Napunk

Éppen olyan jóravaló magyar ember volna, mint mi, ha tótul tudna – a többes nemzeti identitás jelensége a 19. századi Magyarországon

Kossuth Lajos szobra Békéscsabán 1973-ban. Fotó - Fortepan/Szűcs Lóránd
Kossuth Lajos szobra Békéscsabán 1973-ban. Fotó – Fortepan/Szűcs Lóránd

Egy nemzeti narratívába be nem illeszthető történetek ugyan ma már kuriózumnak tűnnek, azonban a 19. században, az egymással szembeforduló nemzeti közösségek korában a soknemzetiségű Magyarországon még alighanem hétköznapi jelenségnek számítottak.

A szerző történész, a Szlovák Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetének és az NKE Közép-Európa Kutatóintézetének kutatója

Mikszáth Kálmán a Prakovszky, a siket kovács című kisregényének egyik jelenetében hangzik el az a sokat emlegetett mondat az egyik szereplőről, hogy „éppen olyan jóravaló magyar ember volna, mint mi, ha tótul tudna.” Mikszáth oximoronba csomagolt iróniája a többes nemzeti identitás jelenségére mutat rá a 19. századi Magyarországon.

A plurális nemzeti identitás (vagyis amikor ugyanaz a személy hol ilyen, hol olyan nemzetiségűnek határozta meg magát) ugyanakkor már a kortársak számára is sokszor egy misztikusnak tűnő, ellentmondásos, nehezen érthető, magyarázható, és így pl. Mikszáth ironizáló humorával könnyen kiforgatható, karikírozható jelenség volt. Pedig nagyon sokszor jól beazonosítható, racionális döntések álltak az ilyen keszekuszának tűnő identitások mögött, amelyeknek a legtöbbször megvolt a maguk belső logikája.

Ahhoz, hogy ezt a jelenséget megérthessük, hogy láthassuk belülről, működés közben, a hétköznapi gyakorlatban, érdemes egy olyan családdal, a Szeberényiekkel megismerkednünk, akik néha elképesztőnek tűnő kanyarokat, vargabetűket írtak le a két identitás közti senkiföldjén.

Slovák jako repa

A Szeberényi család a 19. században, egy-két generáció alatt minden szempontból rendkívüli utat járt be. Pár évtized leforgása alatt egyrészt megváltozott a család életének színtere, a lengyel határtól nem messze fekvő, Árva vármegyei hegyi faluból népes dél-alföldi városokba kerültek, másrészt pedig az írástudatlan, szegény földművesek leszármazottai közül nemcsak evangélikus lelkészek és tanítók (tehát a vidéki értelmiségi elit oszlopos tagjai) de evangélikus szuperintendensek, parlamenti képviselők, sőt, felsőházi tagok lettek.

Ennek az óriási társadalmi ugrásnak, ennek a hihetetlenül magasra ívelő mobilitási pályának a kereteit az evangélikus egyház adta, az alapjait pedig Szeberényi János (1780–1857) tette le. A szegény családba született fiatal nemcsak írni-olvasni tanult meg, nemcsak a teológiát végezte el, de 39 évesen az egyik legtekintélyesebb magyarországi egyházközség, a selmecbányai gyülekezet élére került, ahol végül szuperintendenssé is megválasztották. Fontos kiemelni, hogy míg magyarul soha nem tanult meg igazán, addig a szlovák nyelvű evangélikus nép anyanyelvi művelését szorgalmazó, a felvilágosodás által ihletett kezdeményezésekbe aktívan bekapcsolódott.

Fiatalon szoros kapcsolatban, jó barátságban volt pl. Bohuslav Tabliccal és Jiři Palkovič-csal. Az 1840-es években azonban a szlovák nyelv melletti aktív kiállásának a hátterében mér nemcsak a felvilágosodás eszméi, de egy külső, politikai nyomás hatása is állt. 1840-ben ugyanis az újonnan megválasztott evangélikus országos felügyelő, Zay Károly aktív magyarosodási programot hirdetett az egyházon belül. Ez nemcsak Szeberényi szlovák anyanyelvének a háttérbeszorulását eredményezte, de a magyar nyelvű evangélikus egyház víziója közvetlen veszélyt jelentett a magyarul gyengén tudó szuperintendens pozíciójára is.

Több szempontból is érthető tehát, hogy innentől kezdve Szeberényi a szlovák nemzeti mozgalom egyik legaktívabb támogatója lett: részt vett a szlovák sérelmeket az uralkodó elé táró felségfolyamodvánnyal kapcsolatos akciókban, kiállt Ľudovít Štúr és a pozsonyi szlovák tanszék mellett, támogatta az első szlovák politikai napilap megjelenését és a Tatrín nevű kulturális egyesületet is.

Igaz, a Štúr-féle szlovák irodalmi nyelvet nehezen fogadta el: „bosszantott, hogy életem hatvanötödik évében meg kell tanulnom olvasni, nekem, aki olyan szlovák vagyok, mint a répa, szlovákul!” Azt is hozzátette azonban: „Semmi bajom az ifjú szlovákok mozgolódásaival. Én ma, holnap még itt vagyok. Ők tudják, hogy vezetik a nemzetet, hogyan védik meg ezekben a szörnyű viharokban […] Így vagy úgy, nekem teljesen mindegy: csak a törzs megmaradjon és a műveltség felé haladjon.”

Ehhez képest alighanem meglepő, hogy Szeberényit 1848-ban már Štúr és a szlovák mozgalom ellenfelei közt találjuk. Az 1848 nyarán megtartott evangélikus gyűléseken szlovák megmozdulások résztvevőit kifejezetten gúnyosan emlegette, a forradalom kitörése után nem sokkal pedig szuperintendensi körlevélben biztatta kerületének lelkészeit, hogy hívjanak össze gyűléseket, ahol híveiket arra biztatják, akár életüket is áldozzák fel a magyar hazáért.

Ő maga ugyan közel 70 évesen nem mehetett harcba, 1848-as tevékenységért azonban az osztrák hatóságok halálra ítélték, majd 20 év várfogságra változtatták a büntetését.

A Krivonosz – Szeberényi Gusztáv

Fia, Szeberényi Gusztáv (1816–1890) már korántsem volt a szlovák mozgalom ilyen lelkes támogatója, még akkor sem, amikor apja szoros kapcsolatokat épített ki Štúrékkal. Sőt, maga Štúr kifejezetten nemzetárulónak, a szlovák nemzet halálos ellenségének nevezte a fiatalt az 1840-es években.

A későbbiekben az egyházi karriert építgető Szeberényi az 1860-as években jelent meg újra a szlovák nemzeti mozgalom környékén, akkor viszont már olyan jó kapcsolatot alakított ki egyes képviselőivel, hogy 1872-ben gyakorlatilag a szlovák egyházak szavazataival választották meg evangélikus szuperintendenssé. A leghangosabban pl. Jozef Miloslav Hurban kampányolt mellette.

Megválasztása után azonban nem váltotta be a hozzá fűzött szlovák reményeket: lassú, de tudatos lépésekkel vezette be az addig négynyelvű (latin, szlovák, német, magyar) egyházi adminisztrációban a magyar nyelv kizárólagos használatát, de számtalanszor felszólította kerülete lelkészeit is hazafiságuk nyílt megvallására. Hiába küzdött azonban két évtizedig a pánszlávizmus vádja ellen, a vádat nem tudta végleg elhárítani.

A magyarosodást szorgalmazó ellenfelei következetesen Krivonoszként (szó szerint: hegyes orrú, kb. Ravaszdi) emlegették. Kettős játszmája ennek ellenére nem volt eredménytelen: húsz év alatt nemcsak számtalan öntudatos szlovák lelkész és tanár számára nyújtott védelmet a tekintélyével, de élete végéig akadályozta egy országos evangélikus zsinat összehívását.

Ennek a jelentőségét, s Szeberényi kettős játszmájának mélyebb értelmét akkor érthetjük meg, ha hozzátesszük, hogy halála után szinte rögtön összehívták az egyetemes zsinatot, amelynek egyik központi eredménye az volt, hogy szétdarabolták az addig szlovák dominanciájú egyházkerületeket és jelentősen visszaszorították az egyházon belüli szlovák pozíciókat.

Egy visszavont vallomás – Szeberényi Lajos Zsigmond

Szeberényi Gusztáv hazafiságát családi életével is igyekezett demonstrálni: hét felnőttkort megért gyermekének már magyar volt az anyanyelve, szlovákul közülük egyedül a szlovák többségű egyházakban lelkészként dolgozó fia, Szeberényi Lajos Zsigmond (1859–1941) tudott.

Az ő esete azért érdekes,

Ez a cikk kizárólag a Napunk előfizetői számára elérhető.

Történelem

Vélemény

Jelenleg a legolvasottabbak