Napunk

Kristóf Réka operaénekesnő: Az éneklés olyan, mint a drog

Fotó - Kállai Tóth Anett
Fotó – Kállai Tóth Anett

Kristóf Réka tehetsége elvitathatatlan, ám ezt kemény, következetes munkával aknázta ki. Arról beszélgettünk, lehet-e egyszerre szabadosnak és boldognak lenni a színpadon, miért vágyik vissza annyira Komáromba, és túléli-e az opera ezt a zeneileg egyre egyszerűsödő korszakot.

Kristóf Réka évekkel ezelőtt egy amatőr komáromi metálzenekar billentyűse volt, a koncerteken a háttérben zenélt, és csak nagyon kevesen tudták róla, hogy istenadta tehetsége van az énekléshez. Most estélyiben, kosztümben áll a színpadon opera- vagy koncerténekesként a rivaldafényben, nem is akárhol. A Bajor Állami Operaház és a Trieri Színház mellett szólóestjével  megfordult már a Carnegie Hall-ban is, ahol állótapsot kapott a közönségtől.

A fordulat, hogy elinduljon a tehetsége kiaknázásának útján, szinte egyik pillanatról a másikra, ösztönszerűen következett be. Ám az út nagyon hosszú, nagyon nehéz, és nagyon tudatos volt. Kristóf Réka szerelmes a munkába, és rengeteget tanult azért, hogy kihozza magából a legtöbbet. S már azelőtt is generációs tehetségként tartották számon, hogy 2017-ben megnyerte a magyar közmédia Virtuózok című klasszikus zenei tehetségkutatóját. Németországból végül hazatért, szabadúszóként, de csak fél lábbal – hiszen továbbra is rengeteg felkérése van onnan, és rendszeresen visszajár.

Komárom és az otthona azonban rengeteget jelent az életében. Erről is beszélgettünk abban a személyes hangvételű interjúban, melyet annak az embernek adott, aki annak a metálzenekarnak az énekese volt másfél évtizeddel ezelőtt, melyben Réka billentyűzött.

Beszélgetésünkből megtudhatják:

  • el tudja-e engedni a gyeplőt a színpadon,
  • mit jelent élni az Istentől kapott tehetséggel,
  • mit gondol az operával és a klasszikus zenével kapcsolatos külsőségekről,
  • felszínes műfaj-e az opera,
  • s mit jelent számára Komárom, és az otthon fogalma.

Elégedett lehet valaha egy énekes önmagával?

Ez egy nagyon nehéz kérdés. Münchenben sok olyan ember vett körül, akik által feltérképeztem magamat, a zenét a lelki oldaláról, a mélységeit . Kiderült, hogy nem szeretek meghajolni, és nem szeretem a tapsot. Sokat beszélgettünk erről, terápián is, hogy ez miért lehet. Én ezt úgy látom, hogy kaptam egy tehetséget, ami ajándék, és elköteleződés is. Kaptam hozzá intelligenciát, és felfogom azt, amit erről mondanak, tanítanak. Kaptam hozzá embereket, akik ezen az úton vezetnek, és megtanítanak dolgokat.

Vannak zeneszerzők, akik megírják a zenét és úgy gondolom, ők is fentről kapják hozzá az ihletet. De azt, hogy én ebben az egészben hol vagyok, még mindig nem sikerült összeraknom. Olyan vagyok talán, mint egy whiskys hordó, ami csak összetartja azt, ami benne van, és hagyja, hogy megtörténjen benne a dolog, az egyes komponensen kölcsönhatása. S így tud ez az egész élni, így születnek meg csodák.

Azt viszont hamisnak tartom, hogy tudok énekelni. Én csak azt tudom csinálni, amit mondtak nekem, amit leírtak a kottába. Úgy szólaltatom meg a zenét, ahogy kell. De ez a „kell” is egy keretrendszer, előre meghatározva.

Egyáltalán nincs benned olyasmi, hogy előadóművész vagy, aki valamit a tapsért, a meghajlásért csinál? Hiszen ha az ember kiáll a színpadra, az feltételez egyfajta exhibicionizmust, és bizonyos tudatosságot és magabiztosságot, hitet a képességeiben.

Van ebben egy hatalmas kihívás, ugyanis én úgy tanultam ezt a hivatást, hogy a színpadon élet és halál dől el. Ha énekelek egy hétperces áriát, és van benne egy hang, amit nem tudok még teljesen megfogni, nem tudom tökéletesen megszólaltatni, nem dolgoztam rajta eleget, nem tettem fel hat embernek hatszáz kérdést róla, akkor olyan pánik jön rám, hogy végig remegek, és a darabot nem tudom megfelelő átéléssel és koncentrációval előadni. Mindig az jár a fejemben, hogy úristen, hogy fog az a hang sikerülni.

Az a hét perc nekem mindig egy koncentrált, meditatív pillanat. Lépésről lépésre megyek végig az egészen. S általában nem engedek meg magamnak olyan helyzetet, hogy kiállok, és élvezem, ahogy csinálom. Ide pedig az egó kevéssé tud beférkőzni, igyekszem úgy dolgozni, hogy ne legyen olyan üresjárat, ahol teret kaphatna.

Az előadóművészeket általában élteti a kockázat. Téged nem villanyoz fel az előadás felelőssége? Mindig biztonsági játékot játszol? Hiszen a művészet mindig kockázatos.

Persze, hogy az. De én nem a közönség kiszolgálását, a nekik való megfelelést helyezem előtérbe. A Jóistennek akarok megfelelni. S ott nem lehet elsumákolni semmit.

Pedig a Biblia szerint Isten akkor is szeret minket, ha nem élünk a tehetségünkkel.

Én nem így vagyok bedrótozva. Komoly munka kell ahhoz, hogy kiérdemeljük ezt.

Az Istentől kapott tehetség nem épp annak az eszköze, hogy az emberben felszabadítsa a művészetet?

Ez meg is történik Ez az, ami miatt ezt egyáltalán lehet csinálni. Annyi munka, áldozat, rengeteg negatív hatás is van mellette, amire mindenki azt mondaná, hogy én ezt nem csinálom, ha nem lenne mellette az a megfoghatatlan plusz, azok a dimenziók, érzelmek, isteni közelség, amit átélek a színpadon. S ez azáltal születik meg, hogy maximális felkészültséggel vagyok ott. Ha ez nincs meg, a pánikhelyzet miatt nem tudok megnyílni ezek felé az isteni dolgok felé.

Folyamatos kontroll kell a színpadon?

Volt már, hogy megpróbáltam, volt olyan élethelyzet, hogy belecsúsztam abba, hogy elengedtem a gyeplőt. De az eredmény olyan volt, hogy azt a következtetést vontam le, ezt nem szabadott volna megengedni magamnak. A közönségtől és a szakmabeliektől ilyenkor is nagyon pozitív visszajelzést kapok, általában mindig csak belül ostorozom magam, és valószínűleg csak nüanszoknál ragadok le. De az én élményem a színpadon akkor ad nekem boldogságot, ha úgy teljesítek, hogy azzal elégedett vagyok. Ezt viszont nem tudom úgy csinálni, ha „élvezkedek” a színpadon.

Természetesen élvezem, ha megszólal, és néha rá is csodálkozok, hogy így szól a hangom. S ez hatalmas öröm, a munka gyümölcse. De kontroll nélkül ezt nem lehet csinálni. Nagyon nehezen vesznek rá például arra, hogy úgy énekeljek, hogy előtte alkoholt fogyasztottam – mert itt pont a kontroll hiányzik.

Trieri Színház, Lehár Ferenc: A víg özvegy – Glavari Hanna szerepében. Fotó – Martin Kaufhold

Akkor is kontrollnak kell lennie, ha a saját örömödre énekelsz, és nem próbán vagy színpadon?

Bizonyos szinten igen. Persze voltak tanáraim, akik ezt a szintű kontrollt túlzásnak tartották, és megpróbáltak róla leszoktatni. Volt olyan énekmester, aki azt próbálta belőlem kicsikarni, hogy úgy kezdjek el énekelni, hogy nem készítem ezt elő, nem gondolok semmire, csak nagy levegő, és jön a hang. De olyankor nekem nem jön a hang, csak görcsös, megfeszült valami. Muszáj előtte megtisztítanom, késszé csinálnom. Enélkül nem tudok énekelni.

Hogy fedezted fel magadban az elhivatottságot és a tehetséget?

Nem én fedeztem fel, hanem az énektanáraim. Van egy út, melyben nagyon hiszek – sokszor próbáltam róla letérni, de mindig kaptam egy pofont, hogy visszatérjek rá. Balogh Rózsát, a komáromi zeneiskola tanárát, az első tanáromat az iskola parkolójában szólítottam le. Teljesen intuitíven mentem oda hozzá, nem is gondolkodtam azon korábban, hogy énekelni tanuljak. Akkoriban már énekelgettem a gimiben, és ilyen-olyan kultúrműsorokban és voltak körülöttem hangok, akik mondták, hogy ezt lehet tanulni, de én ezt akkor ezzel nem foglalkoztam, a matematika jobban érdekelt.

Balogh Rózsától mégis megkérdeztem, tanít-e népdaléneklést. Azt mondta, hogy nem, és tudomása szerint nincs olyan a városban, aki ezt tanítaná. Erre azt mondtam, nem baj, próbáljuk ki a klasszikus énektanulást. Tinédzserkoromban volt egy határozott személyiségem – ezt a történetet Balogh Rózsa is emlegeti, mert tartott attól, mi lesz, ha én megjelenek majd az osztályban. Nekem azonban hatalmas élmény volt, mikor 40 percet énekeltünk azon az első órán. Akkor jöttem rá, hogy halvány lila gőzöm sincs az éneklésről.

S már Rózsa mutatott nekem olyan „tudatállapotokat”, melyek csalogatók voltak. S ő vitt el Dobi-Kiss Veronikához a győri konzervatóriumba. Vera peidg megmutatta, hogy azáltal, hogy a hangomat fejlesztem és felfedezem, ahogy mélyebbé, magasabbá, puhábbá, finomabbá teszem, az hat a személyiségemre is – s ez oda-vissza működik. Én ebbe a munkába szerelmesedtem bele. S pozitív és negatív hozadéka is a dolognak, hogy folyamatosan magammal vagyok elfoglalva.

Ez megmutatkozik abban is, hogy például nem eszem fagylaltot, mert megfájdul a torkom. De abban is, hogy ha mondjuk szomorú vagy dühös vagyok, a hangom is keményebb, fádabb, De ha énekelek, akkor boldogabb vagyok. Ez kéz a kézben jár, s ez gyönyörű dolog. Ha minden nap műveli az ember, droggá válik, és nem tudod abbahagyni.

Plasztikusabb, sokrétűbb személyiséggé váltál ezáltal?

Persze. Nagyon sokat változtam, nagyon sokat nyíltam, nőiesedtem.

Tinikorodban egy metálzenekarban zenéltünk. Akkoriban zenekaros pólót hordtál, láncokat, feketét. Ehhez képest hatalmas kontraszt, milyen ruhában állsz a komolyzenei színpadokon. A személyiséged is ugyanekkorát változott?

Igen. Vannak azok a kislányok, akik arról álmodnak, hogy hercegnők lesznek. Én sosem voltam ilyen, nem szerettem szoknyát sem hordani. Most meg folyamatosan az estélyi ruhákat kell vasalnom.

A közönség elvár egy dress code-ot. Ki kell magad sminkelned, meg kell csinálnod a hajad, fel kell venned az estélyit, mert előadóművész vagy, és vizuális művészetet is közvetítesz. Mindig hadakoztam a tanáraimmal, kijelentettem, hogy sosem fogom magam sminkelni – ezt egyébként magánemberként nem is teszem. A hadakozás addig tartott, míg Laki Krisztina énektanárom egy kurzus koncertje előtt odaállt elém, és elkezdett kisminkelni. Nem igazán sikerült neki – de akkor döntöttem el, hogy oké, ha ezt tényleg muszáj, akkor megtanulom vállalhatóra sminkelni magam. Most sem érzem magam kényelmesen ebben, de ezt meg kell tanulni, a szakma része.

Lehet ezt alázattal csinálni, ha te egészen másban látod ennek az egész műfajnak, a művészetnek a lényegét? Ha te nem elsődlegesen a közönséget, hanem egy felsőbb célt szolgálsz ki?

Meg kellett tanulnom alázattal csinálni. Tudatosítanom kellett, hogy ha dacolok, nem mást, hanem magam hozom olyan lelkiállapotba, melyben szuboptimális kimenni a színpadra. Az énekesek az előadás előtt két órával már a sminkben ülnek, és koncentráltnak kell maradniuk. Nekem nem azt kellett megtanulnom, hogy úgy csináljak, mintha ez nekem jó lenne, hanem tényleg jóvá kell változtatnom, be kell építenem. S ezek is olyan tapasztalatok, melyek előnyömre válnak.

Mozart Varázsfuvolájában. Fotó – Armin Badel

Mindig szereted azt, amit énekelsz?

A végére mindig megszeretem. Hál’ istennek nagyon sokszor választhatok, mit szeretnék énekelni, ez is egy nagy ajándék, azt hiszem. Persze vannak olyan feladatok, melyek elsőre nem az én szájízemnek megfelelőek, de azt hiszem, ez mindennel így van: ha beleásod magad, ha hónapokat foglalkozol vele, előbb-utóbb megszereted. Megleled az ízét. És minden zenében benne vagyok valahol.

Azt szokták mondani, hogy a műfaj, amiben énekelsz, a zene megértésének egy másik szintje, és nem mindenki alkalmas a befogadására. Sokan vannak a nézőtéren, akik valójában a társadalmi státuszuk felvillantása miatt mennek el operába, de nem értik, miről szól ez az egész, nincsenek erre receptoraik. Neked voltak ilyen receptoraid?

Nem triviális az, hogy én operát énekelek. 21 éves koromban voltam először operában. S az, hogy operát énekelek, annak a szerelemnek a hozadéka, amiről az előbb beszéltünk, a munkába való beleszerelmesedésnek. Vannak olyan operaklisé-hangok, melyeket én igyekszem elkerülni, mert nekem sem tetszenek, idegennek hatnak – mert gyakorlatilag 7-10 évig tanulsz egyfajta technikát, amivel művileg elváltoztatod a hangodat, hogy az úgy szóljon, ahogy aztán megszólal. S ez nem természetes, főleg úgy nem, hogy nem olyan közegből jövök, ahol ezeket a kulturális javakat fogyasztják.

Ám ez az a repertoár, ami által engem megtanítottak erre a hivatásra, erre az életmódra. Több száz év zenéjéről beszélünk, amiből én is kiválogatom a kedvenceimet, és tudom azt is, mi áll hozzám kevésbé közel – de ez folyamatosan változik.

Korábban, évekkel ezelőtt, mikor még tanultam, volt egy erős kényszer vagy elhivatottság bennem, hogy én ezt a műfajt megszerettetem a családommal és a barátaimmal. S vannak is, akiket be tudtam vonni, akik eljöttek egy koncertre, és utána úgy beszélgettünk a zenéről, hogy ez átalakult bennük is. Aztán vannak olyanok is, akiket nagyon szerettem volna meggyőzni arról, hogy ez jó, ezt fogyasztani kell és élvezni lehet, mégsem sikerült. S bár korábban erre a kérdésre azt válaszoltam volna, hogy ezt mindenkinek hallgatni kell, mára azt mondom, hogy ez nincs így.

Próbálom szépen megfogalmazni: vannak emberek, akik úgy megkeményednek abban, amiben élnek, hogy nem tudsz átjutni az ingerküszöbükön. Nem megy át, amit mondasz, mondhatod azt százféleképpen, szóval, zenével, kész helyzetek elé állíthatod őket, egyszerűen nem sikerül.

Az opera egyszerű, vagy bonyolult?

Tök egyszerű, csak tele van klisével, amit az emberek ráhúznak.

Ez a cikk kizárólag a Napunk előfizetői számára elérhető.

Komárom

Kultúra

Opera

Interjúk és podcastok

Jelenleg a legolvasottabbak

Percről percre

Romsics Ignác a vendége a Napunk idei utolsó beszélgetőestjének Párkányban. A történészt munkásságáról és önéletrajzi könyvéről Kacsinecz Krisztián kérdezi.

Csökkentik a jókúti ideiglenes menekülttábor kapacitását, mivel csökken az ott tartózkodó illegális bevándorlók száma, közölte a belügyminisztérium. Az elmúlt egy hétben 59-en tartózkodtak a táborban, ahol összesen 16 sátor áll rendelkezésre. Ezt vélhetően a felére csökkenti a belügyi tárca.

Nyolc ember vesztette életét orosz támadásokban a kelet-ukrajnai Kurachove városában, közölte az ukrán elnöki hivatal helyettes vezetője. (čtk)