösség közé épített jelképes fal magasabb bármilyen kerítésnél, amelynek felhúzását a polgármester legnagyobb sajnálatára az emberjogi szervezetek korábban meghiúsították.

Rédli Károly rendező még tavaly nyilatkozta a bemutató kapcsán, hogy az előadás egyik célja szembesíteni a közönséget a társadalmunkat megosztó, kölcsönös előítéletességgel.

Érdekes vita bontakozott ki ennek kapcsán a kisvárdai zsűri szakmai értékelésén arról, vajon maga a darab nem éppen a sztereotípiákat erősíti-e a romák ábrázolása által, akik egytől egyik lecsúszott, a társadalom peremére szorult, magukat kéregetésből vagy lopásból fenntartó figurák.

Fabó Tibor azzal érvelt a felvetés ellen, hogy a darabban egy bizonyos réteget ábrázolt a szerző, nem a cigányság egészét, és ha nem a nyers valójában mutatnák meg ennek a csoportnak a problémáit, akkor éppen az a „félrenézés” valósulna meg, amelyet az alkotói szándék elutasít.

Az biztos, hogy a belénk rögzült előítéletek egy nem létező, hamis képet vetítenek elénk, vagyis elfedik a valóságot, amiről persze sok esetben kényelmesebb tudomást sem venni.

Egyetérthetünk Fabóval abban, hogy a darab éppen ennek a szemellenzős hozzáállásnak üzen hadat, miközben nem idealizál és nem moralizál, csupán a maga pőreségében láttatja a kelet-európai rögvalóságot, amely egyszerre tragikus, abszurd és humoros. Bár meggyőződésem, hogy utólag visszagondolva már nem lesz kedvünk nevetni ennek a nagyon életszagú, nagyon kortárs és fájdalmasan ismerős történetnek egyetlen egy szegmensén sem.

Az örökség jövő héten három alkalommal, pénteken, szombaton és vasárnap is megtekinthető a Komáromi Jókai Színházban.