Billegés a szakadék szélén. Mi lesz, ha szétesik a Szövetség, és hogyan lehetne ezt elkerülni
Akármennyire szedett-vedett is a Szövetség, a teljes bukása esetén várható kilátások ennél csak rosszabbak.
Fizess elő a Napunkra, és nemcsak ezt a cikket olvashatod végig, hanem további cikkeink ezreiből válogathatsz!
A 2020-as parlamenti választások után akár óvatos optimizmussal is tekinthettünk arra, hogy a magyar pártok nem jutottak be a törvényhozásba. Ilyen ugyanis a demokrácia: ha egy párt nem teljesít jól, megszegi az ígéreteit vagy hiteltelenné válik, a választók megbüntetik. Ezt tették a szlovákiai magyar választók a Híddal és az MKP-val – nagy számban inkább szlovák pártokra szavaztak, vagy el sem mentek.
A múlt árnyai
A Híd és az MKP 2020-ra leosztotta egymás között a szlovákiai magyar társadalom színtereit, és a befolyásával számos esetben arrogáns módon élt vissza. A Híd esetében elemzők rámutattak, hogy előnyben részesítették a hidas polgármesterek településeit az állami támogatások osztásakor, a D4-es és R7-es alatti telkekkel való ügyeskedés pedig csak hab volt a tortán. Bugárék ténykedésének legkatasztrofálisabb része viszont az volt, hogy segítettek hatalmon maradni a Smernek és az SNS-nek egészen 2020-ig – mostanában a bírósági tárgyalásokon szembesülünk vele, mivel járt mindez.
Az MKP ezalatt nem sokat tett azon túl, hogy a Magyarországról érkező pénzek csatornázó szervezeteként működött – a márkanév megtartott 110 ezer szavazót, a Hídtól elfordult tízezrek azonban nem jöttek át.
2020-ban, amikor a magyar pártok harminc év után kiestek a parlamentből, egyértelműnek tűnt, hogy gyökeres változásra van szükség, sokkterápiára. Az volt a kérdés, ebben a helyzetben mit tudnak kihozni magukból a szlovákiai magyarok azok után, hogy hosszú évekig jelentős részben a két, mostanra megbukott pártra támaszkodott.
A nehézkes talpra állás
A kép, amely két év után elénk tárul, felemás. A nagy megújulás elmaradt, a romokon nem szerveződött olyan új kezdeményezés, amely a csalódott tömegek számára jól átgondolt alternatívát kínálna. Megtörtént viszont az a pártegyesülés, amelyről évekig úgy beszélt mindenki, mint az áhított célról, amitől egyszeriben minden jóra fordulhat, mint a mesében.
Az odáig vezető út göröngyös volt, és már út közben látszott, hogy ha összejön is, a mesebeli fordulatra hiába várunk, inkább egy kínkeserves és hosszadalmas építkezés következhet, melynek során egyik-másik kőművest is megpróbálják befalazni.
Mégis: a Szövetség hosszú és gyötrelmes vajúdás utáni hivatalos megalakulása azt bizonyította, hogy van annyi szívósság a szlovákiai magyar politikában, hogy talpra áll az elmúlt évek csapásai után. Bár nem egy kompromittált politikust fogadott be az új párt, első pillantásra tényleg elég sokszínűnek tűnt ahhoz, hogy mindenki kimazsolázhassa belőle, ami neki tetszik – még akkor is, ha az elejétől fogva érezhető volt az illiberális politikákkal szimpatizálók túlsúlya.
Baljós jelek
Csak néhány hónap kellett, hogy az első repedések megmutatkozzanak: az egykori MKP, amelynek ötvenszázalékos részesedése van az országos vezetésben, elkezdett fészkelődni. Először csak megkérdőjelezték a platformrendszert, ezzel valójában a pártszövetség értékrendbeli sokszínűségét vonva kétségbe, majd látványosan beleálltak olyan ügyekbe, amelyekben nem volt egység.
A pártelnök pedig képtelen volt féken tartani a sajátjait: tagadta például, hogy beszállnak a magyarországi választási kampányba, ám mégis megtették. Az ukrajnai háború kapcsán pedig Forró Krisztián szembehelyezkedett a szlovákiai demokratikus pártok véleményével a fegyverszállítás kérdésében. Azt, hogy nem kellene fegyverekkel segítenünk a harcoló ukránokat, idehaza a Smer és a fasiszták hirdetik a leghangosabban.
Tavaszra kiderült tehát, hogy a Szövetség létrejött ugyan, de ezer sebből vérzik, és az egysége végtelenül törékeny. Így pedig aligha tud hatékonyan képviselni bárkit is.
Nem is képviselt, és ez a választópolgároknak is feltűnt. A párt sajtótájékoztatóinak közvetítéseit maroknyian követik élőben, nyilatkozataik semmilyen társadalmi visszhangot nem keltenek, leszámítva néhány egyéni akciót, mint például a Sajó-ügy sikeres medializálását. A párt sem meggyőző szónokokat, sem eredeti ötletekkel előálló szakembereket nem tudott felmutatni, de még csak egyetlen olyan üzenetet sem, amelyről eszébe juthat a választónak a létezése. Csak egyetlen dolog látszik: az intrikák.
A magyar beteg
Nyár végén megint a belső vitákkal sikerült felhívniuk magukra a figyelmet, és ezek a belső viták jelenleg olyan súlyosnak tűnnek, hogy a folytatás erősen kétségessé vált. Kevesebb mint két hónappal a kulcsfontosságú megyei és helyhatósági választások előtt a nyilvánosság szeme láttára egymást szívatja a párt három legerősebb embere, és ez felér egy politikai öngyilkossággal.
Az, hogy Forró Krisztián ezt a helyzetet nem tudja kezelni, semmi jóval nem kecsegtet – hogyan viselné, ha mondjuk a Smer vagy az OĽaNO akarná behúzni a csőbe, ha a saját párttársait sem képes kordában tartani? A pártszövetség közel van a totális csődhöz, így aztán ideje megnézni, mi történhet, ha bekövetkezik az összeomlás.
A kilátások
Akármennyire szedett-vedett is a Szövetség, a teljes bukása esetén várható kilátások ennél csak rosszabbak.
