Romboljatok, hogy építhessetek – Bemutatták a Kassák-filmet
Dér Asia magyar rendező készített egy dokumentumfilmet Kassák Lajosról, az avantgárd megkerülhetetlen alakjáról, aztán jött a valóság, és a maga szürrealista módján átformálta a történetet. Egy nem szokványos beszámoló, egy nem szokványos filmről. Dér Asia: A magunk módjára üvölteni.
Fizess elő a Napunkra, és nemcsak ezt a cikket olvashatod végig, hanem további cikkeink ezreiből válogathatsz!
A dokumentumfilm, amelynek középpontjában az érsekújvári születésű író és képzőművész, Kassák Lajos áll, szeptember 8-án debütált. A díszbemutatót Kassán rendezték meg, s miközben az alkotók a keleti végeken gyülekeztek, hogy nyilvánosság elé tárják sokéves munkájuk eredményét, én egy pozsonyi társasház hatodik emeletén beléptem a liftbe, és rápillantottam a telefonomra. “Meghalt” – jött az üzenet a királynőről.
Egy pillanatra megtorpantam a helyzet abszurditásán, de sem ekkor, sem pedig pár perccel később a villamoson nem gondoltam azt, hogy bármiféle nagyobb jelentőséget kellene tulajdonítanom ennek a furcsa mozzanatnak. A moziba igyekeztem, mivel a kassai díszbemutatóval egyidőben Pozsonyban is műsorra tűzték a Kassák-filmet. Az alkotók méltatása, pogácsa és bor nélkül, csak úgy átlagosan. Majdnem.
A magunk módjára üvöltöttünk
Él a dunaszerdahelyi járásbeli Nagymagyaron egy amatőr rapper és festő, művésznevén Túzok. Régi vásznakat használ, olcsón veszi a feleslegessé vált holmit, lemázolja a gyümölcstálas csendéletet, hogy saját maga festhessen a vászonra.
“Romboljatok, hogy építhessetek…” – mondaná Kassák, és vélhetően éppen ezért meg sem haragudna érte, hogy Túzok egy “használt” vászonra készíti el Kassák-replikáját, amit a filmkészítők kérnek tőle. Amikor Túzok nem fest, rappel. Esetleg moziba jár. Ez utóbbit onnan tudom, hogy szeptember 8-án éppen előttem ült.
A vetítés előtt néhány perccel estünk be a moziterembe, úgy tűnt, az avantgárd mozgalomról szóló dokumentumfilm nem a legvonzóbb program a fővárosiaknak. Annyi baj legyen, miénk a mozi, gondoltam. Ekkor rohant be három ordító gyerek, legvágták magukat az első sorba, a nyomukban pedig az amatőr nagymagyari művész teljes családja, ha nem az egész utca.
Embert próbáló 90 perc következett. Ugyan nem számoltam össze, de legalább tíz gyerek rohangált fel és alá, fáradhatatlanul, a maguk módján, üvöltve. A magam módján üvöltöttem én is, csendben, magamban, zúgott a fejem. Így nem lehet megnézni egy filmet. Vagy mégis? Mégis hogy máshogy lehetne megnézni egy filmet, ami az avantgárdról szól?
