Napunk

Tóbisz Titusz operaénekes: A sznobizmus zavar, az operában a fizikai munka a lényeg

Fotó - Tóbisz Titusz archívuma
Fotó – Tóbisz Titusz archívuma

Ahogy térünk vissza a biogazdálkodáshoz és a föld szeretetéhez, úgy fogják felfedezni, hogy az igazi zene az, ami a fából és az emberi testből jön, állítja Tóbisz Titusz rimaszombati születésű operaénekes.

Hosszú utat járt be a rimaszombati születésű Tóbisz Titusz, mire ismert operaénekessé vált: volt bútorszállító Budapesten, teherautóval fuvarozott gombákat Gömörben, metálbandában zenélt és a kassai Thália Színházban játszott évekig.

Ma már csak főszerepeket játszik Szlovákiában, Magyarországon, Csehországban és Lengyelországban, kipróbálta magát Otellóként és most Wagnert gyakorol.

Interjúnkból kiderül,

  • miért vágták ki kétszer a zeneiskolából,
  • miért lett rosszul Peter Nagytól,
  • hogyan lett tizenkét évnyi tanulás után szólista,
  • mit gondol az operát körülvevő sznob közegről,
  • miért tartja furcsának, hogy rimaszombatiként operaénekes lett.

Rimaszombatból származol, milyen közeg vett körül gyerek- és ifjúkorodban?

Az apám egy bányászcsalád sarja. Csucsomból, Rozsnyó mellől származik. A háború és a kommunizmus vetette a nagyapámat Rimaszombatba, ahol megalapította a helyi birkózó- és bokszklubot. Az apámból és a testvéreiből is tanár lett, mindegyikük táncolt és sportolt, ami megbélyegezte a gyerekkorunkat, jó értelemben. Először Gortvára hordott minket apu próbákra, ezek az első emlékeim gyerekkoromból.

Milyen próbákra?

Néptáncra, Gortván működött a Barkóca csoport. Nagyon jó táncosok voltak ott.

Zenészek voltak a családban?

Nem, csak voltak, akik citeráztak, hegedültek, gitároztak. Apu viszont Ág Tiborral járt zenét gyűjteni egész Szlovákiába. Sok feldolgozatlan anyag van a mai napig a szekrényben. A rimaszombati alapiskolában később megalakult az Új Barkóca csoport, amiben szinte az összes iskolatársam benne volt. Nagy Sarolta segítette vezetni a csoportot. Rimaszombatban akkoriban a Csemadok és a Tompa Mihály Klub nagyon tevékenyek voltak. Hétvégente túrázni is jártunk. Ez addig tartott, amíg nem jött a serdülőkor, amikor elkezdtünk rockra vadászni, de ebben nem én voltam a vezér. A bátyám, Tomi, gyerekkorától tehetséges volt, én nem. Hegedűre jártam, ahonnan kétszer kidobtak.

Miért?

Mert tehetségtelen voltam, és még lusta is. Inkább elmentem focizni a fiúkkal, vagy birkózni. Utáltam a zeneiskolát, de szerintem a zeneoktatásban amúgy is nagy problémák vannak. Tényleg az megy el nálunk tanítani, aki ezen a pályán nem rúg labdába. Bennem a zeneiskolában nem fedezte fel senki, hogy van bennem énekes hajlam. Ez olyan, mint az énekkar az operában, ott is frusztrált emberek vannak, akik nem tudtak kitörni az énekkarból. Ez mindenhol így van.

Ha utáltad a zeneiskolát, hogyan maradtál mégis a zenénél?

Amikor kamaszodtunk, láttam, hogy a bátyámat körülveszik a lányok, és ő a társaság középpontja, mert gitározik és énekel, és ez megtetszett. Nem voltam viszont társasági lény. A bátyámnak volt egy együttese az internátuson, és amikor egyszer megbetegedett, Pákó Marika szólt, hogy ugorjak be helyette. Akkortól én énekeltem.

Ezek milyen dalok voltak?

A bátyám tízéves korától írt dalokat, amik ma is vállalhatóak. Ezek ilyen beates-popos dalok voltak, jó dalok. Duóban énekeltünk, ezek voltak az első fellépéseim. Amikor a bátyám elkerült Losoncra, én emlékezetből megtanultam gitározni. Ez pedig olyan volt, mint egy lavina. Elkezdtünk Ki mit tudokra járni, és elmentünk Budapestre a Balassi Bálint énekmondó versenyre is. Itt autentikus hangszerekkel kellett volna játszani, mi meg popos-folkos Balassi-feldolgozásokat hoztunk. Nem akartak minket kidobni, adtak egy különdíjat.

Ez nagy lendületet adott, két évig jártunk fellépni Rimaszombat környékén. Ekkor megkeresett minket Dévai Nagy Kamilla, aki épp akkor nyitotta a krónikás ének-zeneiskoláját Budapesten. Külföldi diákokat keresett, akiknek ösztöndíjat ajánlott.

Ez volt az úgynevezett trubadúriskola?

Igen, mi egymás között trubadúroknak hívtuk magunkat. Nagyon jó tanárok voltak itt, többek között a Kaláka tagjai. Én később elfordultam ettől az iskolától. Volt egy nagykoncertünk a Mátyás-templomban, amit én zártam Pál Lajos Felvidéki kopjafák című dalával, és nagy sikerünk volt. Erre Dévai Nagy Kamilla sírva fakadt, és rossz színész módjára elkezdett pénzt kunyerálni az emberektől. „Drága emberek, látjátok ezt a sok éhező felvidéki magyar gyereket, nincs mit enniük, nincs hol lakniuk, adjatok pénzt!” Ezekkel a szavakkal. Mi nagyot néztünk, hiszen az első naptól fogva dolgoztunk. Én bútorszállító voltam, a testvérem a Danone-ban dolgozott. Az ösztöndíjunk csak a tandíjat fedte.

Az a módszer, ahogy Kamilla pénzt kért ránk hivatkozva, minket eléggé megszégyenített. Később ezt megbeszéltük vele. Én viszont ekkor szembesültem először azzal, hogy trubadúrként nem tudtam volna pénzt keresni. Ez döntő volt számomra, mert rájöttem, hogy olyan zenét akarok csinálni, ami egy rendes hivatást ad és jó pénzt fizet, hogy ne kelljen kunyerálnom.

Fotó – Tóbisz Titusz archívuma

Ez alapján is kerested magadnak a műfajt?

Igen. Az opera nekem mindig is tetszett, de távol állt tőlem. Már kisgyerekként is tetszett.

Emlékszel, mikor hallottál először operát, és melyik opera volt az első, amelyikkel találkoztál?

Azt nem tudom, de a Bánk bánra emlékszem. A Bánk bán áriára felfigyeltem, már akkor is az folyt a csapból is. De én sokszor mondom, hogy én nem voltam tehetséges. Most sem vagyok az. Van viszont a tehetségtelenségemben valami: ha meghallottam egy énekest, mindjárt kiszúrtam, ha felszínes. Amikor a tévében meghallottam Peter Nagyot, ki kellett mennem a szobából, mert rosszul voltam. Nem azért, mert bajom lenne vele, de a hangja felszínes volt számomra. Amikor meghallottam Deák Billt, az tetszett. Nem az intonáció volt a fontos, hanem az őserő.

Tehát ez nem azt jelenti, hogy abszolút hallásod lenne…

Nem, ennek ahhoz nincs köze. Ez inkább arról szól, hogy az operaénekesek megtanulják érteni a mélyről jövő éneklést. Különbség van tehát a testtel való éneklés, valamint a gége fölötti éneklés között – ez utóbbit csinálják a popénekesek. Ezt felerősíti a mikrofon, ami az operaénekeseknél nincs meg. Az operaénekesnek az egész teste kell hogy zengjen, a fejével, a mellkasával együtt. Van egy zenekari hanggát, amit ennek a hangnak át kell törnie.

Ez a cikk kizárólag a Napunk előfizetői számára elérhető.

Fülek

Kultúra

Opera

Rimaszombat

Szlovákiai magyar

Interjúk és podcastok

Jelenleg a legolvasottabbak