Napunk

A szexualitás mindenütt jelen van, mégsem tudunk róla beszélni és nem tudjuk megélni, mondja Honza Vojtko párterapeuta

Honza Vojtko. Fotó - Deník N/Gabriel Kuchta
Honza Vojtko. Fotó – Deník N/Gabriel Kuchta

Köszönjük, hogy olvasod a cikkeinket. A Napunk csak úgy tud fennmaradni, ha az olvasói előfizetik. Kérjük, támogasd a szerkesztőség munkáját. További cikkeinkért, illetve rövidhírekért látogass el a főoldalunkra is.

„Olyan ötven körüli párok is járnak hozzám terápiára, akik ha a szexről kezdünk beszélni, azonnal fülig pirulnak. Ez nem az ő hibájuk – senki se tanította meg őket beszélni róla” – mondja a főként párterápiával foglalkozó Honza Vojtko pszichoterapeuta.

Az interjúból kiderül:

  • miért félünk annyira a másságtól;
  • árulkodik-e a szexuális élet minősége a kapcsolat minőségéről;
  • a lehető legrosszabb, ha a szülő szégyenérzetet kelt a gyerekében;
  • sokan a monogámiával a norma oltárán fölöslegesen feláldozzák saját boldogságukat.

A Netflix Sex Education (Szexoktatás) című sorozata a kamaszok szexuális problémáiról szól, de a sorozatban egyre inkább a kapcsolatokra összpontosítanak. Amikor a szexről kezdünk beszélni, akkor végül mindig a párkapcsolatoknál kell kilyukadnunk, és fordítva?

Nem lehet különválasztani a kettőt. A szexet és a párkapcsolatot ugyan megélhetjük külön-külön, de az egyik kapcsolódik a másikhoz. Nyugodtan találkozhatunk valakivel névtelenül szex miatt, nézhetünk pornót vagy részt vehetünk egy swinger partin, és közben nem létesítünk semmiféle kapcsolatot, mármint intim kapcsolatot… De ha már úgy döntünk, hogy párkapcsolatot alakítunk ki, akkor a szex hozzátartozik, ami viszont nem jelent se többet, se kevesebbet. Szexualitással átitatott társadalomban élünk, előszeretettel hangoztatjuk, hogy a kapcsolat alapja a szex, de ez nincs így. A szex a párkapcsolat egyik alappillére, de nem az egyetlen. Beszélhetünk tehát külön a szexről vagy a kapcsolatokról, de valószínűleg előbb-utóbb ez a kettő keresztezi majd egymást.

Milyen mértékben árulkodik tehát párkapcsolatuk minőségéről az, hogy mennyire elégedettek a szexuális életükkel – van egyáltalán valamiféle összefüggés a kettő között?

Számos olyan kapcsolat létezik, amelyben csekély szerepet játszik a szex, a pár tagjai havonta vagy félévente egyszer fekszenek le egymással, ennek ellenére nem érzik, hogy nélkülöznének ezen a téren, mert az ő intimitásukat nem a szex intenzitására alapozták. A szexnek nem kell mindig kulcsfontosságúnak lenni egy kapcsolatban.

Mit ért pontosan az alatt, hogy a szexualitással átitatott társadalomban élünk?

Hogy a szex mindenütt jelen van. Szexszel adnak el. Ez a társadalom kihasználja azt, hogy egy biológiai szükséglet, és azt célozza meg. A reklámban egy félmeztelen nőt láthatunk, a szlogen, hogy ő megcsinálja magának, miközben csempét ragaszt. Megszoktuk a meztelen test és a szex látványát a képernyőn…

… nincs ez éles ellentétben azzal, ahogyan beszélni tudunk a szexről?

Igen, pontosan ezt akartam mondani. És nemcsak azt, hogyan beszélünk róla, hanem ahogy megéljük és ahogy használjuk a kapcsolatainkban. A szex mindenütt jelen van. A pornó olyan, mint a kenyér. A fiúk és a lányok már tizenegy-tizenkét éves kortól néznek pornót, mert elérhető, de senki sem tanítja meg őket, hogyan beszéljenek a szexről. Senki sem tanítja meg őket, hogyan bánjanak a testükkel. Járnak hozzám terápiára olyan ötvenes párok, akik azonnal fülig pirulnak, amint a szexről kezdünk beszélni. Ezt most nem szemrehányásként mondom, mert nem az ő hibájuk. Senki se tanította meg őket arra, hogyan beszéljenek a szexről, a társadalom pedig nem várja el tőlük, hogy ezt tudják.

A társadalom pornósítása már nagyon hosszú ideje zajlik, miközben az egészséges szexualitás nincs támogatva, és nem is minősül elvárásnak. Valamelyik felvilágosult iskolában talán van szexuális nevelés, de többnyire ez a téma a biológiával és a nemi szervekkel kezdődik és ott véget is ér. De azt már senki se mondja meg neki, hogy mit kezdjen egy heteroszexuális férfi a nővel, hogy létezik csikló és hüvelyi orgazmus, külső nemi szervek, és hogy azokat miként kellene izgatni. És nemcsak arról nincs fogalma, hogy hogyan reagál a női test, azt sem tudja, hogyan reagál a sajátja. Senki sem tanít meg minket arra, hogyan viszonyuljunk saját szexualitásunkhoz. De hogy mást is mondjak: akárcsak az élet és a párkapcsolatok mindennapi dolgairól, úgy a szexről is kevesen tudnak valami releváns dolgot mondani, nem hogy még ösztönözzön is minket arra, hogy fejlesszük.

Honza Vojtko. Fotó – Deník N/Gabriel Kuchta

És ennek mi az eredménye?

Az eredmény az, hogy tabuizáljuk vagy elvicceljük a szexet. Aztán pedig társadalomként csodálkozunk rajta, hogy a gyerekeket ért zaklatások több, mint 90 százalékáért nem pedofilok, hanem azok a frusztrált fehér, heteroszexuális férfiak felelősek, akik nem mernek felnőtt nőkkel kezdeni, így egy gyereket szemelnek ki maguknak.

Elnyomjuk a szexualitásunkat, saját intim kapcsolatainkon belül sem vagyunk képesek róla nyíltan beszélni.

Mit gondol, mi ennek az oka – netán bele van kódolva a kultúránkba, hogy nem tudunk nyíltan beszélni a szexről?

Ez nem csupán kulturális, hanem vallási kód is. Haragszom érte a katolikus egyházra. Azzal semmit se lépünk előre a témában, ha azzal fogjuk ijesztgetni a gyerekeinket, hogy az önkielégítésért majd a pokolra jutnak, esetleg azt fogjuk hangoztatni, hogy a meleg férfiakat és a leszbikus nőket megszállta az ördög. Ismerek olyan férfit, akiből a saját családja akarta ezt a bizonyos ördögöt kiűzni. Ez a 21. században történik.

Főként azért dühít ez a dolog, mert ha eltekintünk a spiritualitástól és a hittől, amelyhez nem kell egyetlen felekezethez se tartozni, a katolikus egyház úgy  viselkedik, mint bármelyik politikai párt saját dogmákkal és programmal, melyeknek érvényt igyekszik szerezni, és egyúttal más pártok politikájának – az elnyomás, korlátozás, bárminemű kisebbségekkel szembeni kirekesztés politikájának is szolgálatot tesz. Elég csak megnéznünk, hogy mi zajlik Magyarországon vagy Lengyelországban. Ha éppen nem az LMBTQ+-közösség tagjai, akkor a romák. Ha nem a romák, akkor a menekültek. Bárki veszélyeztetve lehet, aki „megsérti a normákat”.

Közben pedig a témákból nyerészkedő politikusoknak egyáltalán nem számít ezeknek az embereknek az élete. Régebben Okamura nálunk is támogatta a melegeket és a leszbikusokat, most pedig azt mondja, ha olyan gyerek lenne, akit azonos nemű pár fogad örökbe, akkor inkább kiugrana az ablakon. Hihetetlenül amorális azon emberek gyávasága, akik ezeket a témákat használják fel a politizáláshoz.

A normák megsértését említi. A párkapcsolatokban is gyakran ragaszkodunk ahhoz az elképzeléshez, hogyan „kellene történnie” a dolgoknak. Egyáltalán honnan ered ez az elképzelés, hogy mi a normális egy kapcsolatban?

A norma egy társadalmi konstrukció. Egy statisztikai adat. A valóságban semmi ilyesmi nem létezik. A normák alakulásában fontos szerepet töltenek be a médiumok. Ezt nemrég a Prague Pride során is megfigyeltem. Prága-szerte több tucat különböző rendezvényre, beszélgetésre, előadásra került sor, a sajtóban azonban állandóan ugyanaz a négy fotó kering egy meztelen hátsójú vagy kutyaálarcot viselő férfival, mintha minden meleg egyforma lenne. És ezáltal meghatározzák a normát. Ha teheti, olvassa el Jonathan Mooney Normal Sucks: How to Live, Learn, and Thrive, Outside the Lines  (Normálisnak lenni szívás) című nagyszerű könyvét arról, hogy mekkora ostobaság a 21. században a normális szót használni.

Ha körülnézünk, csak nagyon kevés olyan párt látunk, akik egész életüket egymással (és elégedetten) élik le. Miért érezzük mégis úgy, hogy ennek csakis így kellene lenni? Nem okoz ez az igyekezet még több szenvedést?

Ez pontosan így igaz. Azért érezzük így, mert az agyunk egy társas érintkezést kereső, alkalmazkodóképességre beállított gép. Ez a két alapvető tulajdonság jellemzi a viselkedésünket. Ha a társadalom meghatároz egy bizonyos normát, minden igyekezetünkkel azon leszünk, hogy beilleszkedjünk, mert ellenkező esetben esetleg – a társadalmi kirekesztettségtől egészen az életünk veszélybe kerüléséig különféle következményekkel kellene számolnunk. Ennek pedig látjuk a következményeit. Manapság több ezren szörnyű depresszióval küszködnek, mert önkéntelenül lesznek szinglik. A norma azt sugallja nekik, hogy valami nincs rendben velük, mivel nem élnek párkapcsolatban. Pedig ma már tudjuk, hogy szinglinek lenni, illetve egészséges kapcsolatot ápolni önmagunkkal szintén a párkapcsolat egy formája. Nincs azzal semmi gond, ha valaki egyedülálló. Ha az embernek nincs intim partnere, de vannak barátai, családja, akikkel megosztja az életét.

Közben nem tudatosítjuk, hogy igyekszünk ugyan beszuszakolni magunkat valamiféle normákba, egyúttal viszont saját természetünk ellenében cselekszünk, és ebből fakad az összes létező frusztrációnk, hiányérzetünk, és ez vonatkozik a már említett szexualitásunkra is.

Milyen értelemben?

A hűtlenség a világ minden kultúrájában előfordul. Még azokban is, amelyekben a monogámia és a házasság számít a párkapcsolat egyetlen elfogadható formájának. A monogámia is egy társadalmi konstrukció. Olyan norma, melyet több száz éve formálunk, művelünk és tanulunk benne élni. Nem állítom, hogy ez lehetetlen. De hangsúlyozom, hogy nem ez az egyetlen opció. A monogámia pedig egyáltalán nem jelent automatikusan boldog párkapcsolatot. Ez egy hatalmas mítosz.

Nem ellenzem a monogámiát, sem a házasságot; sőt, ha valaki ezt választja, mindent meg fogok tenni annak érdekében, hogy az illetőnek elegendő eszköze és kompetenciája legyen ahhoz, hogy boldogulni tudjon, és hogy lássa, miről mond le ezáltal, és milyen haszna származhat belőle. De nem fogom azt állítani, hogy ez a párkapcsolat egyetlen „helyes” formája, mert sokan a monogámiával a norma oltárán fölöslegesen föláldozzák saját boldogságukat.

Miként lehetne ebből kiutat találni?

Ez a cikk kizárólag a Napunk előfizetői számára elérhető.

Egészség

Lélek

Pszichológia

Interjúk és podcastok

Jelenleg a legolvasottabbak

Percről percre

Ausztrália 1:0-ra vezet a félidőben Tunézia ellen a katari labdarúgó-világbajnokság D csoportjának 2. fordulójában. A találatot Duke szerezte a 23. percben.

Rastislav Káčer szombaton megemlékezett az ukrajnai holodomor áldozatainak emlékéről. A külügyi tárca közleménye emlékeztet, hogy ma van az ukrajnai 1932-32-as éhínség áldozatainak emléknapja. (tasr)

A hétvégi politikai vitaműsorok vendégei:

Szombat

  • 12:10, RTVS, Sobotné dialógy: Michal Šipoš (OĽaNO), Matúš Šutaj Eštok (Hlas)

Vasárnap

  • 11:00, TA3, V politike: Mária Kolíková (SaS), Peter Pellegrini (Hlas)
  • 11:55, RTVS, O 5 minút 12: Igor Matovič (OĽaNO), Erik Tomáš (Hlas)
  • 13:00, Markíza, Na telo: Robert Fico (Smer), Peter Pčolinský (Sme rodina)