Láttuk porba hullani a Netflixet Velencében, ahol a filmek többsége arról szólt, milyen piszok nehéz szülőnek lenni (helyszíni riport)

Két év után végre lekerülhettek a maszkok a Velencei Filmfesztivál résztvevőiről, egyedül a városból a Lidóra vezető vaporettókon, valamint a szigeten közlekedő buszokon kellett továbbra is hordani őket. A tavalyi, a tömeg elől alaposan elzárt vörös szőnyeg után ismét szabadon hozzá lehetett férni a sztárokhoz, ami már a kora reggeli órákban meglátszott, pedig a nagy sztárparádék csak a késő délutáni/kora esti órákban kezdődtek.

Jómagam általában reggel fél nyolc körül értem a fesztivál területére, és voltak olyan napok, amikor már ebben a korai időpontban sok tucat rajongó táborozott a kordonok körül üldögélve, bebiztosítva maguknak a legjobb helyeket estére, amikor megérkeznek a filmcsillagok. A tömeg méretéből jól lehetett látni, hogy melyik nap jöttek a fiatalok kedvenc sztárjai.

A népszerűségi verseny második helyezettjének Timothée Chalamet bizonyult, aki Magyarországról, a Dűne 2 forgatásáról ugrott át, hogy a vörös szőnyegen feltűnő ruhákban parádézzon és népszerűsítse a Bones and All (Csontok és minden) című érzelmes kannibál road movie-ját. De még ő sem verhette meg a popsztár Harry Stylest, aki a Nincs baj, drágám című filmjét kísérte el, és akiért rekordszámban jöttek (aznap a vaporettókon is látványosan nőtt a forgalom) ki a Lidóra a rajongók. Styles pedig ezt meg is hálálta nekik, a fesztivál talán legszaftosabb (ál)botrányát produkálva.

Botrányok és megható pillanatok

Idén a Velencei Filmfesztiválnak kimondottan erős sajtója volt, jó néhány esemény törte át az art filmekre nem annyira kíváncsi emberek ingerküszöbét is. Ezek egyike kétségtelenül Brendan Fraser nagy visszatérése volt A bálna című filmben, ahol az amúgy is jókora darab színészt a maszkmesterek segítségével egy 300 kilós férfivá változtatták, aki az élete végéhez közeledve próbálja elérni, hogy a kamasz lánya megbocsássa neki azt, hogy gyerekként elhagyta őt.

Fraser nem tűnt el a maszkrétegek alatt, érzékeny és érzelmes alakítást nyújtva könnyeztette meg a Lidó nagytermének közönségét, akik nem maradtak hálátlanok: óriási álló tapssal jutalmazták a történtek hatására könnyekig meghatódó színészt.

Kijárt neki mindez, hiszen miután az egészségügyi problémái miatt már nem volt olyan jó formában, mint a karrierje kezdetén A múmia-filmekben, Hollywood alaposan elbánt vele. Ez volt az ő ideje a nagy visszatérésre, és a világ hirtelen egy-két napra olyan helynek tűnt, ami teli van Brendan Fraser-rajongókkal.

Frasernél nagyobb sajtóérdeklődés csak a Nincs baj, drágám című film iránt mutatkozott, ami versenyen kívül mutatkozott be Velencében, és ami már jócskán a fesztivál előtt kikövetelte magának a szaftos szalagcímeket, mivel egyrészt a rendezője összejött a férfi főszereplővel, másrészt érezhető volt a feszültség Olivia Wilde rendező és a női főszerepet játszó Florence Pugh között.

Utóbbiról gyorsan kiderült, hogy éppen csak beugrik a Lidóra a vörös szőnyeges vonulásra, és már megy is tovább: sem interjúkat nem ad, sem a sajtótájékoztatón nem vesz részt.

Az egész díszbemutatón érzékelni lehetett a feszültséget kettejük között, az emberek annyira rákattantak a témára, hogy már a moziterembeli ülésrendet elemezték a sztárok között. Aztán a végső konfliktust mégis egy olyan felvétel hozta, ami szerint Harry Styles leüléskor beleköpött a főszereplőtársa, Chris Pine ölébe, vagy legalábbis ezt látta bele a videóba több millió ember.

Hogy így történt-e? Valójában nem számít, hiszen egy újabb napig ezen csámcsoghatott a világsajtó, ha már maga a film fájdalmasan középszerű keveréke volt A stepfordi feleségeknek és a Mátrixnak.

A Netflix tarolni akart, hoppon maradt

Cannes-nal ellentétben a Netflix jó viszonyt ápol Velencével, és lassan már hagyománynak tekinthető, hogy itt mutatja be a legújabb, díjvárományos filmjeinek nagy részét, melyekkel majd pár hónap múlva az Oscar-díjakért jelentkezne be.

Idén a streamingszolgáltató több nagyágyúval is jelentkezett, kapásból Noah Baumbach Fehér zaj című opuszával indították a fesztivált, ami Don DeLillo azonos című kultregényének adaptációja, és olyan sztárok játsszák a főszerepeket, mint Adam Driver, Greta Gerwig vagy épp Don Cheadle. A reagani Amerika kritikája a mozivásznon sajnos nem jól sült el, bár a film közepe felvonultat spielbergi erényeket, Baumbach látszólag túl messzire merészkedett az eddigi intimebb filmes világától, és az új helyzettel nem tudott mit kezdeni. A film fogadtatása is hűvös lett.

Sokat várt a Netflix a Birdman és A visszatérő óta nagy Oscar-favoritnak számító Alejandro G. Iñárritutól is, ám az erősen önéletrajzi ihletésű Bardót többnyire gyűlölték a nézők Velencében. A háromórás játékidejű film egy szerelmeslevél, amit Iñárritu saját magához írt, és minden vizuális és stilisztikai bravúrja ellenére a film önimádata inkább irritáló, mint érdekes.

Megosztotta a közönséget a Marilyn Monroe életéről szóló Szöszi is, ami a kritikusai szerint abba a hibába esik, hogy a legendás szépséget kizárólag áldozatként láttatja, a média és a férfiak áldozataként, és ez sokak szemében tette ellenszenvessé Andrew Dominik munkáját. Itt legalább a Netflix azzal vigasztalódhat, hogy még a film legvérmesebb kritikusai is elismerték a Monroe-t játszó kubai Ana de Armas alakítását, szóval, ha máshol nem is rúghatnak labdába, belőle még lehet Oscar-jelölt.

A Netflix egyetlen filmje kapott csak nagyrészt pozitív kritikákat,